Karácsony éjjel,
kint most verte az éjfelet,
az égen
furcsa fehérlő fény remeg.
Az éjben
apró lámpások pisla fénye
forrósítja
az éjjel áhitatát,
mintha élne
a tiszta
hótól felsugárzó visszfény
s a kispatak vizén
valaki jár.
Felnevet a sivár
erdők hólepte
fáira,
s a mosoly lelke
mámort hint a
hallgató tájra,
az éjjel szája
is mosolyra rándul,
a völgy felett
valaki átnyúl
s óriás diadalíveket
feszít a patak
fölé, hogy aki a
víz színén halad
érezze, várják;
hívja
a rét, a hegy, a táj, –
valaki jár
a patak vizén.
A szél himnuszt
orgonál a vén
fák koronáján,
a víz hátán
ezüstszőnyeg feszül
a titokzatos gyerek
lába elé. A hegyek
orma fejet
hajtó öreg anyóka,
a hold a
lámpását lopva
a parti bokrokra akasztotta.
S megy a gyerek a patak
vizén a diadal
ívek alatt:
megy-megy,
halad
éjféli misére.
Az egek fénye
baldachinként
alázatot bíborlik
a tájra,
s a szél az ég orgonása
fortissimóra
hangolja
a hegyek, a víz, az árva
erdők kórusát.
Zeng-zúg a dallam
a kórus ajkán.
Csupa áhítat minden
az égen, a réten, a vízen
és itt lenn.
Hat szólamra
zsolozsmázik az éjjel,
csupa vágy a táj,
csupa megrázó ritmus,
diadalmasan zeng
minden:
Isten….. Isten,
Krisztus….. Krisztus!

Miltach, 1952. XII. 24.