Jőjjetek, óh hívek
diadalmaskodva,
jőjjetek, jőjjetek Betlehembe!
Megszületett az angyalok királya.
Óh jőjjetek, imádjuk.
óh, jőjjetek, imádjuk,
óh, jőjjetek, imádjuk az Urat!
Nyájukat elhagyva
a szerény bölcsőhöz
hívásra igyekeznek a pásztorok.
Mi is ünnepi lépéssel siessünk:
óh, jőjjetek, imádjuk az Urat!
Éjkék a menny,
Száz csillag ég.
Szerény a bölcső
És halk a rét.
Az ajtó nyitva,
A messzi hegy
Ormán bárány-
S pásztorsereg.
Csendes, sötét éj –
Hirtelen szélre számíts,
Új csillag. Csak várj.
Hó nem szitál. Az ég derűs.
Csupán az este hűs.
Havatlan pusztán mély a csend
egy csillag megjelent.
Tudom, hogy közeleg már a jó ember fia,
aki nem tőlem és nem tőled kap életet.
Néhány pásztornak, akik sohasem öltek
nyulat, nem hordoznak emberölő
szerszámot, megjelenik az angyal és
megjelenik a csillag és tele lesz dallal
a decemberi hegyoldal.
(…)
Ô megmutatja minden vándornak az útat,
minden töprengőnek az igazságot, minden
haldoklónak az életet.
Bokánkig ér a hó,
térdünk fölé a nyomorúság.
Hogy induljunk el hozzád, Betlehembe?
Bárányainkat farkasok,
lányainkat az ordas-ősz hurcolta el.
A források befagytak.
S asszonyaink tömlő-emlőjéből,
esténként, izzó levegőt iszunk.
(…)
Megzabáltuk a Holdat
s még éhesek vagyunk!
Gyengék vagyunk és rongyosak vagyunk…
(…)
Ez a Pill és az abortusz kora,
a humanista gyilkosok kora,
hol véres jelek milliója szárad
az ember bezárt homloka felett.
Véresek vagyunk és éhesek vagyunk!
Talpunk alól elrágtuk már a földet.
Bokánkig ér az ég,
és csizmánk szárán becsurog az Isten.
A zsoltárokat fújjuk még, Uram,
de nincs már időnk Betlehembe menni.
Ülök életunt szobámban,
hideg teát kavarok…
Körülöttem fájás-félés
ködhálója kavarog.
Kikelek tikkadt helyemből,
kinyitom az ablakot
s megpillantok odakint egy
igéretes csillagot.
Ó ha most mindent itthagynék,
mennék a csillag után,
mint rég a három királyok
betlehemi éjszakán!
Gépkocsin, vagy teveháton –
olyan mindegy, hogy hogyan!
Valami arcot, szentséget viszek
elrejtve mélyen.
Havas nagy úton bandukolok
szembe a lemenő nappal.
Ezt a szentséget nem ismeri
senki kívülem:
Elítélt próféták máglya-lángja
perzselte a szívembe hajdan.
Legalább húsz fok hideg van,
szelek és emberek énekelnek,
a lombok meghaltak,
de született egy ember,
meleg magvető hitünkről
komolyan gondolkodnak a földek,
az uccák biztos szerelemmel
siető szíveket vezetnek…
Tündöklik, mint a gondolat maga,
a téli éjszaka.
Ezüst sötétség némasága
holdat lakatol a világra.
A hideg űrön holló repül át
s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet?
Összekoccannak a molekulák.
Milyen vitrinben csillognak
ily téli éjszakák?
A fagyra tőrt emel az ág
s a pusztaság
fekete sóhaja lebben - -
varjucsapat ing-leng a ködben.
Nől a dér, álom jár,
hó kering az ág közt.
Karácsonynak ünnepe
lépeget a fák közt.
Én is, ládd, én is, ládd,
hóban lépegetnék,
ha a jeges táj fölött
karácsony lehetnék.
Tó fölött, ég alatt
nagy könyvből dalolnék
fehér ingben, mezitláb,
ha karácsony volnék.
Viasz-szín, kén-sárga
mennybolt alatt járnék,
körülvenne kék-eres
halvány téli árnyék.
Csörren a cserfák csupasz ága,
Kegyetlen a hideg!
Csikorgó tél van, s zordon éjjel,
S a világ didereg;
Gyémántmezőket lát az ember,
Amerre elhalad;
A hókristályok ezre csillog,
Ropog a láb alatt.
Mint oszlop, mely a természetnek
Ékíti templomát,
Halvány, fehér füst száll magasra
A messzeségen át;
Felette néma fenségében
Az ég hatalmas boltja,
S a tájra titkos szürke fényét
A hold világa ontja.
Minden nap esttel végződik.
Minden zaj csenddel végződik.
Minden valami semmivel végződik
és holt betű lesz minden fájdalom.
(…)
Ilyenkor senkinek sem szabad beszélnie,
a koldusok bokrok alá húzzák magukat,
a tücsök ciripel. Este lett.
S néma verssé lesz egy-egy fájdalom.
Ha az éjszaka korma lecsöppen,
Ha lehervad az alkonyi, égi szeszély:
fonogatja fölöttem a mélyvizi csöndben
csillagkoszorúit az éj.
Ha a hold feje vérzik az égen
s gyürüző köröket ver a tóban a fény:
átkelnek az árnyak a sárga vidéken
s felkúsznak a domb peremén.
Te égi gyerek, hogy nyomra lelek
s meglátlak a földön végre:
sose hittem én, hisz e táj szegény,
síkos, becsapós a reménye.
(…)
Te égi gyerek, te angyali-jó,
mért jöttél szökve utánam?
Óvd lépteimet, mert sűlyedek, ó,
sűlyedek az éjszakában.
Ti már nem hozhattok jóhírt nekem.
Ami jó van, magamtól megtaláltam
az erdőkben, hol sok-sok este háltam
- s keresztelő Jánosként hírdetem.
Most járok hóban és halálra váltan,
ám ez számomra boldog kínt terem;
a hófuvásban gyakran hirtelen
csak térdre hullok: Gyermeket találtam!
Barmok romlatag ágyán, Jessze ígéretes ágán
Új élet született; boldog a Szűz: anya lett.
Barmok romlatag almán, kisfia fekszik a szalmán,
Barlang, ágy csupa fény: Isten, a Szűznek ölén.
Künn viharok furulyáznak, tépik a pusztai fákat.
S lám, elnyugszik a szél benne, az akol küszöbén.
Játszik a gyermek, a karja kicsúszott, nincs betakarva,
Mária nézi: nevet – „Fúj az ökör meleget!”
Fúj az ökör… s ugye, jó lesz? - fürge tüzet vete József:
Lobban a rőzserakás, mind csupa láng, ragyogás.
Csillan a jó bari szőre, vidáman a szürke tetőre
Fény fut. Koppan a kő:„Pásztorok, gyertek elő!”
Vének s ifju legények, jönnek, az ajkukon ének.
Billeget ám a dudás, fújja a kis furulyás!
(…)
Barmok romlatag ágyán fekszik a második Ádám,
Új ág, égi virág, újul a régi világ.
Pásztorjátszók be-bejönnek
és kántálva ráköszönnek
a családra. Fura nép,
de énekük csudaszép.
Tiszta öröm tüze átég
a szemeken, a harangjáték
szól, éjféli üzenet:
Kis Jézuska született!
Takaród hadd igazítsam,
puha párnád kisimítsam,
legyen álmod kerek erdő,
madaras rét, bokor-ernyő.
Nem szándékom, hogy kérjelek a jóra.
Perzselő szomjat kelteni a jóra: ezért jöttem.
Nem szándékom, hogy hívjalak a jóra.
Korgó éhet kelteni a jóra: ezért jöttem.
Nem szándékom, hogy kérjelek és hívjalak.
Csodákat próbáltam:
arannyal, ezüsttel
hivtam a népeket,
jöjjenek énhozzám!
Hiába, hiába,
az arany nem kellett,
az ezüst nem kellett,
nem jöttek énhozzám.
Elmondtam naponta
tíz hegyibeszédet,
gyönyörü szavakat,
igéző szavakat,
hiába, hiába:
egy fül sem fülelte,
egy szív sem szívelte
a hegyibeszédet.
(…)
…S egyszer csak maguktól
gyűlnek az emberek,
együgyű szavamtól
sírásra fakadnak,
ránéznem alig kell
s a tűz is felszökken, -
az Ur áll mögöttem.
Istennel játszom. Már mióta
játszik az Isten velem.
Karácsony este van. Ezer év óta.
Ülünk egy csendes szegleten
valamelyik világ zugában.
Játszom Istennel s ő velem.
(…)
Minthacsak értene, megmozdul
Isten. Végtelen hiány.
A világűr helyébe a nincsen
valami mássá visszaáll.
Katonaköpenytejút, s egy szó.
Fekete luk a homlokán.
Közben az idő zuhog zölden.
Karácsony van. Mint valaha.
De valami szívemben csörren.
Ránézek. És már sehova.
Előttem, mögöttem, köröttem
Felemelt karral áll a fa.
(2)
Mennyországban
és pokolban,
bölcsőben és
koporsóban,
tar mezőkön,
málló szirten,
kiapadó
szennyes vízben,
kóróban és
virágvágyban,
alvó házak
bundájában,
rőt-didergő
tűzvidéken,
szoknyalángú
utcaszélen
sírhantemlék-
kopjafákon,
fegyvercsőben,
bombaszárnyon,
templomban és
kocsmarévben,
adósságban,
fizetségben,
vérben, borban,
könyvben, szóban,
fejünkre-szórt
atomporban,
bennem, benned,
mindenkiben,
tagadásban
és a hitben,
múltunkban és
jövendőnkben,
ahol Krisztus
tündöklőben,
ott mindenütt
Karácsony van
mennyországban
és pokolban!
(3)
Krisztus Testvér, halld meg
fohászom:
komor sorsom legyen
karácsony…
Békesség most tinéktek, emberek.
Övendezzél, derék világ,
Hangozzatok, jámbor legendák,
Zsolozsmák, bibliák, imák.
Kicsi gyertyák, lobogjatok föl,
Bóduljunk tömjénnek szagán!…
Szép dolog ez!… Így kell csinálni
Minden karácsony-éjszakán…
Hejh, szép az istenes legenda,
A csillag, a jászol, az élet,
Ki lehetne még vele húzni
Talán még néhány ezer évet…
Tudom, hogy forrás fakad titkosan
Bár éjszaka van
Ez örök forrás rejtőzik szemünktől
Barlangnak sűrű mélységéből tör föl
Bár éjszaka van
Nem tudni hol, mert eredete nincsen
Ám ami van, ered belőle minden
Bár éjszaka van
És szépségéhez nincs hasonló semmi
Az ég és föld szokott belőle inni
Bár éjszaka van
Tudom, hogy nincsen medre, hol szaladna
És nem tud senki átlábalni rajta
Bár éjszaka van
Hogy tisztaságát semmi nem zavarja
Hogy minden fény a fényét tőle kapja
Bár éjszaka van
Tudom, belőle óriás erek folynak
Eget és poklot, embert záporoznak
Bár éjszaka van
Tudom, az ér, mi sodrából kiválik
Mindenható, akárcsak ő, e másik
Bár éjszaka van
Mi kettőjükből tör egyetlen egybe
Nincsen, ki nála fontosabb lehetne
Bár éjszaka van
Az örök forrás titkos útját járva
Élő kenyérben életünk kínálja
Bár éjszaka van
Ím e sötétben látja a teremtmény
Hogy oltsa szomját vizét fölkeresvén
Bár éjszaka van
Azt az eleven forrást, mire vágyom
Az élet kenyerében megtalálom
Bár éjszaka van
Add hogy ezúttal
az istálló nyíljon meg
bennem.
Add, hogy ezúttal
a fény szülessen meg
bennem.
Az ünnep örömét kívánom
Minden jót tenéked
Az ünnep nyugalmát kívánom
Zárd békén az évet
Az ünnep reményét kívánom
Az vidítsa lelked
Hívő szívet, hogy új napod
Boldogan köszöntsed.
A műsorban részleteket mondtunk:
Ady Endre, Babits Mihály, Bartis Ferenc, Bella István, Dsida Jenő, Fáy Ferenc, Jenkins, Joanna Weston, József Attila, Keresztes Szent János, Tótfalusy István, Weöres Sándor, és ismeretlen szerzők műveiből
