1932

Holt vidék

Füstöl a víz, lóg a káka
kókkadón a pusztaságba.
Dunnába bútt fönn a magas.
Sűrű csönd ropog a havas
    mezőben.

Kövér homály, zsíros, csendes;
lapos lapály, kerek, rendes.
Csak egy ladik, mely hallhatón
kotyog még a kásás tavon
    magában.

Jeges ágak között zörgő
időt vajudik az erdő.
Csattogó fagy itt lel mohát
s ideköti csontos lovát
    pihenni.

És a szőlő. Közbül szilva.
A tőkéken nyirkos szalma.
Sorakozó sovány karók,
öreg parasztoknak valók
    járkálni.

Tanya, - körülötte körbe
fordul e táj. A tél körme
oldaláról egy keveset
repesztgeti még a meszet;
    eljátszik.

Az ól ajtaja kitárva.
Lóg, nyikorog, szél babrálja.
Hátha betéved egy malac
s kukoricatábla szalad
    csövestül!

Kis szobában kis parasztok.
Egy pipázik, de harasztot.
Ezeken nem segít ima.
Gondolkodva ülnek im a
    sötétben.

Uraságnak fagy a szőlő.
Neki durrog az az erdő.
Övé a tó s a jég alatt
neki bujnak a jó halak
    iszapba.

Mondd, mit érlel...

Mondd, mit érlel annak a sorsa,
akinek nem jut kapanyél;
kinek bajszán nem billeg morzsa,
ki setét gondok közt henyél;
ültetne krumplit harmadába
s nincs szabad föld egy kapa se,
s csomókban hull a hajaszála
s nem veszi észre maga se?

Mondd, mit érlel annak a sorsa,
akinek öt holdja terem;
lompos tyúkja kárál a torsra
s gondjai fészke a verem;
s igája nem zörög, sem ökre
nem bőg elnyújtva - nincs neki -
s mélyéről párolog a bögre,
ha kis családját eteti?

Mondd, mit érlel annak a sorsa,
ki maga él, maga keres;
levesének nincs sava-borsa,
hitelt nem ád a fűszeres;
egy tört széke van, hogy begyújtson,
repedt kályháján macska ül,
ritmust lóbál az ajtókulcson,
néz, néz, s lefekszik egyedül?

Mondd, mit érlel annak a sorsa,
ki családjáért dolgozik;
veszekszenek, kié a torzsa,
és csak a nagy lány néz mozit;
a nő mindíg mos - lucsok holtja -
szájíze mint a főzelék
s a szigor a lámpát ha eloltja,
csend fülel, motoz a setét?

Mondd, mit érlel annak a sorsa,
ki a gyár körül őgyeleg;
helyén a kapszlit nő kapdossa
s elfakult fejű kisgyerek;
s a palánkon hiába néz át,
hiába cipel kosarat,
szatyrot, - ha elalszik, fölrázzák
s lebukik, hogyha fosztogat?

Mondd, mit érlel annak a sorsa,
ki sót mér, krumplit, kenyeret,
hozomra, újságpapirosba
s nem söpri le a mérleget;
s ritkás fény közt morogva rámol
- az adó hosszú, nagy a bér -
s mi haszna sincs, hiába számol
többet a petróleumért?

S mondd, mit érlel annak a sorsa,
ki költő s fél és így dalol;
felesége a padlót mossa
s ő másolás után lohol;
neve, ha van, csak áruvédjegy,
mint akármely mosóporé,
s élete, ha van élte még egy,
a proletár utókoré?!

Eső

Kaszák villannak az egen,
suhogó rendekben dől a zápor.
Nagy nyalábokban, szélesen
borul a szál, zizeg, aláhull.
És búzaszemekként a cseppek
tetőkön pattognak, peregnek.

Kaszák villognak? Szuronyok.
Golyók kopognak, csörögnek boltok,
futók sortüze vet lobot,
porzik a füst, összeszorított
foggal a föld tömege zendül.
Setét lé bugyog az erekből.

Vagy csak motor zúg? S gép szövi
az aláomló puha kelmét?
S a kínzott talajt befödi,
mint orsózaj a fáradt elmét?...
Ősz anyó, - kerek tükröt vágott.
Mit láttok benne, proletárok?

Külvárosi éj

A mellékudvarból a fény
hálóját lassan emeli,
mint gödör a víz fenekén,
konyhánk már homállyal teli.

Csönd, - - lomhán szinte lábrakap
s mászik a súroló kefe;
fölötte egy kis faldarab
azon tünődik, hulljon-e.

S olajos rongyokban az égen
megáll, sóhajt az éj;
leül a város szélinél.
Megindul ingón át a téren;
egy kevés holdat gyújt, hogy égjen.

Mint az omladék, úgy állnak
a gyárak,
de még
készül bennük a tömörebb sötét,
a csönd talapzata.

S a szövőgyárak ablakán
kötegbe száll
a holdsugár,
a hold lágy fénye a fonál
a bordás szövőszékeken
s reggelig, míg a munka áll,
a gépek mogorván szövik
szövőnők omló álmait.

S odébb, mint boltos temető,
vasgyár, cementgyár, csavargyár.
Visszhangzó családi kripták.
A komor föltámadás titkát
őrzik ezek az üzemek.

Egy macska kotor a palánkon
s a babonás éjjeli őr
lidércet lát, gyors fényjelet, -
a bogárhátú dinamók
hűvösen fénylenek.

Vonatfütty.

Nedvesség motoz a homályban,
a földre ledőlt fa lombjában
s megnehezíti
az út porát.

Az úton rendőr, motyogó munkás.
Röpcédulákkal egy-egy elvtárs
iramlik át.
Kutyaként szimatol előre
és mint a macska, fülel hátra;
kerülő útja minden lámpa.

Romlott fényt hány a korcsma szája,
tócsát okádik ablaka;
benn fuldokolva leng a lámpa,
napszámos virraszt egymaga.
Szundít a korcsmáros, szuszog,
ő nekivicsorít a falnak,
búja lépcsőkön fölbuzog,
sír. Élteti a forradalmat.

Akár a hült érc, merevek
a csattogó vizek.
Kóbor kutyaként jár a szél,
nagy, lógó nyelve vizet ér
és nyeli a vizet.

Szalmazsákok, mint tutajok,
úsznak némán az éjjel árján - -

A raktár megfeneklett bárka,
az öntőműhely vasladik
s piros kisdedet álmodik
a vasöntő az ércformákba.

Minden nedves, minden nehéz.
A nyomor országairól
térképet rajzol a penész.
S amott a kopár réteken
rongyok a rongyos füveken
s papír. Hogy' mászna! Mocorog
s indulni erőtlen...

Nedves, tapadós szeled mása
szennyes lepedők lobogása,
óh éj!
Csüngsz az egen, mint kötelen
foszló perkál s az életen
a bú, óh éj!
Szegények éje! Légy szenem,
füstölögj itt a szívemen,
olvaszd ki bennem a vasat,
álló üllőt, mely nem hasad,
kalapácsot, mely cikkan pengve,
- sikló pengét a győzelemre,
óh éj!

Az éj komoly, az éj nehéz.
Alszom hát én is, testvérek.
Ne üljön lelkünkre szenvedés.
Ne csipje testünket féreg.

Ritkás erdő alatt

Ritkás erdő alatt a langy tó,
lukba búvik piros bogárka,
fű biccen szürke csöpp varangytól
és a szántón borong a nyárfa.

Magos muharban hasán horkol
odvas dorong, a végén gomba.
Nézi teltkeblű öreg hordó;
puha moha meg zsíros donga.

Lebeg a hosszú szél lebontva,
- késő, szép délután ez, késő -
fodraiból a levelet
fésüli zümmögő fésü.

S a köd szoptatós melle buggyan
a ráncos szoknyájú hegyek közt, -
így volt. Egy ember ült a porban
s eltünt a kifeslő jegyek közt.

Ordas

Éles a szeme a vadnak,
ragadozónak, szabadnak.
Mint a kék tél s a gyötrelem,
világos és könyörtelen.

Ordas kapál az ugaron;
ugassatok az udvaron.
Vonítsatok, de ne nagyon,
meghallja az árny a fagyon.

Zúzmara-lógókkal illan,
jég fénye közt tovavillan;
a kín csattogó hercege,
álmunk házőrzője, ebe!

Friss havat zabál még s érzi
husotok, amint bevérzi.
Eltünődik, száját nyalja
s morog, de maga se hallja.

A hetedik

E világon ha ütsz tanyát,
hétszer szűljön meg az anyád!
Egyszer szűljön égő házban,
egyszer jeges áradásban,
egyszer bolondok házában,
egyszer hajló, szép búzában,
egyszer kongó kolostorban,
egyszer disznók közt az ólban.
Fölsír a hat, de mire mégy?
A hetedik te magad légy!

Ellenség ha elődbe áll,
hét legyen, kit előtalál.
Egy, ki kezdi szabad napját,
egy, ki végzi szolgálatját,
egy, ki népet ingyen oktat,
egy, kit úszni vízbe dobtak,
egy, ki magva erdőségnek,
egy, kit őse bőgve védett,
csellel, gánccsal mind nem elég, -
a hetedik te magad légy!

Szerető után ha járnál,
hét legyen, ki lány után jár.
Egy, ki szivet ad szaváért,
egy, ki megfizet magáért,
egy, ki a merengőt adja,
egy, ki a szoknyát kutatja,
egy, ki tudja, hol a kapocs,
egy, ki kendőcskére tapos, -
dongják körül, mint húst a légy!
A hetedik te magad légy.

Ha költenél s van rá költség,
azt a verset heten költsék.
Egy, ki márványból rak falut,
egy, ki mikor szűlték, aludt,
egy, ki eget mér és bólint,
egy, kit a szó nevén szólít,
egy, ki lelkét üti nyélbe,
egy, ki patkányt boncol élve.
Kettő vitéz és tudós négy, -
a hetedik te magad légy.

S ha mindez volt, ahogy írva,
hét emberként szállj a sírba.
Egy, kit tejes kebel ringat,
egy, ki kemény mell után kap,
egy, ki elvet üres edényt,
egy, ki győzni segít szegényt,
egy, ki dolgozik bomolva,
egy, aki csak néz a Holdra:
Világ sírköve alatt mégy!
A hetedik te magad légy.

Emlék

Apró, kemény kontyú ángyom
réz-homloka fénybe cikkan,
réz-hajlással földet érint,
búzát kötöz csörögve a nyomainkban.

Ki kél pergő, könnyű hintón?
Arany haja sétál, mászkál.
Mi mint búza s ő pirosló
napernyővel, mint a pipacs, fölöttünk száll.

Ángyikám mint rézből öntött,
áll a zizegő mezőben.
Por lombjai hajladoznak.
Bogár szemén piros villog eltünőben.

Majd áttetsző krumpli gőzlött,
hűtötte a csendes este.
Ángyom sóhajtott s elvillant
a sűrűlő szürkületben még egy fecske.

S jóéjszakát szólt a szalma.
Jószágaink cirpelgettek
s jószágunk volt a föld, az ég,
a tücsköknek a csillagok felelgettek.

Medvetánc

Fürtös, láncos, táncos, nyalka,
aj de szép a kerek talpa!
    Hova vánszorogsz vele?
    Fordulj a szép lány fele!
    Brumma, brumma, brummadza.

Híres, drága bunda rajtam,
húsz körömmel magam varrtam.
    Nyusztból, nyestből, mókusból,
    kutyából meg farkasból.
    Brumma, brumma, brummadza.

Gyöngyöt őszig válogattam,
fogaimra úgy akadtam.
    Kéne ott a derekam,
    ahol kilenc gyerek van.
    Brumma, brumma, brummadza.

Azért járom ilyen lassún,
aki festő, pingálhasson.
    A feje a néninek
    éppen jó lesz pemszlinek.
    Brumma, brumma, brummadza.

Kinek kincse van fazékkal,
mér a markosnak marékkal.
    Ha nem azzal, körömmel,
    a körmösnek örömmel.
    Brumma, brumma, brummadza.



    Egy kasznárnak öt hete
    zsebbe nőtt a két keze.
    Brumma, brumma, brummadza.

Állatnak van ingyen kedve,
aki nem ád, az a medve.
    Ha megfázik a lába,
    takaródzzék deszkába.
    Brumma, brumma, brummadza.

Határ

Dongó ődöng az erdő szélinél.
Harkály kopog, gyík ragyog. Marha bőg.
S tovaringatja fodrosan a szél
a tűnődve zümmögő időt.

Gyűrt, sárga táj, az égi mellig ér,
muharmező, kemény kötény, nehéz -
mi van benne? Amott fut egy kis ér
s itt ház ül. Kisfia, az ól, idenéz.

Poros a víz, nincs kedve kékleni.
Zörrenő fák közt pikkelylik az út -
és gomolygón új korunk vénjei,
kik elhagyták az omladó falut.

Hátha kenyér nő idegen igán.
Lassan ügetnek, barnák s csontosak.
Csöpp cókmókjuk gunnyaszt a taligán.
Fönn felhők lágy batyui bomlanak.

S sziszeg a por, rájuk locsog a sár -
na, ki ád nektek munkát, kenyeret?...
Tétova szunyog sír és a határ
száraz szemekkel magába mered.

A kanász

Az én falkám olyan falka,
ondolálva van a farka.
    Orrukban csak magyar mód
    csillog egy kis aranydrót.

Van egy pösze kis malacom,
fővárosi grófkisasszony.
    Sóhajtott is egy ízbe,
    nézi magát a vízbe.

Van nekem egy oly kis kanom,
szelid szóra kezes nagyon.
    Az ha fogja s egyet túr,
    a kőkastély felfordul.

Van egy semmi kis furulyám,
nem nőtt az, csak datolyafán.
    Azt ha fúvom, hull a makk,
    a fák táncra állanak.

S ahány felhő, összeszalad,
ha csördítem ustoromat.
    Réz a nyele, szikrázik.
    De sok szoknya megázik!

A cipő

Költő vett föl, pici lábán
    egy ilyen tapos,
két megtörött, szelid orcám
    azért bánatos.

Fény deszkázhat, ég füstölhet.
    Lekvár lesz a sár?
Neki mindegy. Füzőmből meg
    kanócot csinál.

Sziszeghetek, ügyet se vet
    rám, a marcona.
Kiadhatom a lelkemet, -
    ennek nincs hona.

S ha szivemet künn az uccán
    elébe teszem,
elpirul ugyan, de aztán
    döfköd mérgesen.

Nyelvem néha rája öltöm;
    visszanéz csunyán
s ő is, az én morcos költőm
    nyelvét ölti rám.

Volt fényes és szép életem.
    Hordott egy huszár
s váltogatott, a hűtelen.
    Ennek vége már.

Ne tartott vón ilyen árra,
    vetett volna ki
Észak homályló havára
    dérrel porlani,

vagy Dél izzadt erdejében
    tigris tépne szét,
vagy gyik fülelné belőlem
    az éj gyors neszét,

vagy egy éjjel hordanának
    szét a termeszek, - -
vagy tengeri zöld homálynak,
    ahol elleszek

virágállatok közt csendben,
    mint cipő-virág,
mig belepnek puha testtel
    iszamos csigák.

Oh, sudarán fa lombjának,
    szagolna maki,
vagy csak mocsári gólyának
    vetett volna ki!

Az is befüzne kigyóval,
    szállana velem,
lassút lépne s állva tollal
    fedné egy felem.

Rab vagyok a költő lábán,
    két éve tapos,
két megtörött, szelid orcám
    azért bánatos.

Fák

Puha szántások esővert, leves
    gerezdjei között
csüggedten várják a fák a sebes,
    apadt mellű ködöt.

Sárga levelük lefele konyul,
    törzsük vizes, ragyog.
Kisírtan állnak - gyorsan alkonyul
    s e fák magányosok.

Még gallyas, vágatlan, sudár alak
    mind: hántatlan dorong.
Fényes gyümölcsük helyén hallgatag,
    zömök varjú borong.

Görcsösen fogja ijedt gyökerük
    az elmálló talajt.
Nedvük sebesen kering, tüdejük
    még zörren, még sohajt.

Rügyre gondolnak mormolva e fák.
    S a tág ég tiszta, nagy -
reggel az erkölcs hűvös, kék vasát
    megvillantja a fagy.

Háló

Hull a hajam, nincs kenyerem
    tollam vásik,
halász bátyám így veszett el.
    Él így más is.

Idegeim elmeritem,
    mint a hálót,
hust fogni s a nehéz vizen
    könnyű álmot.

Szakadt lehet - gondolkozom, -
    az én hálóm.
Kiaggatom, megfoltozom.
    S íme, látom -

Kiterített fagyos hálóm
    az ég, ragyog -
jeges bogai szikrázón
    a csillagok.

(Tehervonatok tolatnak...)

Tehervonatok tolatnak,
a méla csörömpölés
könnyü bilincseket rak
a néma tájra.

Oly könnyen száll a hold,
mint a fölszabadult.

A megtört kövek
önnön árnyukon fekszenek,
csillognak
maguknak,
úgy a helyükön vannak,
mint még soha.

Milyen óriás éjszaka
szilánkja ez a sulyos éj,
mely úgy hull le ránk,
mint a porra a vasszilánk?

Napszülte vágy!
Ha majd árnyat fogad az ágy,
abban az egész éjben
is ébren
maradnál?

A raktár
előtt poros lámpa ég.
Csak látszik, nem világit,
ilyen az ész, ha áhit.
Pislog élénken, holott
nagy halott
fény az ég.

(Hová forduljon az ember...)

Hová forduljon az ember, ha nem tartozik a harcosok közé,
nem dob be ablakot, nem tép föl uccaköveket?
Hová forduljon az ember, ha nem tartozik a harcosok közé
és nem elégedetlen, bár nem elégedett?

Hová forduljon az ember - ismétli megint az ismerős.
Borostás arca mintha látna, de szeme semmit se néz, akár a halé.
Milyen gyönge és bánatos! És bánata mily alapos, erős!
Meghalni semmiért sem tudna, de ha villamos ütné el,
  bátran állna a halál elé.

Tudja mindazt, mit én tudok, de nem onnan tudja, ahonnan én.
Eszét külön, szivét külön szárnyalja be az egyröptü szó.
Madarat lát? - pihe suhan s a csontváz ott áll messzi
  kopasz ág zörgő tetején - -
néki a fogalmak hideg vasak, miket csak messziről szemlélni jó.

Nézd! szólnék, de mit is mondjak? Meghallgat, de legbelül
  egy öregre figyel
ki szomorúan mosolyogva őszi esőben lebontott hajjal bolyong
hűvös szelét már én is érzem s megrendülök.
  El innen, el -
Ellenség ő, ellenségünk páralepte szemeivel -
nekünk vaskörmével kivül, a hideg kályhán csörömpöl, guggol a gond.

Sárga füvek

Sárga füvek a homokon
Csontos öreg nő ez a szél
A tócsa ideges barom
A tenger nyugodt, elbeszél

Dúdolom halk leltáromat
Hazám az eladott kabát
Buckákra omlott alkonyat
Nincs szivem folytatni tovább

Csillan a nyüzsögő idő
Korallszirtje, a holt világ
A nyirfa, a bérház, a nő
Az áramló kék égen át

Ballada

Vizcsepp az ég, viszi a szél

`Ajánlás:`

Legalább N. A. sejtse meg
Ki izlelő nyelven beszél
E gorgonzola-versemet

[Töredékek]

(Arcodon könnyed ott ragadt...)

Arcodon könnyed ott ragadt
kicsike kezed megdagadt
kicsim ne búsulj tartsd magad
azért hogy rongyoskodsz, velem
szövetség ez s nem szerelem
lakásunk műhely s jégverem
hol zúg a szél

az ember nagykabátban él
az ember él
kenyeret eszik és remél
várja hogy elmuljon a tél
hogy egy padon a napba üljön
és fölpiruljon még a vér

(Mikor dolgozol csendesen...)

Mikor dolgozol csendesen,
érzed e néha kedvesem,
hogy bár éhezve, fázva
buvunk össze a nyirkos házba,

(Zúgó, fehér...)

Zúgó, fehér
falkában ujból
ránk tört a tél.

Semmi remény.
Gyémánt a mennybolt,
erős, kemény.

Begyujthatunk?
Muszáj. Oly lágyak,
gyengék vagyunk.

Az ágy meleg.
Simuljunk összébb.
Vágy nem feled.

Ruhát, neked,
s teritett asztalt,
uj székeket.

(Erős, kemény...)

Erős, kemény
gyémánt a mennybolt.
De te meg én?

Gyengék vagyunk;
szenet kell venni,
begyujtanunk.

Mint más szegény,
pénzt és nyugalmat
terveztem én.

Vágy nem feled.
Simuljunk összébb.
Az ágy meleg.

(Kedveském...)

       Én

Kedveském, ha szemed lágy lobogásait
összegyüjthetném s pici polcaink közt
libbennének - öreg butoraink puha
táncukat elmosolyodva néznék.

       Ő

Édeském ........................
................................
................................
................................

       Én

Kedveském, ha szelíd két karod átölel,
mintha édes, holt anyukám öléből
lassú lelkem, a lágy, még ma se lépve ki
mind csak aludna a gyors világban.

       Ő

Édeském, ha szerény friss vacsoránk után
földerülten jaj ki se mondhatom, hogy
büszkén, boldogon - ugy kell

(Mily szép vagy, milyen gyönyörü...)

Mily szép vagy, milyen gyönyörü,
mindenütt kerek s gömbölyü

Alvást ér, ha rád borulok,
mikor ölellek, megfulok
s holtomból ujjá éledek,
hogy el ne vesszelek tégedet.

(Repedt kályhámon macska ül...)

Repedt kályhámon macska ül -
ne hadd, hogy szomorú legyek,
ne hadd motyognom félszegül
hogy élni kell és nem lehet.

Töprengett ősszel szilajon,
havazik gondolkodva most -
kérdezem hát, ha nem tudom:
követ tépjek, vagy papirost?

Tél van, puhán jár, mint a köd
a síkló, soknyákú, kegyenc -
kékorru katonák között
polgár vagyok-e, vagy fegyenc!

(Ragyog az ég...)

Ragyog az ég. Terülő, fagyos háló,
a jeges bogok rajta csillagok.
Itt nyárfa sír. S a tömör vizben gázló
halászok csendes árnya ring amott.

Most partra lépnek rekedt csizmáikban,
s mig lágyan málnak iszamos rögök,
a halak husa fölpattanva villan
s a háló-alji kis vizben csörög -

A bulldog csuka sötét fényü teste
mint árnyék fekszik a keszeg hasán,
s mintha taknyos ponty lágyságára lesne
tátogván kap a görgő víz után.

(Csendes, kévébe kötött reggel...)

Csendes, kévébe kötött reggel,
zsömle-zizegésü világ,
porhanyó falucska, mondd el
     a lágy kenyér dalát.

Im, a könnyü szél elősurran,
tereget szép búzamezőt
s tovaringatja lágy fodorban
     a zümmögő időt

a lombok közt
borzong az este már.
Tömött gondját bontja a béres.

Gyenge muharos mezőt
terít a szél könnyedén,
a fű zümmögő időt
ringat rezgő levelén.

Az idő
futva terem mint bab

Esős, kisímult vidékem
tócsába foglalta a holdat.

(Szegény ember hova menjen...)

Szegény ember hova menjen?
Megfogott egy marék bolhát

(A vásártéren...)

A vásártéren sátrat ütnek, vernek

süvölvények közt ácsorog a Gyermek
egy roskadozó deszkapolc előtt.

A deszkapolcon bádogdobozok

Én nem vagyok te, én nem csupán látszom,
én játszom.

Fedezheti igazamat a
napsugár elől Kazamata, -
fogaim közt leng a zamata.

Nem testedben, ám tebenned, a nedvek
ha meg-megcsillantják a tünde kedvet

Vassal csorbitott csontváz-leletek
mutatják, hogy itt mivé lehetek,
ha mellemre kitüzöm jeletek, -
csirkefogók! Nem játszom veletek!

(Dagadt hentes bárdja vágjon át...)

Dagadt hentes bárdja vágjon át,
tátott hátadba hulljon bé a hó

te kézrebbentő hülye elnyomó

(Szamár széllel pajtáskodni vén...)

Szamár széllel pajtáskodni vén
bosszankodó rózsa vagyok én

(Mióta egyéb nagy írók...)

Mióta egyéb nagy írók
bús másolását vállalom

(Szélnevelő, tágas pusztán...)

Szélnevelő, tágas pusztán
soványkodunk tökkáposztán

Invokáció

Énekelni oly nehéz, hol kiváncsi szemek figyelnek,
Mégis, elfogódva bár,
Fujd el dalod, zengd a munkások dalát.
Föl vagy húzva az életre s végül minden óramű lejár.
Nyisd meg szived, a világ alázatosan ül a kapunál.
Ez itt körül mind ellenség, gondold meg jól, az nyugalmat ád.
Énekelni oly nehéz itt, énekeld a munkások dalát!

Tekints körül e tört sikon, melyre kövér falkában épp betör a homály.
Nincs ideje vigadásnak, ládd, a nap is feldöntött pohár.
Mi már nyugtalan álmunkhoz készülődünk - drága a világ, -
Cirpelni kezd a fáradtság; énekeld a munkások dalát!

Óh hogy fetreng a nagy este! Erdős öléből sötéten dől a vér.
Az orvos szerint százhúsz milliónak nem jut egy falat kenyér.
Ama százhúsz millióban, mely a hold-zsupp födte ólban rongyaiba váj,

Megszületett az a Gyermek, kit nem véd sem Isten, sem Király -
Egész világ ege alatt
Emeld föl műszered, szavadat, -
Ismered a modern pszichológiát, -
Szíved elől nincs menekvés. Énekeld a munkások dalát!

Rebbentsd meg a kiváncsiak gúnyos csapatát.
Hölgyek, urak, ismerősök. Mosolyogni akarsz, mint barát.
Rájuk vagy utalva. S mintha néznétek egymást ablakon át.
- Csörrenjen meg az az üveg! Énekeld a munkások dalát!