Imádság közben mondtam régebben a legnagyobb hazugságokat. Azért, mert megtanítottak imádkozni.

Nincs nagyobb bűn annál, mint amikor a képébe hazudunk annak, akit a legjobban szeretünk. Nincs nagyobb bűn annál, mint amikor az őszintén dadogó ember szájába rágják, mit mondjon Istennek. Imádságra tanítani – rosszabb, mint egy tizenhárom éves lányt megerőszakolni. A hazugságnak az a formája, amit az ember imádság címén megtanul, egész életére rátelepszik és megmérgezi azt. Az ilyen ember napról-napra elköveti az imádság bűnét.

Az imádság bűne az, amikor szánkkal hazudunk, és őszinte cselekedeteinkkel mondjuk ki azt, amit igazán gondolunk. Szent az az ember, aki szájával káromkodik, de életében nincs hamisság. Sok csúnya szájú embernek szép az élete. Imádkozzunk így: „Uram, fogd be a pofámat! Taníts meg nem imádkozni! Taníts élni helyette!”

A keresztény emberek többsége élhetetlen. Élete bűzlik, pedig szájából virágok nőnek ki. És ezt (majdnem) mindenki látja. A „hitetlen” emberek többsége sajnálja őket.

A keresztény istentisztelet java része tömény hazugság. „Szívem feléd ujjong örömtele” – éneklik ásító torokkal. Hazugság. Éneket csak akkor szabad énekelni, ha minden sorával azonosulsz! És ha valamelyik sor nem illik rá lelki állapotodra, hagyd ki, illetve dúdolj helyette! De ne dalold azt, hogy „áldalak”, miközben arra gondolsz, hogy miből fogod kifestetni a lakásodat, vagy ha az előtted álló lány pulóverének mintáját nézegeted bambán.

Az imák többsége szemenszedett hazugság, vagy ha nem, akkor erkölcstelenség. Olyan, mintha az ember önmagát mutogatná az utcán.

A szerelem intim dolog. Nem mutogatásra való. Ami a házasságban a férfi és nő között az ágyban történik: titok. Ha lefilmezik és mutogatják: undorító. Érdekes és izgató, de mégis undorító. Könnyed hányinger fogja el az embert tőle, és egy idő után unalmassá válik.

Ugyanez a könnyed hányinger fog el, ha valaki egy tömeg előtt őszintén kiönti a lelkét Istennek. Mert az Isten-szerelem még nagyobb titok, mint a házastársak ágya. És akkor már jobb, ha valaki hazudik imájában, a tőle elvárt hívő szöveget darálva. Mert az őszinte ima, amit nem őszinte légkörben mondanak el, és olyan emberek elé tárnak, akivel különben nem beszélnének őszintén, nagyon megalázó és lélektaposó.

Nincs megbotránkoztatóbb, mint egy vergődő ember imája azok között, akik már megtalálták a képmutatás útját, és nagyvonalúan, nagystílűen imádkoznak, tökéletesen megjátszva az alázatot és engedelmességet, pontosan a kellő számú és súlyosságú bűnt bevallva, és pontosan az igazi bűnöket elhallgatva.

Ne imádkozz mások előtt! Csak akkor, ha olyan közeli barátaid, testvéreid, hogy előttük testi értelemben is nyugodtan meztelenre vetkőznél. Ha szégyened mutogatása nem árt az ő lelküknek, mert nem fognak kinevetni vagy undorodni tőled. Más embernek csak akkor mutassuk meg lelki fájdalmainkat, ha van nála orvosság rá!

Felnőtt embernek meztelenre vetkőzni, nyugodt szívvel, csak szerelmese és orvosa előtt lehet. Az én Szerelmesem és Orvosom Jézus Krisztus. Más személy előtt nem akarok kitárt szívvel imádkozni.

Másképpen pedig, mint kitárt szívvel, mi értelme az imádságnak? Hiszen akkor állandóan a közhely és a hazugság között táncolok. Az imádság bűne minden felesleges szó, amit Isten előtt kimondok.

Az egész egy nagy képtelenség. Valami nagy baj, valami nagy félreértés van az imádság körül.

Andrew Murray szerint nem az az imádság, amit szóval vagy gondolatban elmondok. Hanem szívem állapota, vágyaim és cselekedeteim.

Ha föl lehetne venni egy magnóra a gondolatoknak azt a zsibongását, ami reggeltől estig eltölt – az lenne az igazi ima. „Hmm, már nyolc óra van… föl kellene kelni… Jaj, Istenem… Kávét igyak vagy kakaót? Bérletet kéne venni, már elmúlt ötödike… A csodába, már megint leszakadt egy gombom! Na, hol is tartottam a Bibliában? Ááá, egykirályok… Illés… na előtte kimegyek a vécére…” Ugye, valahogy így kezdődne? Nem úgy, hogy mint daloló kakukkmadár, kipattanok az ágyból, osztán térdre, és hálazsoltárt zengni!

És Isten ezt az imádságot hallja. És ha ehhez képest a „hivatalosan” mondott ima másként hangzik, akkor az utóbbit elkönyveli a „már megint át akar verni a betyár, de csak saját magát csapja be” számlára.

Simone Weil azt mondja, ne imádkozz. Határozd el keményen, hogy te bizony nem fogsz imádkozni. Nem ám, egy szót sem. Csak élsz csendben Isten előtt. Őrá figyelsz és teszed a dolgodat. De nem mukkansz meg. Egy ideig bírod, aztán már nagyon nehéz lesz. Nem baj, tarts ki, ne imádkozz. Ne imádkozz egészen addig, amikor már nem bírod ki, hogy ne imádkozz. Amikor ugyanannyira szükséges és követelőző vágy benned, hogy imádkoznod kell, mint hogy lélegezned kell. És akkor imádkozz.

Próbáld meg visszatartani a lélegzetedet. Meddig sikerül? Milyen érzés?

Próbáld meg visszatartani az imádságot. Ha nem tör ki belőled a visszafojtott ima hatalmas erővel, zihálva, mint ahogy a levegőt beszívod egy-másfél perc lélegzet-visszatartás után, akkor nem ér semmit az imád. Akkor csak becsapod magad és másokat utánzol. Akkor az imádság bűnében vagy.

Túl sok a hangos imádság (legalábbis a protestáns vonalon), a gyerekes önmagamról csacsogás, szép szavak utánzása. Az egészből alig hallatszik ki valami csendes, értelmes, felnőtt szó. Csak egy-két sarokban eldugva vannak néma szentek, néma imádságok, néma könyörgések. Mint az a vak és félig süket néni, aki egy ablak nélküli szobában élt, akitől a saját fia ellopta a temetésre félretett pénzt, és aki úgy beszélt velem, hogy minden második mondatát Istenhez intézte. Állandóan vele beszélt hangosan és hangtalanul – ha lehajolt, ha felállt, ha föltette a teát, ha leszűrte a teát, elalvás előtt és ébredéskor. Őneki már az egész élete imádság volt, mert mindig Istennél voltak a gondolatai. Nem látott, alig hallott, nem volt már senkije, aki törődött volna vele, itt fájt neki, ott fájt… Csak Isten maradt.

Adja Isten, hogy ne a halál ajtaja előtt jussak el ide, hanem még felnőttkoromban. Az Istennel való állandó párbeszédhez. Aminek semmi köze a templomban elmondott (felmondott) imádságokhoz.

A lényeg: sosem bújni el Isten elől, még az imádságba sem.

Az a gondolat, amit Isten lát, mind imádság. Isten fényében akarom végiggondolni gondolataimat. És a számat keményen összeszorítom, és hallgatok, és nem imádkozom egészen addig, amíg ki nem buggyan rajta az imádság.

Hogy ne essem az imádság bűnébe.”