Egy éjszaka béka brekegése zavarta meg a kolostor kertjében imádkozó szerzetest. Megpróbált nem a brekegésre figyelni – mindhiába. elfutotta a méreg, és rákiáltott a békára:
– Csönd! Imádkozom!
A szerzetes kérése – mivel szent ember volt – meghallgatásra talált az égben. Minden teremtmény nyomban elnémulva adta meg neki az imához szükséges csendet.
De ekkor egy hang zavarta meg a barát imáját. Belülről jött, a lelke mélyéről:
– És ha Isten ugyanolyan szépnek találja a béka brekegését, mint a te zsoltáros imádat?!…
– Mi tetszhet már az Úrnak egy béka brekegésében? – válaszolta a szerzetes kelletlenül.
De a hang nem csitult el:
– Akkor miért teremtette az Isten a békát ilyen hanggal?
A barát elhatározta, utánajár a kérdésnek. Odaszólt a békának:
– Brekegj!
A béka teljesítette a parancsot, hamarosan a környék összes békája csatlakozott hozzá, koncertjük betöltötte az éjszakát. A szerzetes hallgatta a késői békazenét. Egyre szebbnek találta. Harmonikusan illett a holdfényes éjszakához.
Amikor felállt, hogy cellájába menjen, még egyszer hallani vélte a hangot a lelke mélyéből:
– Régen nem voltunk már ilyen meghitten együtt… – súgta fülébe a Teremtő…
Forrás: Hézser Gábor (szerk.): Mindennapi és nem egészen mindennapi történetek - Kálvin kiadó 2005
