Sosem békéltem meg, Uram, ezzel a mellékmondattal, csak elfogadtam; valóban nem tudták, mit cselekszenek? Ma sem tudják? Mert ma is cselekszik. Te nem azt mondtad, hogy bár rosszat tesznek, bocsáss meg nekik, hanem sejtetted: azt hitték, amit elkövetnek, fájdalmas ugyan, de nem rossz. Még talán azt is hihették, jót tesznek. Nem ezt mondtad, hanem hogy tettükben tudatlanok. Tartok tőle, ha ez egyáltalán lehetséges, még tudatlanok sem: olyan mély közönnyel szögeztek keresztre, mint amikor egy nagyalakú képet függesztenek a falra. Vétkes vétlenek a te hóhéraid. Most is. Mindig. De a te Atyád az ő atyjuk is. És ebben a pillanatban a végletekig megfeszülnek a létezés idegei, a létezők izmai, a gonoszság akarata és örök kudarca. Es az utolsó pillanatig ez így is marad.
Hogy-hogy: egy közönséges csirkefogó? Egy tolvaj, aki ha rajtakapták, gyorsan belenyomta a kést a szerencsétlenbe, ahogy kidugta a fejét az előszobába, miféle zaj ez éjfélkor? Aki a szemébe nevetett a nyomozónak? Aki templomot rabolt? Akit rettegett a kisváros? Szétcsapott az őrök közt, s megszökött, mikor végre elkapták? Egy közveszélyes bűnöző lesz veled a Szent Bonaventúra szerint mézédes Paradicsomban, az, akit mikor keresztre kötöztek, a jó polgárok föllélegezhettek: na, hál Istennek. Mehetünk nyugodtan aludni…
Igen, ő az. És te vagy az, a képtelen fordulatok haldokló mestere. Te tudod, amit mi megvonunk ettől a bűnöstől: hogy közülünk való az elnyűtt s visszautasított szívével. Hogy ott s akkor fölismert téged, s hitt benned, azt jelenti: ezentúl érted vesztegeti el az életét, s most megnyeri.
Te, anya, mondod, éppúgy elveszítesz engem, mint a tanítványaim. Én az vagyok, aki csak úgy hozhat meleget a fagyosságba, szeretetet a halálos idegenségbe, ha végleg elmegy, kihuny, eltűnik. El kell mennem, hogy visszajöjjek. Rettenetes, de üdvösséges csere történik most. A természetes szálaknak el kell szakadniuk a természetfölötti szálakért. Elveszíted a fiadat, anya, hogy megtaláld a számtalan elkószáltat. Rád bízom, fiú, az anyámat, aki fájdalmában semmit sem ért meg abból, hogy Egyháznak fogják hívni azt a gyötrelmes bizonytalanságot, mi most kettőtöket összefűz. A szeretet elvág minket egymástól, mint a kard, de aztán megolvad a maga keltette tűzben, és világít, és világít.
Hallgatni kellene. Olyan mélyre ereszkedni a titok forrpontjába, hogy már a saját halálunkat kísértsük. Hogyan hagyhatta el őt, akivel egy volt? Hogy volt vele egy, ha elhagyta? Hogy hagyta el, ha nem hagyta el? Miért érezte magát elhagyottnak, ha mégis vele volt? Nincs több magyarázat: nem vele volt, hanem benne. A szíve legsötétebb rejtekében. Az Atya a keresztre vert Fiával keresztre feszíttetett. De a szeretetet nem lehet keresztre feszíteni.
Nem vízre, ecetre, borra szomjazik. Most érti meg a Fölfeszített, hogy egész lénye egyetlen, kielégítetlen, hatalmas szomjúság, a foglyul ejtett s halála felé taszigált létezés szomja a szabadságra, az igazságra, a szépségre, az öröklétre, a másikra, az Atyára, a szeretetre. Már végképp nem lehet nem tudnia, hogy áldozat, akinek beleegyezésén fordul a létezés sorsa. Szomjazik tehát a halálra.
Betelt rajtam az Atya akarata. De az Atya nem a halálomat akarta, hanem a megváltást, vagyis az üdvösséget. Mert az Atya nem a halottak és a pusztulás Istene, hanem az élőké és a virágzásé. Beteljesedett a szent szándék, hogy az Ige testté legyen. Ezentúl az Ige teljesít be mindent, ami képes a teljességre. Ami nem képes a teljességre, monoton szerkezetté lesz. Aminek nincs köze az Igéhez, elfonnyad. Megüresedik. Széthull. De minek nincs köze az Igéhez, ha az Ige Élet? Beteljesedett az idő, s az időbe zárt emberi cselekvés értéke. Jót tenni annyi, mint akarni a teljességet. Teljesedjetek be. A megváltás visszavonhatatlan.
Nem múlhatott el a keserű pohár. Kiittam, Atyám. A sötétség, amely most tort ül bennem, Téged is eltakar előlem. Rajtam van a világ minden bűne. Kimondhatatlan súly ez. Ennyit nem lehet viselni. Sebeket nyitottak a testemen, hogy belém nyomakodjék ez a sötétség, mely sűrű, mint a vér. Már semmit sem tudok arról, mi az, ami bennem még én vagyok, s mi az, ami a világ bűne. Bűnné lettem. De Isten Báránya maradtam. S minél nagyobb bennem a sötét, annál jobban világít ártatlanságom. így lesz örökké.
Jöjj értem, Atyám. Fogadd magadhoz – a halálon innen és túl is – tékozló fiadat.
Az EGYHÁZ KRISZTUS NYOMÁBAN elkerülhetetlenül megalakult volna, mert az, hogy alapítója Isten, nem maradhatott mellékkörülmény.
A kereszténység katolicitása, egyetemessége tehát nem a keresztények, hanem Isten akarata. A keresztények minden időben fölismerték, hogy az Egyház túllép a földi határokon jelentőségében és lényegében. Kiderült a hatásokból, a kegyelmek erejéből, a gondviselésből, az Egyház történeti sorsából, de az igéből is, a szent magatartásból, magából a tanból és a teológiájából, hogy itt az egyetemes ember érdekéről, azaz üdvösségéről van szó. Az, hogy Krisztus a második isteni személy, istenember, mindig botránykő marad az emberek (és nem kevés keresztény…) szemében, tudjuk; de azt is tudjuk, hogy éppen ez a botrányt kiváltó ok tartja meg az Egyházat a világ végezetéig. Jézus Krisztus mellett nem jöhet több vagy más jézusibb Jézus. Vele valami, a lelki élet evilági története és folyamata lezárult, benne fölizzott, sőt túlizzott a földi horizonton. Ezt nem lehet még tovább fokozni, csak köznevetség árán. Ez arra mutat, hogy épp a túllétében van az igazi realitása: Jézus Krisztus valójában isteni méretei miatta legvalóságosabb. Napjaink evidenciaként igazolják őt. Nélküle az életet súlyos veszélyek fenyegetik. Nemcsak meggyöngül, hanem kifejezetten elfajzik, megakad dinamizmusában. S hirtelen megroskad, eltorzul. Mint a penész, úgy telepszenek meg rajta különféle garanciátlan ideológiák, akaratok, őrültségek. Negatív módon bizonyul be, hogy Jézus – a halála után – az evilágnak olyan realitása, mint ittlétében volt.
EGYETLEN PONT VAN, amelyben egymást metszi az idő s az időtlen, s amelyben egybeesik jézus földi élete, húsvétja, föltámadása és a föltámadás utáni léte, s ez a pont az Oltáriszentség. Aki előtte térdel – talán minden szóra képtelenül – átengedi magát ennek az isteni Konstellációnak, amely nem más, mint a végtelen valóság megjelenési formája a végesben. Annak nem kell magyarázni, hogy szüntelenül várnia kell azt, Aki már itt van. S mert látja az Urat, már emlékezhet is. A hit kegyelmében valóság és emlékezés egyet jelent.
Forrás: Vasadi Péter: Körülnéz. megköszöni - Jegyzetlapok hitről, emberségről, világról
