Homoki-Nagy Katalin:

Kavicsdobáló

Néha besötétül a tanárság ege. Egek szokása. Reménytelen, fáradt szürkeség nyomja le az embert, s nem lát ki belőle. Teljes szívvel élt napok, hetek, hónapok munkája, igyekezete, energiája tűnik hiábavalónak. Mintha a világűrt kéne felmelegíteni. Nem megy, mégsem megy…

Mert a gyerekek – főleg fölső tagozatban, és főleg délutánra a napköziben – úgy látszik, néha szintén belefáradnak a saját kis világmindenségük megmunkálásába. És akkor szemtelenek, szófogadatlanok, nyeglék, nem érdekli őket semmi, uzsonna a földön – s még jó, ha nem a plafonon. Legújabb ruhájukban a sárban verekednek. Miért? „Szidni akarta az anyámat” szindróma. Nem akar leülni, nem akar hazamenni, nem képes sorakozni, füllent nagyokat – ugyanaz a gyerek, aki ennek előtte már hosszabb távon belenőni, beletörődni látszott homo sapiens sorsába.

Van, hogy győzöm reménységgel – van, hogy nem.

De él bennem egy gondolat, ami ilyenkor segít nekem – s hidat ver bennem a holnapig. Csupán egy gondolatnyi fény, mégis szeretném továbbadni szülőknek, tanároknak, szomszédoknak – hiszen egyet akarunk.

Gyerekek közt eltöltött élete végén mondta egy nagyszerű tanár:

Gyereket nevelni annyi, mint kavicsot dobálni a tengerbe… Igen, leül az ember a parton, és dobálni kezdi a vízbe a köveket. Kisebbet, nagyobbat. És nem lát semmit. Dobálja tovább – és akkor sem lát semmit… Hiába – gondolhatja –, nem történik semmi. Hát érdemes?! Igen ám, de ha valaki elég kitartó, egyszer csak meg fogja látni, amint a víz színén megcsillan valami. – Föld!

Széles – nagyon széles alap kell a mélyben, hogy láthatóvá váljék a csúcsa. De minden kavics: szigetek, hegyek kezdete lehet. Igen, a hegyrakás-szigetépítés öröme a mienk. Építsünk bátran!


F. G. Lorca:

„Az eső addig hull a sziklára, míg az megpuhul, és zsomborbokor nő rajta. Az emberek azt mondják a zsomborról, hogy az nem való semmire, de én látom, hogy sárga virágát meglebbenti a szél… Csak várni kell, várni szeretetben…”

Forrás: Homoki-Nagy Katalin: Virrasztó


dugo@szepi_PONT_hu