Biciklizni mennyei dolog! Létezik-e szebb annál, mint lágyan tovasiklani, arcunkban és hajunkban a széllel, hangtalanul, szinte súlytalanul? A dombra felhajtás fáradalmai után ez a jutalmunk, amikor enyhe lejtőre érünk. A mozgás és a tágas tekintet élvezete. Az elválasztó szélvédő és a beszűkítő bádogdoboz nélkül a bicikliről mindent látunk ég és föld között.

A biciklisták különösen közel vannak az éghez. Örömmel néznek fel a Napra és a felhőkre, tisztelettel a fekete-szürke felhőtornyokra, s gondterhelten lesik a következő zivatart. Szilárdan hiszik azonban, hogy a szél elfújja a felhőket, az ég ismét kitisztul, s a Nap megszárítja nedves sátrukat.

A biciklistákat másfelől szoros szálak kötik a földhöz. A terep nagyon sokféle, ha az ember figyelmesen érzékeli – már csak a célból is, hogy a lehető legjobban kímélje az ízületeit. Mert bizony különbség van a sima aszfalt, a göröngyös-zötyögős macskakő és a csikorgó kavics között. Legkésőbb, amikor leszállunk a nyeregből, és késztetést érzünk arra, hogy rögtön megmasszírozzuk a vádlinkat és az ülepünket, észrevesszük: Érezzük a talajt, amelyen állunk; érezzük magunk alatt, és érezzünk magunkban.

Mindenesetre tény: a biciklizés mennyei élvezet!