Volt egyszer egy vak leány, aki gyűlölte magát amiatt, hogy vak volt. Mindenkit
gyűlölt, kivéve a kedvesét. A fiú mindig vele volt. Mondta egyszer a
barátjának:
– Ha láthatnám a világot, hozzád mennék feleségül.
Egy napon valaki ajándékozott neki egy szempárt. Amikor levették szeméről a
kötést, láthatta az egész világot, beleértve a barátját is.
A fiú megkérdezte:
– Most, hogy látod a világot, hozzám jössz feleségül?
A leány a fiúra nézett, és látta, hogy vak. A lehunyt szemhéjak látványa szinte
sokkolta. Erre nem számított. Az a gondolat, hogy az élete hátralévő részében
ezt kell nézze, arra a döntésre vezette, hogy visszautasítsa a fiút.
A fiú csendesen könnyezett, majd pár nap múlva írt néhány sort:
„Vigyázz jól a szemeidre, mert mielőtt a tied lettek, előtte az enyémek
voltak.”
Valahogy így működik az emberi agy, amikor megváltozik a helyzetünk. Csak
kevesen emlékeznek arra, milyen volt az életük azelőtt és ki az, aki mindig
mellettük volt a nehéz időkben.
Ma, mielőtt kimondasz egy bántó szót, gondolj azokra,
akik nem tudnak beszélni.
Mielőtt panaszkodsz az ételed íze miatt, gondolj azokra,
akiknek nincs mit enni.
Mielőtt panaszkodsz a férjedre vagy a feleségedre, gondolj azokra,
akik Istenhez fohászkodnak, hogy legyen társuk.
Ma, mielőtt panaszkodsz az életre, gondolj azokra,
akik túl hamar mentek el a másvilágra.
Mielőtt siránkoznál amiatt, hogy túl nagy távolságon kell, vezessél,
gondolj azokra,
akik ugyanezt a távolságot gyalog kell, megtegyék.
És amikor fáradt vagy és panaszkodsz a munkádra,
gondolj azokra a munkanélküliekre,
akik szívesen végeznék a Te munkádat.
És amikor gyötrő gondolatok rossz kedvűvé tesznek,
mosolyogj egyet és gondolj arra,
hogy élsz és csodálatos, ami körülvesz.
