Így hívtak,
így neveztek, csak ezt mondták:
az iker.
nevem mellett az idők végéig
ezt találja,
aki nyitja a Könyvet.

Mintha lett volna
egy ismeretlen,
rejtekben élő testvérem,
akivel együtt versengve
egyazon órában
hagytam el anyám méhét.

Nem.
Voltak bátyáim,
nővéreim,
öcsém,
csudaszép kis húgom is született.
Ikertestvér nem volt,
egyedül sírtam fel
azon a napon
abban az órában.

Mégis,
iker vagyok.

Hogy ki mondta először?
Valaki kezdte,
a halászok?
Vagy más,
aki közéjük elhívott,
János találta ki?
Nem tudom.
Iker vagyok.

Vagyok, aki
egy szédülten boldog
pillanatban
halálba rohannék érte,
még társaimat is bíztatom,
menjünk, csak előre vele, fussunk Betániáig,
haljunk meg együtt,
egy pillanatra sem gondolva arra,
mi is a halál,
mi lesz utána,
utána lesz-e valami,
marad-e valami
még azután?

Nem számított,
csak Ő
és hogy vele futni,
nem kellett prédikáció
a jövendőkről,
az égről,
csak mentem,
igaz,
még láttam Őt.

Láttam
Lázár sírját nyitva.

Vagyok,
aki
megdermed,
lassan megáll, visszafordul,
ha elhalkulnak a hozsannák,
ha elfogy a kenyér,
ha nincs bor,
ha elnémul a bárány,
ha fájdalmában
elhallgat az ég.

Tamás vagyok,
jelek nélkül rohannék vele
a sírig.
Tamás vagyok,
kapaszkodók kellenek,
látható sebek,
oldalába tekintenék,
nem hiszem,
hogy újra dobog a szíve.

Sejted,
az Iker miért én vagyok?

Azt is tudod már:
nincs tovább.
A történetet szépen elhagyom.

Nem én,
nem is János
írja a sorokat.

A folytatás:
egy jól bezárt terem,
oda tévedtem?
jöttem, hívtak?

Ott voltam,
kiabáltam
látni,
hallani,
tapintani akartam,
jeleket követeltem.

Ott voltam,
behunytam szemem,
hallgattam,
vártam,
csend volt.

Látni
és nem látni
akartam.

Nem értem,
Tamás vagyok.

Bezárt,
reteszelt ajtó.

Lassan
nyílik.

Jn 20, 19-31. parafrázis

2009-04-13.