Valahol olvastam, hogy egy lelkigyakorlaton vagy önnevelő táborban a következőre kérték a jelenlevőket: írjanak búcsúlevelet azon tulajdonságaiknak, amelyektől szeretnének megszabadulni.
Tetszett a gondolat, és tudtam, ez lesz egyik remetenapi imám témája. Nem is volt nehéz találni a saját életemben olyan dolgokat, eseményeket, tulajdonságokat, amelyektől jó lenne megszabadulni.
Íme, a búcsúleveleim…
Vincze József
Érted vagyok - 2007. augusztus
Egy kicsit sajnállak, mert nem mindig volt rossz a közelséged. Volt, amikor jólesett a semmittevés.
De azért nagyon agyafúrt vagy. Rászedtél, hogy pihenjek, nem kell annyira hajtani. Elhittem. De amikor határidős munkáim végéhez közeledtem, elkezdtem kapkodni. Feszült lettem. Szidtam magamat és téged, hogy már rég befejezhettem volna a munkáimat, ha nem engedtem volna a kísértésednek.
Ravasz voltál akkor is, amikor lebeszéltél arról, hogy reggelenként elmenjek sportolni. Jólesett az alvás, de a felszedett plusz kilók miatt többet szenvedhetek a fogyással, nehezebb testtömegem következtében.
Hamisságodat mindig felismertem az esti lelkiismeretvizsgálatban, de másnap újra beleestem fordulatos csapdáidba.
Sok jót ígértél, de mindig csalódás lett a vége.
Azzal tudtál rám hatni, hogy a lustaságra való hajlam mindig megvolt bennem.
Vádollak, mert odaültettél a tévé elé, amikor szellemileg-lelkileg töltekeznem kellett volna. Vádollak, mert igazságaid hamisságnak bizonyultak. Vádollak, mert megakadályoztál az alkotásban, napokat, heteket raboltál el az életemből.
Nagyok a bűneid. Ezért arra ítéllek, hogy távoznod kell az életemből.
Eltemetlek, és azt írom a fejfádra: Biztattál, de életutad nem maradandó, ígérgettél, de a fordítottja lett igaz.
Soha ne lássalak, ne is próbálj kísérteni többet!
Sokáig hittem neked. Hosszú ideig elhitetted, hogy fontos vagyok, hogy nélkülem megáll a tudomány, hogy ahol nem vagyok ott, nem úgy mennek a munkák. Elhittem, hogy fontos személyiség vagyok.
Elképzeltem, ha meghalok, mennyien fognak sajnálni. Azt is elhittem, hogy beírom a nevemet legalább néhány egyházközség vagy néhány ember életébe. Büszke voltam magamra, a munkámra. Azt gondoltam, nélkülem nem kelhet fel a Nap. Nélkülem nem lehet jó kisközösségi találkozót tartani.
Elhittem, hogy fontosak a prédikációim, a tanácsaim, a meglátásaim. Nagy zsákutcába vittél.
Emlékszel arra, amikor kórházban voltam, és az ifjúság vezette a liturgiát és a prédikációt? Milyen sokan sírtak. Ilyeneket én nem tudtam elérni.
Emlékszel, amikor közösségi csoportjaink bírálataiban felfedeztem, már akadályozom a munkájukat, a kibontakozásukat, önálló személyiséggé válásukat? Azóta egyedül is tudnak kisközösségi találkozót vezetni, szervezni, programokat létrehozni.
Emlékszel, amikor a temetőben égettük a koszorúkat, milyen sok felirattal találkoztunk: soha el nem felejtünk; örökké szerető férjed, feleséged; szívünkben örökké élsz. Ahogy a koszorúk elégtek, úgy múlik el, és semmisül meg az emlékünk. Néha gondolnak még ránk, de utána gazos marad a sírunk, kikopunk az emlékezetből. De így van rendjén. Az élőkkel kell foglalkozni, nem a holtakkal.
Emlékszel, hányan mondták, hogy fontos vagyok nekik? De ezek csak szavak és érzelmek maradtak.
Fontossági tudatom, nagy és széles sírt ástam neked! Betemetlek, hogy még a harsonaszó se ébresszen fel.
Látom, hogy becsaptál. Szolgálni küldtek engem, és nem úrnak. Nem körülöttem forog a világ. Nem én vagyok fontos, hanem a tanítás. Ezt már pontosan látom.
Elküldtelek. Számomra meghaltál. Nyugodj békében!
Fontos volt, amikor megértettem: a szellemi-lelki igényesség kötelező. Gyakorlatilag mindenkinek.
Tudtam, hogy a kiművelt szellem elengedhetetlen, ha emberek vezetőjének vállalkozom. Mégis hányszor kísértettél arra, hogy ne tanuljak, hogy ne vonjam le a következtetést az intő példákból.
Elhitetted, hogy a cselekedet, a nyüzsgés fontosabb, mint az elmélyülés. A tévé lemerített és butított, mégis sorban kapcsolgattam az adókat, hátha valami érdekesre bukkanok.
Hányszor küldtél unalmas olvasmányt, tanulmányt, ami inkább elvette a kedvemet a további olvasástól.
Rászedtél arra, hogy kisközösségi találkozókra az utolsó pillanatban készüljek, és csak hevenyészett gondolatokat írjak, mondjak.
Bántó volt, és szégyenletes, amikor a prédikációk írását rábíztam a rutinomra, a tapasztalatomra. Ami engem sem emelt, hogyan emelhetett volna másokat.
Amiben igazán becsaptál és félrevezettél, az a lelkiélet volt.
Amikor nehéz volt megtartani az imák rendszerességét, te biztattál arra, hogy jót tesz a kihagyás. A kihagyások után meg azt sugalltad, nincs értelme újrakezdeni, megvagyok az ima nélkül is.
Amikor nem láttam tisztán a lelki erővonalakat sem magamban, sem másban, akkor megnyugtattál, természetes állapot ez.
Amikor nem hallottam az Úr hangját, azt hazudtad, ő csak néha, az ünnepi pillanatokban jelentkezik.
Amikor belefáradtam az imába, és nem töltött fel, arra buzdítottál, hagyjam abba, mert így nem tölti be a célját. Azt már nem mondtad, hogy újabb módszert kellene választani helyette.
A Sátán kemény eszköze voltál. Ezért csak azt mondhatom: Takarodj az életemből!
A búcsúlevelem válólevél. Nem akarok többször találkozni veled. Ne rombold tovább a szellememet és a lelkemet! Távozz örökre!
Forrás: Érted vagyok, 2007/4
