Minden élet Istentől származik és Istenhez tér vissza; életünk békétlen és értelmetlen lesz mindaddig, amíg meg nem ismerjük Istent, és nem élünk belőle.

Az ember semmit sem tud Istenről. Véges lény, és nem képes megérteni Isten végtelenségét. Ezért szólt Isten újból és újból a történelem során, mígnem végül Jézus Krisztusban felülmúlhatatlanul nyilatkoztatta ki önmagát.

Jézus sorsából azonban világossá válik, hogy az embernek sosem volt igazi érdeke, hogy Isten valóban Isten legyen. Az ember bűnös, azaz: szívesebben éli az életét Isten nélkül. Ez a bűnös mivolt az Isten elleni aktív lázadásban vagy a vele szembeni passzív közömbösségben nyilatkozik meg, de annak a vallásnak a formájában is, amely pusztán a saját céljainak eléréséhez használja Istent. Az Istentől elszakadás következménye, hogy az ember békétlen viszonyba kerül önmagával, embertársaival és a természettel.

Életével, tanításával és mindenekelőtt halálával és feltámadásával Jézus „hidat” épített számunkra Istenhez. Arra vagyunk hivatva, hogy elfogadjuk Istennek ezt a végső, felülmúlhatatlan ajánlatát, és új életet kezdjünk, olyan életet, amelyet a bizalom és a szeretet határoz meg. Az az ember nevezhető keresztyénnek, akinek az életében Jézus egyre inkább versenytárs nélkül válik fontossá. Azokat, akik hisznek benne, Jézus testvérek és nővérek közösségévé fűzi össze. Isten azzal bízza meg gyülekezetét, hogy mindenütt hallhatóvá és érezhetővé tegye a szeretetéről szóló üzenetet. Ennek érdekében felruházza őket Szentlelkével. A Szentírás szavára figyelve, és az erre válaszként adott imádságban az egyén és a gyülekezet egyaránt megtapasztalja Isten útmutatását és irányhelyesbítéseit. Az élet nem ér véget a halállal. Életünk sok szépséget és értelmet hordoz magában, mégis csupán előkészíti a tulajdonképpeni lényeget. Új égre és új földre várunk, Isten országára, amelyben Isten beteljesíti mindazt, amit mi itt csak csíraszerűen, illetve töredékesen tapasztalunk meg és hozunk létre.