Mk 1, 21-28

Ismerős e hang.
Már nem tudom,
forrása mikor született,
még nem létezett,
amikor csak csend volt,
ki nem mondott szó
és kegyelem.

Midőn létté áradt a szó,
tiszta dallam szállt a vizek felett,
homályos tükreként
a tükör határait szétfeszítő titoknak
világ született.

Akkor kúszott elő a folt,
nagyot csörömpölt a hamis szólam.

Kígyó rejtőzött a kertben.

Aki látta,
olvasott róla,
némán nézi,
sóhajt egyet,
kérdi:
akitől jön a fény, a forrás,
az örök idők óta tiszta,
hagyta,
hogy így odaveszett
a kert?

A válasz
nem más,
mint a dolog titka:
Végtelen vajúdik
világra világot,
nincs börtöne, bilincse, lánca,
az ajtót be nem zárja.

Ez
hatalmának titka.

Aki mást gondol róla
törpe.

Íme,
hoztam.

Akkor
újra hallottam a hangot,
mint pusztában süvítő szél,
egyre énekelt.

Szárnyaló szót kőbe zárni,
hamis angyalokra bízni
szegényeim asztalára
szánt kenyeret,
testemet.

Márványbörtönbe zárni,
nem engedtem
kincsemet.

Kérdezik,
mi a titka,
hogy a sötét világ által
kínzott,
megkorbácsolt
ember
így elcsendesült?

Amíg lépkedek a világban,
életre lobban
haldokló mécses lángja
zárak nyílnak,
enyhülnek sebek,
ötből lesz
ötezer kenyér.

Ahogy lépkedek a világban,
a mécsből tűnik az olaj,
város fala zár körül,
sokasodnak, nyílnak a sebek.
Kenyér vagyok.

Sejted,
milyen hatalom?

2009. 01. 24.