És hajlandóságot kezdtem érezni a halálra:

„Add meg nekem az aklok, a jól rendbe rakott dolgok, az elvégzett aratások békéjét – fohászkodtam Istenhez –. Engedd, hogy legyek, miután befejeztem megvalósulásomat. Belefáradtam szívem gyászaiba. Túlságosan öreg vagyok hozzá, hogy újra hajtsam minden ágamat. Egymás után elvesztettem barátaimat és ellenségeimet, és világosság támadt szomorún magányos utamon. Eltávoztam, visszatértem, körül-körülnéztem: az embereket újra ott találtam az aranyborjú körül, nem kapzsin, hanem ostobán. És a ma születő gyermekek idegenebbek nekem, mint a vallástalan ifjú barbárok. Úgy hordom haszontalan kincsek terhét, mint megértésre soha nem lelő muzsikát.”

„Művemet az erdei favágó fejszéjével kezdtem el, és megittasultam a fák himnuszától. Tehát toronyba kell zárkóznunk, ha igazságosak akarunk lenni. De most, miután túlságosan közelről láttam az embereket, fáradtnak érzem magam.”

„Jelenj meg nekem, Uram, mert minden nagyon nehéz, amikor nem kívánjuk többé Istent.”

A nagy lelkesedés után álmot láttam.

Mert győztesként vonultam be a városba. A tömeg zászlóerdőben tódult ki az utcákra, hangos szóval, énekkel üdvözölve vonulásomat. És a virágok dicsőségünk ágyává lettek. De Isten csupán egyetlen keserű érzést árasztott rám. Úgy éreztem, erőtlen nép foglya vagyok.

Mert ez a tömeg, amely dicsőít, olyan egyedül hagy téged! Aki magát neked adja, az ugyanakkor el is válik tőled, mert nincs belőled másokba vezető híd az Istenhez vezető úton kívül. És csak azok az én igazi útitársaim, akik velem együtt borulnak le imádkozni. Egy vékában összekeverve velem ugyanannak a kalásznak a magvai, kenyérnek szánva. De az ünneplő nép bálványozott és sivataggá tett engem, mert nem tudom tisztelni azt, aki téved, és nem fogadhatom el, hogy imádjanak. Nem tudom elfogadni imádatuk tömjénjét, mert nem mások szerint fogom magamat megítélni, belefáradtam magamba, mert nehéz hordoznom terhemet, és hogy Istenhez térjek, le kell vetkeznem önmagamat. Ezért szomorítottak el a tömjénezők, és tettek oly pusztává, mint az üres kút, amely fölé hiába hajol a szomjas nép. Nincs mit adnom, amit érdemes lenne, és nincs mit kapnom tőlük, hiszen bennem borultak térdre.

Mert nekem arra van szükségem, aki tengerre nyíló ablak, nem pedig tükör, amely unos-untig csak engem mutat.

És ebből az egész tömegből csak a halottakat éreztem méltónak, mert ők már nem vesződtek hívságos dolgokkal.

Ekkor szállt rám ez az álom, miután úgy kifárasztott a hangos ünneplés, mint valami üres zaj, amely immár nem tanít semmire.

Meredek és síkos út vezetett magasan a tenger felett. A vihar már kitört, s az éjszakából úgy patakzott az eső, mint túlcsorduló tömlőből a víz. Konokul hágtam feljebb, egyre feljebb, Isten felé, hogy megtudakoljam tőle a dolgok értelmét, és megmagyaráztassam magamnak, hová vezet az a csere, amelyet állítólag előírtak nekem.

De a hegy tetejére felérve mindössze egy súlyos, fekete gránittömböt fedeztem fel – az Isten volt.

„Bizony Ő az – gondoltam magamban –, a változhatatlan és elronthatatlan”, mert még mindig reménykedtem, hogy nem merülök vissza magányomba.

„Uram – mondottam Neki –, világosíts meg engem. Lásd, barátaim, társaim és alattvalóim immáron nem egyebek számomra, mint beszélő bábuk. Kezemben tartom, és kényen-kedvem szerint mozgatom őket. De nem az bánt engemet, hogy engedelmeskednek nekem, mert jó az, hogy bölcsességem beléjük szálljon. Hanem az, hogy ezzé a tükörben tükröző képpé lettek, amelytől magányosabb leszek a leprásnál is. Ha nevetek, nevetnek. Ha elhallgatok, elkomorulnak. És szavam, amelyet ismerek, úgy szólal meg bennük, mint a szél a fákban. De egyedül én szólalok meg bennük. Mert nincs többé eszmecsere számomra, ebben a mértéktelen figyelemben. csupán a saját hangomat hallom, amelyet ők úgy vernek vissza, mintha templom fagyos visszhangját hallanám. Miért rémít a szeretet, és mit várjak ettől a szeretettől, hiszen csupán önmagam megsokszorozódása?”

De a patakzó esőtől fényes gránittömb kifürkészhetetlen maradt számomra.

„Uram – mondottam neki, mert az egyik közeli ágon fekete holló gubbasztott –, értem én, hogy Fenségedhez hozzá tartozik a hallgatás, De nekem mégis jelre van szükségem. Amikor befejezem imádságomat, parancsold meg ennek a hollónak, hogy repüljön el. És akkor az olyan lesz, mint valaki másnak a szemhunyorítása, nem az enyém, és akkor már nem leszek többé egyedül a világon. Bizalmas, bár határozatlan titok fog hozzád kötni. Nem kérek egyebet, csupán azt, hogy jelt kapjak: talán mégis van valami, amit meg kell értenem.”

És figyeltem a hollót. De az mozdulatlan maradt. Ekkor a fal felé hajoltam.

„Uram – mondottam neki –, Neked bizonnyal igazad van. Nem a Te fenséged dolga, hogy alávesd magadat az én utasításaimnak. Ha elrepült volna a holló, még jobban elszomorodtam volna. Mert ezt az egyetlen jelet is csak olyan valakitől kaptam volna, amilyen én vagyok, vagyis magamtól, mintegy kívánságom visszfényeként. És megint csak magányomba ütköztem volna.”

Tehát térdre borultam, s aztán visszatértem.

De az történt, hogy keserűségemet váratlan és különösen derűs nyugalom váltotta fel. Belesüppedtem az út sarába, összevissza véreztem magamat a tövisekben, küszködtem a korbácsként csapkodó széllel, és mégis valami nyugalmas világosság támadt bennem. Mert nem tudtam semmit, de nem is volt semmi, amit undor nélkül tudhattam volna. Mert Istenhez ugyan nem értem el, de az olyan isten, amelyik megengedi, hogy elérjük, már nem isten. És akkor sem az, ha engedelmeskedik az imádságnak. És első ízben sejtettem meg, hogy az imádság nagysága mindenek felett abban rejlik, hogy nincsen rá felelet, hogy ebbe a cserébe nem hatol be az üzletszerűség rútsága. És hogy az imádság gyakorlása a hallgatás gyakorlása. És hogy csupán ott kezdődik a szeretet, ahol már nincs ajándék, amelyre számíthatunk. A szeretet mindenek felett az imádság gyakorlása, az imádság pedig a csend, a hallgatás gyakorlása.

Visszatértem hát népem gyermekei közé, és első ízben zártam be őket szeretetem csendjébe. És ezzel első ízben vettem rá őket halálig menő maguk-odaadására. Mert megrészegültek hallgató ajkaimtól. Pásztor voltam, Istent dicsőítő énekük tabernákuluma, sorsuk letéteményese, javaik és életük ura, de mégis szegényebb, mint ők, és alázatosabb gőgömben, amely semmitől sem hagyta magát meghajlítani. Jól tudván, hogy nincs immár semmi kapnivalóm. Alattvalóim egyszerűen bennem valósultak meg, magasztaló énekük egybeolvadt hallgatásommal. És általam én és ők immár csupán Isten hallgatásába beleolvadó imádság voltunk.