Az ember csak úgy találomra dúdolgat, és oda se gondol. Egyszer csak észreveszi, hogy valami határozott, kerek dallam alakul ki. Akkor megáll az ember: Hogy is volt csak? Akkor visszatapogat a dal első, kezdő hangjai felé. Elhangzottak bár, és el is feledted őket, de a melódiának immár világos vonalán visszanyúlhatsz utánuk, és felidézheted, mert a múltba merült hangok láncát összefüggésük értelme kiemeli emlékezésed jelenébe.

Az ember csak úgy találomra él, és oda se gondol. Egyszer csak észreveszi, hogy az egész valami határozott és értelmes alakká formálódik, akár egy dallam, mintha nemcsak véletlen élet volna, hanem megszabott sors. Akkor megáll az ember, és visszanéz a kezdet felé. És rég elfelejtett dolgok válnak ki a múltak ködéből. Kiemeli őket a melódia összefogó törvénye. Mert az egész dallam jelen van minden új hangban, és az egész sors minden új eseményben, mert a dalban a hangok múlnak, de az utolsók az elsőkre utalnak, és tőlük kapják értelmüket. Így idézik egymást az események is. Régmúlt pillanatok ébrednek elevenné az értelmes sors szerves egységében: Az élet melódiájában.