Egy középkori zsidó krónika szerint egyszer egy zarándokcsoport hajója, útban Izrael felé, megállt egy földközi tengeri szigeten. Amikor a csoport esti imájára készült, megjelent körükben egy helybeli, aki elmondta, ő itt az egyetlen zsidó, és szeretne kaddist mondani szülei emlékéért. Természetesen, készséggel beleegyeztek. Mikor azonban az imára sor került, azt vették észre, hogy az idegen hibásan mondja a kaddis szövegét. A rabbá szó helyett tévesen rakká szót mondott: a két héber betű ugyanis rendkívüli módon hasonlít egymásra, ám jelentése épp az ellenkezője.

– Vigyázz, mit mondasz! – figyelmeztették a többiek – Hiszen így istengyalázást követhetsz el…

Az illető megköszönte a kiigazítást, és békében elköszönt, eltávozott.

Másnap a zarándokhajó már épp útra kelt, amikor azt vették észre, hogy valaki lélekszakadva rohan a part felé. Felismerték benne a helybeli zsidót. Amikor pedig zsidónk a vízhez ért – így szól a legenda – tovább rohant a hullámok tetején, míg a hajóhoz nem ért.

– Elfelejtettem a pontos imaszöveget – kiáltotta emberünk, mihelyt kiemelték a vízből.

– Ne törődj vele, – felelte a csoport rabbija –, csak mondd úgy, ahogy tudod, mert Isten nem a szót, hanem a szívet kívánja.

Vö.: Mikes Kelemen: CCVI. levél és Vörösmarty: A szent ember