Szürke, piszkos téli délután. Dugóban araszolgatok Dél-Budáról Észak-Pestre. Beteg barátnőmet megyek látogatni a kórházba. Elromlott a fűtés az autóban. Szorongok, mert bizonytalan vagyok, mit is mondhatok egy hosszú évek óta fekvő súlyos betegnek, hogy szavaim ne csengjenek hamisan vigasztalónak. Fázik a testem és a lelkem is.
Tovább maradok a kórházban, mint lehetne. Rohanok az autóhoz. Gyorsan indítok, csak várni kell egy kicsit, hogy dízel autónk kattanjon egyet, jelt adva, hagy mehetek. Ez alatt a néhány másodperc alatt felemelem a tekintetem, és valami nagyon szépet látok.
A kátyús külvárosi járda befagyott pocsolyáján egy tömzsi anya és lakli nagylánya fogják egymás kezét. Mit csinálnak? Alig hiszek a szememnek, tvisztelnek. Nem tudom másként megfogalmazni azt a mozgást, amit végeznek. Hol a lábukat, hol egymás szemét nézik, közben hangosan kacagnak.
Boldogan döngetek haza, fejemben is dübörögnek a gondolatok. Kamaszgyermekeink nevelése hasonlít a jégen járáshoz. Hirtelen és váratlanul nagyokat eshetünk közben. Mi is, ők is. Aztán feltápászkodunk és talán haladunk egy kicsit, és újra a földön találjuk magunkat. De a jégen nemcsak esni lehet, hanem siklani, sőt együtt táncolni is. Hogy ez sikerüljön, azért meg kell dolgozni. Az az anya, a járda „üvegszemén”, biztosan megdolgozott azért, hogy kamaszlánya egyáltalán megfogja nyilvános helyen a kezét, hogy a tekintetét keresi, hogy vele nevet. Talán magával is megharcolt, hogy tisztes asszony létére, értetlenkedő szemek kereszttüzében gyereke kedvét keresse.
Biztosan ők is estek már és esnek még... Sokszor ez kivédhetetlen. Viszont ahhoz, hogy fel tudjunk állni, és tovább tudjunk haladni, sok meghitt, erőt adó közös pillanatra van szükségünk, mint amilyen például a tviszt a jégen.
