„Simon, János fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek?”
Igen, Uram, te tudod, hogy
én, aki a tizenkettő közül mindig először szólottam,
én, aki mindig a leghangosabb voltam,
én, aki a kemény beszéded után hűséget vallottam
– mondván: „Uram, kihez mennénk...”,
én, aki mindig meg akartalak óvni és emberi érvekkel visszatartani,
és én, akit ezért „sátánnak” neveztél,
én, Péter, szeretlek!
„Legeltesd bárányaimat!”
„Simon, János fia, szeretsz-e engem?”
Igen, Uram, te tudod, hogy
én, aki a végletek embere vagyok,
és azt mondtam: „Ha meg is kell veled halnom, akkor sem...”,
és én, aki mégis utána átkozódva és esküdözve háromszor megtagadtalak,
én, Péter, szeretlek!
„Legeltesd juhaimat!”
„Simon, János fia, szeretsz-e engem?”
Uram, szomorú vagyok, hogy már harmadszor kérded, hogy szeretlek-e.
Én, aki a tizenkettő közül a legutolsó, és a legbűnösebb nagyok,
és én, akit mégis kiválasztottál, mondván:
„Te Péter nagy, és én erre kősziklára fogom építeni egyházamat”,
én téged, Uram, szeretlek.
De te, aki mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek.
„Legeltesd juhaimat!”
Igen, Uram, legeltetem juhaid, de mutasd meg, hogyan!
„Kövess engem!”
Uram, követlek! Szeretlek!
