A fiú, akinek béke volt a szívében, egy nagyvárosban élt. Egy szép nyári nap, ahogy lassan bandukolt az utcán, egy keservesen zokogó kisfiúra lett figyelmes.
– Hát te miért sírsz?– kérdezte tőle.
– Kilökték a kezemből a fagyimat! – szipogta a kisfiú, és a lába elé mutatott, ahol az aszfalton egy nagy gombóc csokoládéfagylalt olvadozott a napsütésben.
– Ne sírj! – mondta a fiú, akinek béke volt a szívében, és megsimogatta a gyerek fejét. – Gyere, veszünk másikat!
Később a fiú, akinek béke volt a szívében, egy másik kisfiút is megvigasztalt, akit társai azért csúfoltak, mert szemüveget viselt.
Este moziba szeretett volna menni, de ehelyett egész éjjel egy fiatal lánnyal beszélgetett, akivel épp akkor szakított a barátja.
Másnap a fiú, akinek béke volt a szívében, megvigasztalt egy asszonyt, akinek meghalt a férje, valamint egy kislányt, akinek a cicáját elütötte egy autó. Harmadnap a munkahelyéről húsz év után elbocsátott középkorú férfit derítette jobb kedvre, meg a nagymamát, akiről megfeledkeztek az unokái.
És ez így ment tovább: jött az elsős kisfiú, aki rossz pontot vitt haza, mert beszélgetett az órán; a lány, akit nem vettek fel az egyetemre; a férfi, aki megtudta, hogy a feleségének szeretője van; a kamasz, akit gátlásossá tettek a pattanásai; az öregedő nő, akit elhagyott a férje egy fiatal lányért – mind-mind a fiúnak öntötték ki a szívüket.
Aztán egy nap a fiú, akinek béke volt a szívében, elment – ki a városból. Ment, ment, egészen addig, amíg el nem ért egy nagy hegyig. Nekirugaszkodott, felmászott egészen a tetejéig. Amikor felért, megállt, szétterpesztette a lábait, felnézett az égre, és üvölteni kezdett.
És üvöltött, és üvöltött, és üvöltött, és üvöltésétől leomlottak a sziklák, és kidőltek a fák, és megnyílt a föld. Az ég elsötétült, jégeső hullt, villámok cikáztak sisteregve, szélvihar tombolt.
És akkor a fiú abbahagyta az üvöltést. Megfordult, leereszkedett a hegyről, és elindult vissza a városba.
