(élek-e, vagy csak létezem...)

Én nem tudom, hogy Isten, aki végtelenül sok variáció közül engem kiválasztott, és egyszeri, megismételhetetlen lényként megalkotott, mit vár el tőiem. Jézus tanítása szerint szeretetet. Szüksége van tehát a szeretetemre neki, aki maga a tökéletes szeretet? Aligha. És mégis. Mivel jól tudja, hogy nekem van szükségem mindörökké a szeretetre, hogy éljek. Az ő szeretete csakis az én szeretetemen keresztül nyilvánulhat meg irántam, bár tőlem függetlenül előlegbe adta azt, ami az élet lehetőségét jelenti: a létezést. Nem tekinthetem véletlennek, hogy vagyok, hiszen a világból a legtermészetesebb és legkétségbevonhatatlanabb számomra a jelenlétem, de ha apám sok milliárd ivarsejtjére gondolok, máris kétség vesz rajtam erőt, miközben fel sem foghatom az ősök és találkozások végtelen sorát.

Egyértelmű tehát, hogy Isten akarta így, az én akaratom csak későbbi lelkes voltomból ered. Így tőlem senki nem igényelhet nála nagyobb figyelmet, tiszteletet és szeretetet, bár nyilvánvaló, hogy semmit nem igényel. Bennem kényszer és kérés nélkül kell létrejönnie annak a vágynak, hogy a közelébe kerüljek. A porszem vágyik a mindenségre. A semmi vágyik a teljességre. Milyen végtelen szeretet az, amely ad erre lehetőséget? Így azt gondolnám, hogy – már csak a hála okán is, az élet révén – könnyű Istent szeretni. De önmagában mégis lehetetlen. Nem is parancs, egyszerű belátás: az ember szeretete nélkül Isten elérhetetlen.

Sokszor arra gondolok, hogy szeretet nélkül itt hagy magamra. Éntudatom árván marad, magányosan a vaksötétben. Nem a halál, nem a pokol, ez tölt el félelemmel, hogy az, aki létrehozott mint méltatlant és szeretettelent, magamra hagy. Nem büntet, csak elfeledkezik rólam, a szeretetnélküliséget tudomásul veszi, s azt örökös álláspontként ruházza rám, mivel vagyok. Nem foszt meg semmitől, hiszen a magam ura voltam világi életemben, én vontam meg tőle a szeretetemet, amikor közömbösen vagy rosszallón jártam az emberek között. Ady azt írja: „szeretném, ha szeretnének”. Én azt gondolom: teljes szívemből szeretném szeretni őt.

A tihanyi apátságtól haladtam kocsival Csopak felé. Egy asszony állt az út szélén, intett, hogy álljak meg. A kezében tartott valamit. Megálltam. Odajött, a leeresztett ablakon át gyönyörű, vérző madarat emelt felém, nem tudom, milyen fajtát, piros, sárga, kék tollakkal ékeskedőt. „Nem tudja, hol van itt állatorvos?” A madár szemét már a halál fátyla borította. Tudtam, hogy vasárnap délelőtt lehetetlen állatorvost találni, s éreztem, láttam, hogy a gyönyörű lény menthetetlen. Mondtam, hogy Füreden van állatorvos, talán telefonon elérhető.

A nő sírva szállt vissza a kocsijába, kezében a haldokló lénnyel. Nem tudom, mit kellett volna tennem. Így csak a fájdalmat őrzöm, és valami homályos szeretetet az iránt, aki felszedte az árokparton az elgázolt madarat, és hitt abban, hogy megmentheti. Ha nem lett volna olyan szép, különleges a madár, talán majd elfelejteném.

Csopaki horgászhelyem mellett, egy nádtelepítő kosárban mélyen elrejtőzve vadkacsa költ. Hét tojást láttam a fészekben egy hete, azóta csak a madarat látom, őt is csak akkor, ha közel megyek, és nagyon figyelek. Belesimul a nád és sás zöldjébe, csak szemének csillogása árulja el, hogy él. Talán fél tőlem, de nem mozdul. A szeretet tartja ott: hét életet melenget. És egy napon látom majd, ahogy a csöpp, sárga jószágok úsznak mögötte.

De mi köze ennek az én szeretetemhez és félelmemhez, hogy Isten magamra hagy? A hírek el-elérkeznek hozzám: négyezer ember halt meg Indonéziában, egy nyolctagú családból egyszerre hetet megölt a H5N1, Romániában száznál több góca van a madárvésznek... Mind-mind távoli figyelmeztetés és talán felszólítás: építsem fel magamban makacsul és állhatatosan a szeretetet, hogy éljek. Verssorok motoszkálnak bennem: „Ugye, Uram, egyszer majd elhozod / minékünk Kedveseinket, / s szikrázó paradicsomi tájban / dédelgetsz minket.” Hogy közeledem-e ehhez az állapothoz, vagy csak a halálomhoz kerülök egyre közelebb, én nem tudom...