Két fiatal elhatározta, hogy menyegzőt tartanak. Szegények voltak, mégis azt szerették volna, ha sok emberrel megoszthatják örömüket. De szegény létükre hogyan ünnepelhetnének sok emberrel jó bor nélkül? Sokáig tanakodtak, végül úgy gondolták, támad egy okos ötletük. Meghívták a menyegzőre minden barátjukat, szomszédjukat, és megkérték őket, hogy lakodalmi ajándékként bort hozzanak a sajátjukból. Több napra tervezték az ünnepet, mint azon a vidéken szokás volt.
Elérkezett a menyegző napja. A vőlegény és a menyasszony boldogan várta a vendégeket. Hosszú asztalokra terítettek, egyszerűen, de nagyon ízlésesen.
Felcsendült a zeneszó is. Jöttek a vendégek, egyik a másik után, a magukkal hozott bort beleöntötték az ajtó mellé készített nagy kőkorsóba, míg színültig nem telt. Mikor a vacsora elkezdődött, a vőlegény intett a felszolgálóknak, töltsék ki az összegyűlt finom italt. Azok futottak kancsóikkal, megtöltötték a nagy korsóból, és öntöttek a vőlegénynek, menyasszonynak, és minden vendégnek. Mindenki ünnepélyesen felállt, hogy köszöntse az új párt, és mindenki kíváncsian ízlelte meg a kitöltött italt. Ekkor a mennyasszony hirtelen sírni kezdett, a vőlegény pedig rémülten meredt a vendégekre. Halotti csönd lett a teremben. Mindenki szótlanul nézett maga elé, szégyenében lehajtva fejét. Bekövetkezett, amire senki sem számított: a csészékben nem ízletes bor csillogott, hanem egyszerű, tiszta víz. Nyilván mindenki így gondolkodott: ,,Nem veszi észre senki, hogy én vizet öntök a korsóba. Az a kis víz, amit én hozok, elvész a többiek borában.'' És most ihatták, amit hoztak: vizet, a puszta vizet. Nem szólt senki semmit. A zene abbamaradt, a vendégek tétován ültek. A vőlegény átkarolta menyasszonyát, csöndben vigasztalni próbálta. A többiek pedig csöndben felálltak és megszégyenülten elosontak. Túl korán vége szakadt a szép ünnepnek.
