A hivők közössége csak akkor tud igazi hatást gyakorolni tagjainak vallásos magatartására, ha kötelezik magukat, hogy szilárdan kötődjenek a közösséghez, és ha gyakran találkoznak. A találkozásoknak csak is akkor van értelmük, ha a keresztény ember felismeri a közösséghez tartozás szükségességét és belső készsége arra indítja, hogy ezért áldozatcet is hozzon. Lemondjon az előnyösebb elfoglaltságokról, saját érdekes, esetleg hasznot hozó tevékenységeiről, olykor a továbbképzésre és pihenésre szolgáló szabad idejéről, kellemes utazásokról, sőt időnként a bensőséges családi életről is. Hogy az ilyen egyének be tudjanak kapcsolódni a keresztény környezetbe, nagy jellemerőre és mélyen gyökerező hitre van szükségük. Ez a hit számos fiatalra erős vonzóerőt gyakorol. Vannak azonban olyanok is, akik az ilyen találkozásokat ,,veszélyes szektának'' tekintik, vagy éppen ,,elefántcsont toronyba'' zárkózásnak fogják fel anélkül, hogy észrevennék pótolhatatlan szükségességüket és gyümölcsöző hatékonyságukat. Az egyház jövőjét semmi körülmények között sem fogja a jelenlegi plébániarendszer a jövőben meghatározni, még a legötletesebb újítások ellenére sem. A plébániák mai formájukban legfeljebb csak a vallási élet teljes háttérbe szorulását tudják ideig-óráig megakadályozni. Többet várni tőlük önámítás lenne.
Az egyház igazi jövője lényegében a hivők összetartozás-tudatából fakadó közösségétől függ, amelyek jelenleg egyes helyeken a plébániáknak talán még ,,konkurenciát'' jelentenek, a jövőben viszont belülről fakadó új életerőt és jelentős szerepet biztosíthatnak számukra. Ez az új életerő elegendő alap lehet később arra, hogy a keresztény ember vállalja azokat az áldozatokat, amelyek a közösségek létrehozásához és fennmaradásához szükségesek. Az ilyen áldozatos keresztények számára a hivők korábbi generációi lehetnek példák, - olyanok, akik az egyházat az első évszázadokban saját életáldozatuk árán tartották életben. Nélkülük az egyház feltétlenül elpusztult volna. Az egyház helyzete ma éppen olyan bizonytalan, mint akkor volt, azzal a többlettel, hogy ma már a világ összegyházának a jövője forog kockán. Ha az egyház a világban nem akar csupán folklorisztikus peremjelenség maradni, akkor kizárólag csak tagjai hűségére támaszkodhat. Ez a hűséges kapcsolódás ugyanazokat az áldozatokat követeli az egyénektől, mint hajdanában: a hit tanúságtételére van szükség!
Jézusba vetett hitünk többet követel, mint puszta alkalmazkodást az ismeretszerű, vagy érzelmileg hangsúlyozott keresztény tanhoz, amely csak a hagyományra és a fegyelemre támaszkodik. Ezzel a jézusi hittel ma is olyan sajátos megjelenési formát biztosíthat a közösség, amely - bár az évszázadok során olykor gyengült -, de mégis megtartotta eredetiséget és híven tükrözi azt a közvetlen közösséget, amely kezdetben Jézus körül alakult ki. A hivők közössége minden más csoportot felülmúl éppúgy, ahogy a bensőleg megélt hit felülmúlja a hittételekhez való külső merev ragaszkodást. Ez az értéksorrend egzisztenciálisan tekintve már abban a módban is megmutatkozik, ahogy a hivő közösség saját egységét értelmezi és megvalósítja. Lényegében ez a mód a tagok hűséges összetartozásán alapul, mert ezáltal lép be mindenki saját egyéniségének megfelelően is Krisztus követésébe. És ezt a módot elsősorban nem a hittartalomból kibontott egységes megfogalmazások határozzák meg és biztosítják. Ez a belső hűség nem fejeződhet ki felületi azonosulásokban, hanem a lélek mélyén gyökerezik és minden hasonló gondolkodásút Jézushoz vezet. Minden külső kényszer nélkül segít arra, hogy a lényegesben való hűség a Jézussal való személyes találkozásból nőjön ki. Épp ezért hasonlítható ahhoz az erőteljes, még ha nem is mindig eléggé tudatos hűséghez, mely a tanítványokban élt, akik halálig kitartottak mellette. Ez az összetartozás nem lehet semmi olyan rendszerező törekvés eredménye, amely ,,kikényszeríti'' az egységet. Az ilyen egység inkább tudatosan számol a közösség tagjainak alapvető különbségeivel. Hála ennek az egységnek, - amely az egyes tagok Jézushoz kapcsolódó hűségének köszönhető - a hivő közösség Istenben megalapozva szerveződik. Ha megfigyeljük a hivő közösség történetét és behatolunk élete lényegébe, láthatjuk, hogy ez a változások, a krízisek és a sötét órák ellenére is szilárd és tartós alapokon nyugszik.
A Jézusban hivő közösségek léte addig biztosított a világban, amíg valóban követik a Mester hívását... Ezek a közösségek létüket nemcsak a szabad emberi döntéseknek és azon alapvető igénynek köszönhetik, hogy együtt tevékenykednek, hanem annak a jézusi ígéretnek is, hogy egyházán ,,a pokol kapui nem vesznek erőt''. - A hivők közössége azért nem válik a szektásság otthonává, mert hitét egy meghatározott tanításra, mint létének feltételére alapozza, még akkor is, ha a gyakorlatban minden tagja sajátos kapcsolatban van Jézussal és így lelki magatartását egyénileg alakítja. Abban is különbözik a hivők közössége minden más vallási gyülekezettől, hogy ezek a hitismeret azonosságára és belső rendjére alapozzák egységüket. Vannak sajnos olyan gyülekezetek is, amelyek a tanítás tisztaságával és egységével kapcsolatos türelmetlenségüket igazoltnak vélik. Mivel az ilyenek nagyon gyorsan felcserélték az eleven hitet a hittételekhez való merev ragaszkodással, azért két évezred alatt a kereszténységben a konkurens, egymással versengő egyházak nagy száma jött létre. Csak az a közösség tud mindig nyitott lenni az egyetemességre, amely a keresztényeket Jézus emberségében is képviseli mások felé. A Jézusban való hit egysége lehetővé teszi az egyháznak, hogy ne ragaszkodjon intézményei változtathatatlanságához, amelyek a földi élet rendje szerint egyébként is gyorsan változnak. Ha az egyház valóban követni akarja küldetését, ezzel olyan egységhez kell eljutnia, amelynek semmi köze sincs a szívek és lelkek feletti, mindenre kiterjedő uralomhoz. Az egység és az egyetemesség, amire az egyháznak törekednie kell, eredetében Istentől való, Isten lényegéhez tartozik. Az egységet és egyetemességet az egyház csak az Isten hatékonyságába vetett hitével érheti el, amelyet tagjaiban kelt életre. Sajnos, aligha állítható, hogy az egyházban az elmúlt két évezredben mindez hiánytalonul megvalósult volna.
Az egyház még máig sem ismerte fel teljességgel sajátos karakterét, ezért jelenléte a világban nem volt mindig az a kisugárzó erő, amely szükséges ahhoz, hogy magát mindenféle külső, társadalmi befolyás ellenére fenntartsa, és tovább alakítsa. Ma az egyháznak olyan felhívássá kell válnia a keresztények számára, amely külsőleg meg nem parancsolható, senkire nem kényszeríthető. Arra kell segítenie a keresztényeket, hogy az egyházban a számukra rendelkezésre álló eszközökkel eljussanak az igazi bensőséghez, Jézus megértéséhez, a benne való eleven hithez. Ezen az úton járva formálhatja tovább az egyház azt az egységet és egyetemességet, amelynek őrzését és munkálását Alapítója feladatként reá bízta.
(Részletek: Marcel Légaut: Die Kirche, meine Mutter und mein Kreuz, Herder, 1975. 246-251.)
Forrás: Teológia 1978/1
