Évforduló

Jelül szánsz minket…

Latinovits Zoltán emlékére

Június 4-én lesz huszonöt esztendeje, hogy a magyar színpad egyik legnagyobb alakja meghalt: a balatonszemesi állomás közelében az érkező vonat elé vetette magát. Tehetségének számtalan szikráját: alakításait, mozdulatait, hangját a róla készültfilm- és hangfelvételek s az őt személyesen is ismerők emlékezete őrzi. Az alábbiakban azokat a negyedszázada elhangzott gondolatokat és imádságot adjuk közre, amelyeket Jelenits István piarista mondott el a művész temetésén.

Azon a szerdán hosszú, éjszakába nyúló beszélgetésben gyónt meg. Letérdelt, föloldoztam. Aztán szomorúan mondta, hogy nem érez megkönnyebbülést. Hallottam, erről később is panaszkodott, s hiába nyugtatták azzal, amit úgyis tudott, hogy a kegyelem nem megfogható, élményszerűen átélhető ajándék.

Nemcsak a bűneitől akart megszabadulni. Eligazodást keresett, útmutatást a jövőre nézve. Elhagyja-e a színpadot, vagy az az ő szolgálata, amelyet – akárhogy is – végig vállalnia kell. Súlyosan depressziós állapotban volt, ilyennek láttam néhány héttel korábban, a Völgy utcai szanatóriumban. Ahhoz, hogy tisztábban lásson, dönteni tudjon, valami magaslatra kellett volna eljutnia. Ajánlottam, hogy beszéljen az orvosával, s aztán utazzék édesanyjához, Szemesre.

Mikor elköszöntünk, imádságoskönyvet adtam neki, s megígértem, hogy én is imádságomba foglalom. Nem gondoltam, hogy ez az érte mondott imádság a sírja fölött fog szavakba formálódni.

Telefonon, sírástól megcsukló hang értesített arról, hogy mi történt vele. Magához rántotta a halál, mint kimerült úszót az örvény.

Urunk, Istenünk,
te úgy bánsz velünk, teremtményeiddel,
mint fazekas az edényekkel,
amelyeket agyagból kiformál.
Jelül szánsz minket:
van, akit vigasztaló jelül,
s azt elhalmozod békével, derűvel, leleménnyel,
mást megfigyelmeztető jelül,
s arra ráakasztod sokak fájdalmát,
összeomló és születő korok szenvedését,
belső összevisszaságát,
a világ bűneinek terheit.
De aztán mértékül is Te állsz minden ember élete mellé.
Úgy vagy igazságos,
hogy nem emberi mértékkel mérsz,
és hogy igazságosságodon az irgalom ragyog át.
Megrendült szívvel, de bizakodva kísérjük most eléd testvérünket,
aki akkora elszánással kereste,
és igyekezett betölteni az emberek között azt a szolgálatot,
amelyet rábíztál.
S miközben bejárta a földi élet sok rettenetét,
sosem szakadt el a Te szavadtól,
nem szűnt megforgatni a Bibliát,
abban keresett minden emberi titok közt eligazító útmutatást.
Meggyónt – másfél nappal halála előtt.
Nemcsak maga körül hadakozott a bűn ellen,
hanem magában is.
Kegyelmedet kereste,
mondta: nemcsak hiszi, hanem tudja is,
hogy vagy, s egyedül Tőled remélhet békét, szabadulást.
Fiadra tekints, aki olyan jól tudta, mit jelent,
hogy a lélek (a belső ember) kész, de a test erőtlen.
S ha úgy akartad, hogy előttünk, közöttünk befejezetlen maradjon a műve
– befejezetlenségében is jelül –,
őt magát fogadd hajlékodba,
és add meg neki azt a jutalmat,
amelyet a nem rest szolgának ígértél.
Annak, aki semmit sem őrizget, takargat abból, amit kapott.
Fiadé volt ő – elveszettségében is;
hadd jusson el vele együtt a föltámadás örömébe.