,,Micsoda a halandó?... Kevéssel tetted kisebbé Istennél!'' (Zsolt 8,5)
Irigylem az angyalokat. Mert olyan feladatcentrikusak. A ,,bezzeg-történetek'' szereplői ők, mert mindig tudják, hogy mit kell tenni, és azt végre is hajtják. Maradéktalanul, hibátlanul. Nem zavarja meg őket érzelmi életük, nem ágál egyéniségük. Nincs múltjuk és fantasztikus méreteket öltő távlatuk. Istenben létezésük van, és munkájuk. Ennek nem egyéni kiteljesedés a célja, hanem az istenítés a teremtett világban és azon túl. Nem tudnak mást, és nem is akarnak mást: együgyűek, Isten-ügyűek. Százszázalékos meghatározottságukban is végtelenül szabadok. Legfőképpen a saját elhatározásuktól. Betölti őket az ,,így szól az úr''. Nem tudnak sem hozzátenni, sem elvenni belőle.
Igaz, közöttük is vannak tévutasok, akik világosságuk ellenére besötétedtek. Közöttük is lehet kísértés a túlazonosulás, amikor az istenítés istenkedéssé torzul. Náluk is bekövetkezhet a minőségromlás, amikor a magasság szárnyalása helyett a mélység működtetőivé alantosulnak. Mégis az alvilágban sem tudnak mást, mint Isten malmára hajtani a vizet.
Emberbőrben már kicsit nehezebb istenkedés-mentesen Istenközelben lenni. A munkavégzés terén tanulhatunk tőlük, és ideiglenesen angyalkodhatunk is saját magunk és mások életében. olykor lehetünk ,,vegytisztán'' Isten szája, keze, pénztárcája - egy ideig. Azonban ezeket a történéseket sem lehet túlzásba vinni, mert ha már egyszer emberré sikeredtünk, ezt az utat kell végigcsinálnunk A túlbuzgás fölöslegként jelenne meg az egyik oldalon, és hiányként a másikon. A Teremtőnek mindkét műfajra szüksége van mondanivalójának megfogalmazására.
Fényesek az angyalok, igéző a szárnysuhogásuk, irigylésre méltó, hogy számukra a távolság röpke pillanat - mégis szabad megszeretnem a tervet: emberré lettem. Visszacsinálhatatlanul azzá. Van történelem előtti történetem, amikor még csak Isten gondolata voltam. Azután az élet szülőcsatornáján a világra jajdultam, és elkezdődtek meghatározottságaim. Neveltek és nevelődtem. Sokasodtak az adottságaim, és szűkültek a választhatóságaim. Történetem egy-egy fejezete elmondhatóvá, olykor elmondhatatlanná vált. Mindez hozzám tartozik, elvehetetlenül. Az események nem nélkülem, igaz, olykor akaratom ellenére történtek. Némelyikbe beleragadok, mások emelnek, szárnyakat adnak. De csak azért, hogy tovább tudjak lépni. Olykor az angyalokat utánzom: angyalkodom. Máskor meg éppen legnagyobb döbbenetükre - ,,önmegvalósítok''. Félig Istenre sandítva, vagy éppen dacosan hátat fordítva neki.
Eközben csak figyelem az engedelmes angyalsuhanást. Azután alábbhagy irigységem. Hadd menjenek a maguk útján, én is botorkálok a magamén. Utolérni úgysem tudom őket. De ez ne váljék bántásomra, legyen inkább dicséretemül. Van annak is igézete, amikor valaki csak úgy ,,gyalog szeretne menni'', és ahhoz hűen élni.
Azután nem is tudom honnan - lehet, hogy angyal súgta - belémfészkel a felismerés: minden meghatározottságával együtt nagyobb szabadság emberként élni, mint angyalbőrben. Többek vagyunk, mint az elsuhanó szárnyas gondolatok. Igaz, olykor a vérünkkel verítékezzük ki küldetésünket, és még az is megesik, hogy ellenünk támadnak tagjaink, de a testben való létnél aligha akad nagyobb csoda. Mégiscsak bennünket teremtett Isten a.saját képére! Lehet, hogy ezt meg mások irigylik?
Forrás: ÉV 2004. december