Hadd meséljek el egy apró történetet arról, ahogy egyszer Isten visszarángatott a földre. Meg kell hagyni, jól ért hozzá.
A téli vakációt családostul Cornwallban töltöttük. Régi álmunk volt ez. December eleje volt, odakint dermesztő hideg, ám a napfény mégis kölcsönzött valami különös hangulatot a tájnak, beragyogta a vidéket. Kicsi, fehér bérelt házunk az északi part festői szépségű részére nézett. Ezt a partszakaszt olyan teremtő alkotta, aki elegendő időt szánt a munkára, és akinek elég éles szeme van a részletekhez.
Egyik nap a hosszan tartó és bőséges reggeli után a létező összes fellelhető meleg ruhát magunkra öltöttük, hogy azután, mint valami űrhajóscsapat, sétára induljunk a metsző hidegben. Új útvonalat választottunk. Ki a fehér kertkapun, a szélfútta, acélzöld mezőn át, egy néhány száz méterrel arrébb kinyúló szikla felé tartottunk. Mögötte, a végeláthatatlan tenger hullámai egybemosódtak a szürkéskék égbolttal.
Én a nyolcéves Matthew-val mentem, aki minden megszólalását kérdéssel kezdte. Feleségem, Bridget - az életkorához képest igen mély gondolatokkal foglalkozó - négyéves Joseph-fel követett minket. A legkisebb, a kétéves David örömmel kiabálva, a sirályokat riogatva rohangált előttünk. A madarak felröppentek, pár percig köröztek körülöttünk, és hihetetlen légi mutatványokat adtak elő, a lehető legnagyobb természetességgel.
Nem sokkal a szikla előtt elégedetten állapítottam meg: valamennyien boldogok vagyunk. Bár jó családot alkotunk, nem esik meg gyakran, hogy egyszerre mindannyian ezt mondhatjuk el magunkról. Nagyon kemény munka egy öttagú családot boldoggá tenni. Olyan ez, mint amikor a cirkuszi mutatványban az akrobata több tányért pörget egyszerre egy-egy hosszú pálca tetején, miközben folyton rohangálnia kell, hogy lendületben tartsa őket. Az egyetlen különbség csupán annyi, hogy egy család esetében nem lehet megállni, és meghajolni. Az ember egyfolytában rohangál, és fáradt. A vakációk mindig jó lehetőséget adtak Bridgetnek és nekem, hogy egy kicsit magunkra figyeljünk, és átgondolhassuk, miképpen lehet mozgásban tartani a tányérokat.
Elértük a szikla peremét. Lenn, messze alattunk, egy tengerformálta sziklák által körbevett, patkó alakú, az általam valaha is látott leggyönyörűbb öböl tárult elénk. Tökéletes forma, tökéletes tenger, tökéletes homokpad, tökéletes szikla. Lemenni azonban nem lehetett. Nem vehettük birtokba. Csak lenézni tudtunk rá. Ahogy ott álltam, és a hullám éppen visszahúzódott, arra gondoltam, ez minden bizonnyal Isten egyik legjobban sikerült alkotása.
Amint ott csodáltam a világnak ezt az eldugott sarkát, minden másról megfeledkeztem. Hirtelen nagyon büszke lettem arra, hogy ugyanahhoz a világhoz tartozom, ahova a hatalmasan csillogó tenger, a kék-fehérben játszó égbolt és a szilárd, elszórt sziklák. Ezek Isten szimbólumai. Hatalmasak, csodálatosak, fennköltek, vágyat ébresztők, ugyanakkor mégis lehetetlen egy kicsit is birtokba venni vagy leírni őket. Nem tudtam magamhoz térni a csodálattól...
- Papa, pisilni kell!
Legkisebb fiam hangja azonnali beavatkozást követelve hasított bele magamba felejtkezésembe. David arca elárulta, hogy a tragédia hamarosan bekövetkezik. Ahogy megpróbáltam szkafanderszerű öltözékéből kihámozni, hogy a művelethez szükséges megfelelő állapotba kerülhessen, szinte felháborodottan fordultam Istenhez.
- Istenem, te tudod a legjobban - kezdtem - milyen kevés időm van pihenni, és élvezni bármilyen szépséget. Miért kell leszállnom ide, és ilyen kicsinyes problémákkal foglalkoznom?
- Mert én is ezt tettem - felelte Isten.
Forrás: HARMAT 2002.