,,Vágjátok ketté az élő gyermeket, és adjátok oda
az egyik felét az egyiknek, a másik felét a másiknak!''
(1Kir 3,16-28)
Ez az abszurd, ókori, bírósági ítélet mintha újra és újra megismétlődne napjaink válóperes történéseiben. A különbség pusztán annyi, hogy nem a bibliai anyák marakodnak csecsemőiken, hanem a párkapcsolatok hajótöröttei. A döntés pedig, amely a legnagyobb igyekezet mellett sem lehet gyermekbarát, évtizedekre elnyújtva ,,valósítja meg'' a fenti idézetet, érleli be a ,,halálos'' szeretet gyümölcseit. Van azonban olyan család, ahol még válás sem kell ahhoz, hogy a gyermek egy életre sérüljön. Ismerek egy anyát, aki szereplője lehetne a salamoni példázatnak. Leánya csak úgy maradhatna életben, ha ő el tudná engedni, ő azonban nem tudja elviselni, hogy máshoz tartozzon, még akkor sem, ha a ,,magzatja'' már elmúlt negyvenéves.
A majdnem félbevágott gyermekről szól Salamon példázata. Arról, hogy a lemondani nem tudás öl, az elengedés pedig életet ment. A bibliai történetben mindkét anya jogot formál ugyanarra a gyermekre. Az egyiknek a jussát a vér szavatolja, a másikét a hiány, a tárgyvesztéses szeretet. Más a történetük. Az egyik ráfeküdt a gyermekére és agyonnyomta, a másik pedig átaludta a gyermeklopást. Maradt: két anya, és mindössze egy csecsemő.
Dermesztő a halott gyermek sorsának szimbolikája! Megjelenik azokban az élethelyzetekben, amikor az anya öntudatlanul ugyan, de teljes mértékben ránehezedik gyermekére. Nem akarattal teszi, szeretetével mégis megfojtja. Megfosztja attól a nélkülözhetetlen élettértől, amit a szabad mozgás, a fejlődés, az életfontosságú távolságtartás jelent. A szülőnek olykor önmagától is óvnia kell azt, akit eddig önmagában óvott. Ami egykor testének része volt, többé már nem lehet az.
De a példázatbeli másik asszony anyasága is sérült. El tudunk fáradni annyira, hogy észre sem vesszük, amikor a leglényegesebbet, a jövőnket veszítjük el. Sajnos nem lehet olyan fontos része az életünknek, amit ne idegeníthetnének el tőlünk! Hogy-hogy nem sír fel az, akit a szívünk alatt hordtunk, amikor messzire kerül tőlünk, és hogy-hogy nem ébredünk rá időben kifosztottságunkra? Miért kerülünk olyan helyzetbe, amikor azon kell osztozni, ami oszthatatlan?
A birtoklási vágy olyan elementáris, hogy még a félmegoldás is valóságosnak hazudható, pedig a részekre szedést a gyermekek nem élik túl. Képtelenek megfeleződni. Mégis hány olyan anya van, aki nem tud veszíteni! A döntő pillanatban elárulja anyasága leglényegét, és amikor a sors bárdja gyermeke feje fölött villan, a bibliai történetet idéző kegyetlenséggel igent mond a felezésre. A szülés jogán legalább részben igényt tart gyermekére: akarja idejének, erejének, mosolyának, jövőjének a felét. Kell ez neki akkor is, ha utódja pusztulását okozza. Azt gondolja, hogy kárpótolni tudja majd. A romokat látva aztán anyai eszelősséggel akár a vérét is öntené a sebesültbe, hiányzó felét saját testével pótolná, sőt mindent adna érte, de már késő: a feldarabolt életek nem életképesek. Elengedni nem tudja, de megmenteni sem. Csak idő kérdése, mikor vérzik ki gyermekéből az élet.
Sokak sorsa a megfelezett emberi lét, az, amikor egyforma intenzitással tartanak igényt rá ketten vagy akár többen is. Valójában nem is olyan egyszerű olykor túlélni a szeretetet- legyen az anyai vagy hitvesi. A gyermekEGÉSZség viszont olyan érték, amely üdvös meghátrálásra késztetheti még a Biblia szerinti legnagyobbat is. Ez a szeretet pedig igazi változatában tudja, hogy ,,néki növekednie kell, nékem pedig alábbszállnom'' (Jn 3,30). Vállalja azt a kisemmizettséget, amelynek bibliai ősképe az az anyai lemondás, amely elfogadja az elfogadhatatlant - azt, hogy egykor szíve alatt hordott életrésze idegenek karjába kerüljön. Ezek a kis halálok azonban soha nem maradnak rejtettek a végzetesen életpárti Bölcs Tekintet előtt. Bízhatunk abban, Aki idejében felhozza napját a kárpótlásnak, és ítéletét a lemondani nem tudó ,,halálos'' szeretetnek.
Forrás: ÉV 2004. június