Az imént érkeztem haza a munkámból. Csendben osonok a lakásba. Egyszerre csak a kisszoba felől beszélgetést hallok: ,,most dugd bele a másik kezedet is, sikerült,... most a fejedet,... így ni!, és készen is vagyunk!''
Belesek a félig nyitott ajtón. A bili jól ,,megpakolva'' nejem kezében. Elgondolkodtam. Ők ezt a ,,szertartást'' nap-nap után megismétlik, és fiam egyre ügyesebben ,,öltözködik, vetkőzik'', és csinálja mindazt, ami az élet velejárója. Csodálom feleségem türelmét, ahogy mindennap ugyanazt elmondja neki, miközben úgy fűszerezi szeretettel, vidámsággal, hogy fiunk ne érezze unalmasnak.
Neki nagy öröm a gyerek, hiszen már régóta készült az anyaságra, és ez a régtől dédelgetett álma vált valóra már majd egy éve. Isten érintését, a teremtésben való résztvevés nagyszerűségét - amelynek legmagasabb formája az élet továbbadása - személyesen is megélte.
Ez az emberpalánta egy éve még a méhében rugdalódzott, és bár a terhesség ideje sok aggódást okozott, a pillanat amikor gyermekünk a világra jött, feledtetett minden korábbi nehézséget. Sokan úgy tartják, hogy nehéz anyának lenni. Én azt mondom, csak azok érzik ezt nehéznek, akik nem képesek teljesen anyává lenni, akik nem vállalják önként a gyermek nevelésével járó nehézségeket. Félig csinálni semmit sem könnyű, az anyaságot még kevésbé.
A legtöbb nő azt gondolja, őt is felnevelte édesanyja, ő is felneveli majd saját gyermekeit. Igen. Őt is felnevelték, de hogyan? Ő is nevelni fog, de hogyan? A nevelés nem egyenlő a gyermek táplálásával. Valamikor a sok munka mellett kevés idő jutott a gyermekre. Ma nem ez a probléma, a nehézségek máshol jelentkeznek. A rosszul értelmezett egyenjogúság értelmében a nőkkel elhitették, hogy ők kiegyenlítődtek a férfiakkal. Dolgozzanak hát, fussanak a karrier után, ne hagyják magukat ,,elnyomni''! Ezenkívül ne szüljenek - esetleg egy-két gyereket -, mert ez egy emancipálódott nőhöz nem illik - elrontják alakjukat.
Vannak nők, akik megnéznek néhány ,,családi kör''-t a TV-ben, elolvasnak egy-két újságcikket, könyvet a gyermeknevelésről, és azt hiszik, hogy ők most már felkészültek a gyermek nevelésére, hogy igazi anyák. Még ha ehhez hozzá is adják az anyai ösztönt, - amely bár nagy segítség - nem biztos, hogy mindez elegendő alap egy érett, keresztény ember neveléséhez. (A tehetséges sportolók ezrei közül is csak azok érnek el kimagasló eredményt, akik hajlandók az edzéseken az átlagon felüli ,,energiabefektetésre''.) Sajnos nem elég! Ezért néha ezeknek a nőknek a televíziós program követése helyett el kellene beszélgetniük férjükkel, meghányni-vetni életük, gyermekük problémáit. Esetleg a több fogásos ebédet felcserélni a közös kiránduláson elfogyasztott szendviccsel. Gondoljuk meg: az ember egy-egy szakma elsajátításához olykor 12 évig is tanul, ugyanakkor, hogy gyermekeit nevelni tudja, arra alig szán időt, pedig ez sokkal felelősségteljesebb, összetettebb feladat.
Az anyaságra már jóval a házasság előtt fel kell készülni, hogy mire az első gyermek megérkezik, az anyának ezen a téren legyen egy szolid tudása, amire támaszkodhat. Még jobb a helyzet, ha ebbe a felkészülésbe a leendő apa is bekapcsolódik. Nem tanításként, tapasztalatból beszélek. Jegyességünk alatt sokat beszélgettünk jövendő nejemmel egymásról, családról, gyermekről. Jegyesem, szinte napról-napra, a gyermekszeretettel együtt a tudatos apaságot is a szívembe lopta. Ezzel együtt érlelődött meg bennem a tudat: segítőtársának kell lennem egy egész életen át, mert a gyermek nevelése közös feladat! Ha vannak férfiak, akik gyermekeiket csak két-három éves koruktól érzik igazán a magukénak, az nagymértékben feleségük hozzáállásán is múlik.
Feleségem okos szeretetének köszönve tanultam meg örülni gyermekünknek már akkor, amikor az még az ő méhében volt. Figyeltünk rá. Először csak leheletnyi mozdulataival barátkoztunk, később együtt tapogattuk ki idomait, dúdoltunk neki, ha nyugtalan volt. Megszületése után méginkább megerősödött bennünk a meggyőződés: gyermeket egyedül csak így - kezdettől fogva együtt - érdemes vállalni, mert igazán csak így lehet örülni első mosolyának, első lépésének és növekedésének.
Csak ily módon, együtt növekedve a szeretetben, válhat igazi egyéniség a szülőből, gyermekből egyaránt.
Forrás: AGAPÉ 1987.