A bibliai történetek közül számomra a tékozló fiú esete az egyik legkedvesebb (Lk 15,11-32), mert azt a logikával nem magyarázható tényt, evangéliumot közvetíti, hogy nincs olyan, hogy nincs visszaút; nincs olyan mélység, ahonnan ne lehetne magasságba kerülni.

Valljuk be őszintén, sok mindent nem érünk fel ésszel Isten dolgaiból, legkevésbé zavarba ejtően pazarló szeretetét. Leginkább mindig akkor tévedünk ez ügyben nyilatkozva, ha szűkmarkúan bemérjük, mi az, amire Neki még futja, mi az, amit Ő még meg tud bocsátani. A teológiában az a gyönyörű, amikor ezt a követhetetlen, illogikus szeretetet szemléljük.

Valójában Istenről szólnak a bibliai történetek, az emberek szerepeltetése csak amolyan ürügy, szebb szóval illusztráció. Azért nekem mégiscsak van egy kis gondom ezzel.

A tékozló fiúval kapcsolatban az, hogy jellegzetesen fiús történet. Nem mintha a nők nem lennének elveszettek, de azért a lányok, asszonyok egy kicsit másként vesznek el, s talán más úton is találnak haza.

A nők nem annyira látványosan tékozolnak, idegenben – bár erre is akad példa –, hanem sokkal inkább rejtetten, titokban, otthon.

Rugódoznak ők is a kötöttség ellen, de inkább a kézzelfogható szabadítóra várnak, mint a szabadságra. A döntési idegpályák nem annyira bejáratottak, ők nem a nagy megváltoztatók, a nagy megfordulók, ők nem annyira maguktól keresik fel a szembesülés alkalmait, mint inkább vitetnek, olykor kényszeríttetnek, ha szerencséjük van, egyenesen bele az üdvösségbe. És máris itt vagyunk a tékozló nő, a bűnös asszony történeténél (Jn 8,1-11).

Ez nem olyan szép kerek történet, mint a tékozló fiúé, itt nincs meg a hol volt, hol nem volt előzménye. Nem tudjuk, hogy ez az asszony miért ment bele a házasságtörésbe. Valóban egy szeretetkapcsolatot hagyott-e ott egy remélt jobbért? Nem tudjuk, igazi választás volt-e részéről. vagy csak belesodródott, esetleg belekényszerült valamibe, amiről most egyedül kell számot adnia. Azt sem tudjuk, megbánta-e, amit tett? Vajon ami körülötte történik – hogy vádolják –, történik-e belülről is? Csak azt látjuk, ahogyan ez az asszony élet-halál mezsgyéjén áll, és mintha neki nem lenne beleszólása a dologba!

Irányítani nem tudja az eseményeket, csak elszenvedni. A mészárszékre vitt állat passzivitásával áll ott, száját nem nyitja szóra.

Szinte felbosszant a némasága. Miért nem mondja ki, amit a tékozló fiú, hogy vétkeztem? Miért nem könyörög? Miért nem kapcsol, hogy esetleg van egy kiskapu, ennek az idegen prófétának a könyörületessége, ahol kimenekülhetne…? Egyáltalán, miért nem aktivizálja egy kicsit magát, hiszen az életéről van szó?!

Azért, mert ez úgy van megírva, ahogy a nagykönyv szerint lennie kell! Ez jellegzetes nőtörténet, amelyben a nő nem alanya, cselekvője az eseményeknek, hanem csak tárgya. Róla beszélnek, de nem hozzá!

Sokáig azt sem értettem, ahogyan ez az asszony remegve, halálra váltan áll ott, és Jézus egy szót sem szól hozzá, hanem csak a farizeusokkal tárgyal.

Valójában ez nem az ő története, ez hatalmi harc a szellemi vezető pozícióért. Az írástudók veszélyeztetve érzik magukat Jézus népszerűsége miatt, és felvonultatnak egy esetet, hogy próbára tegyék Jézust. Az esetet majd valószínűleg halálra kövezik, de nem ez a lényeg, mert ő csak amolyan gyalogáldozat. A nagy ügy nem az, hogy az asszonyt rajtakapták, hanem hogy Jézust rajtaveszítsék. A konkurencia padlóra küldése az igazi férfimunka.

A nőtragédiák bugyrainak alján ez a kegyetlen tény áll, hogy még a haláluk sem igazán az övék. Persze halálra köveződnek, és biztos meg is érdemlik, mert bűnösök, de közben meg sem kérdezik őket, mert senki nem kíváncsi a történetükre. A büntetés nem magasztosulhat fel a bűnhődés tisztítótüzében, mert az esetük, az életük másra kell, csak ürügy valaminek az elérésére.

A történelem évezredek hosszú során át végeláthatatlan sorban termeli ezeket az áldozatokat, akik nem is nyilatkozhatnak meg, mert eszközzé alacsonyítják őket magasabb célok eléréséhez. Ilyesmi például Nagy-Szerbia megteremtése érdekében a bosnyák és más nemzetiségű nők megerőszakolása.

Jung óta tudjuk, hogy minden emberben kétféle lélek él: animus és anima, férfi-lélek és női-lélek. Ez az anima-változatú áldozódás talán ismerős a férfiak között is, amikor mások hatalmi harcának áldozataiként őket kövezik meg, nagy leleményességgel találva meg rá az ürügyet. De erről szólnak a kisebbségbe került, vagy ezt a sorsot önként vállalt életek is.

Hogyan lehet túlélni a megkövezést? A bűnös asszony attól megmenekült ugyan, hogy kövek repüljenek feléje, de azon az úton, amelyen Jézus elé vonszolták, a vádaskodó szavak parittyaköveitől lelkileg már bizonyára véresre sebződött. Mennyire ismerős ez a tortúra ma is! Melyikőnk élménytárában ne lenne meg a párja: amikor bénultan el kellett tűrnünk, hogy a vádak mázsás köveit vessék személyiségünk gyengébb, védtelenebb területeire! Ezek alól kimászni emberfeletti feladat. Nem is megy segítség – a feltámadás ereje nélkül.

Az istenfiúi beavatkozás mégis előbb a vádlókat veszi kezelésbe, és nem a vádlottat, mert jól látja, hogy kik a súlyosabb esetek. Azt is tudja, hogy a környezeti ártalmak ártalmatlanná tételével gyógyíthatja csak eredményesen az egyéni bajokat.

Mesterien teszi ezt Jézus! A farizeusok elébe hozzák nagy témájukat, a bűnt teljes életnagyságban, asszonyi formában. Választ várnak a nagy kérdésre, hogy aztán besegíthessenek az isteni büntetés végrehajtásába. Jézus azonban tudja, hogy az Ő Istene valami máson dolgozik: a szabadításon! Ezért válasz helyett visszakérdez, valahogy így: Szerintetek olyan könnyű a férfi és nő kapcsolatát tévesztés nélkül megítélni? Nektek sikerült ez? Az vesse rá az első követ…

A hangoskodás elülése után a csönd zavarba ejtően beszédes. Jézus a porba ír, nem kőtáblára vés. A porba írás a megbocsátás, a számon nem kérés mozdulata. A kőbe vésett paragrafusok, a törvény szigorából néma témaváltás történik a hogyan tovább, a szabadulás világa felé. Jézus a vádlókat sem kárhoztatja, nem kérdez bele kínos elnémulásukba, az isteni hallgatás csöndjével engedi őket útjukra. Mintha nekik is megbocsátana, pedig nem is kérték.

Kérdezésre más valakit méltat: ezt az asszonyt, ezt a néma tárgyat, akinek a feje fölött élet és halál villámai cikáztak. A kérdezésben teremtő erő van: a tárgyból beszélgető társat alkot, akivel nem a bűnt taglalja. A vádlók iránt érdeklődik, és az isteni lényegből közöl valamit: Én nem tartozom közéjük. Isten és a vádló – nem azonosítható. Ez az az új teológia, amely nem bűn-, hanem szabadításcentrikus.

Jézus valami nagyon lényeges dolgot ajándékoz ennek az asszonynak: új időt, a „mostantól fogva” fejezetét. Lélegzetelállítóan szép teremtési pillanatok ezek! A kárhozatba küldés indulatával vonszolták ide ezt az asszonyt, halállal fenyegetve. A lélek mélysötét éjszakájában azonban földerengett az újrakezdés hajnala, s benne jelen volt a Teremtő. Az asszony életének legmélyebb pontja lett a legszebb pillanata, mert szavával ajándékozta meg őt az élő Isten fia. Innen a kitaszítottság, a magára maradottság után az elfogadottság felemelő érzése.

Vajon meg tudott-e birkózni ezzel a túláradó örömmel? Milyen lélekkel ment haza? Az önrendelkezés szabadságával, az isteni program világosságával! Vajon nem riasztja meg az új elvárás, nem terhelődik-e rá felettébb ez a felelősség? Eddigi tapasztalatai önmagával kapcsolatban arról tanúskodnak, hogy reménytelen eset. Fog-e ez változni?

Nincs megírva az epilógus, az otthoni fogadtatás. A nőtörténetek, kisebbségsorsok többnyire mozaikszerűek, befejezetlenek. Bennünk kell folytatódniuk! Talán ez az asszony sem tudja biztosra ígérni magának, hogy ezentúl nem vétkezik, de azt tudja, hogy létezik ezen a földön valaki, aki ismeri életének azt a változatát, amelyben lehet jól csinálni a dolgokat; sőt, ő képes is lenne nem elrontani… Van valaki, nem is akárki, aki reménységgel gondol rá, aki ezentúl belülről szól hozzá és valami olyasmit feltételez róla, amit ő még alig mer magáról elhinni. Ezért egy csomó „de” ágaskodik benne. Aztán talán hozzáteszi: Mégis, legyen Neki igaza!