Mi az egyenesség? Ki az őszinte ember? Éppen a mai korban nagyon is gondolkodnunk kell erről a kérdésről. Hogy állunk egyenesen ebben az életben, ebben a világban?
Az elmélkedés előkészítésekor, mint mindig, először is Aquinói Tamásnál néztem utána a dolognak. Kerestem a sinceritas, őszinteség szót. Egyetlen helyet sem találtam rá. Először megdöbbentem, hogy lehet ez? Lehetséges, hogy éppen erről az erényről egy szó sem esnék a legnagyobb egyháztanítónál? Aztán tovább kerestem, és rábukkantam a simplicitas, egyszerűség szóra. Ez volt a helyes nyom. A szó jelentésének ez a kis eltolódása mélyebben bevezet abba, amiről itt szó van. Nemcsak egy erkölcsi magatartásról, hanem a létnek egy tulajdonságáról. Az emberi lét világosságáról, átlátszóságáról, tisztaságáról, derűjéről.
A tanítványok egy napon odamentek Jézushoz és tudni akarták, milyen rend érvényes az emberi létnek abban a lényegi birodalmában, amelyet ő az Országnak hívott. Jézus kézenfogott egy gyermeket, közéjük állította és így szólt: „Mondom nektek, aki nem fogadja az Országot úgy, mint a gyermek, bizonyosan nem jut be oda.” Ezzel állított mércét. A lét lényegébe úgy hatolhatunk be, ha „olyanok leszünk, mint a gyermekek”. Mire gondol Krisztus, amikor ilyen jelentőséget tulajdonít a gyermek magatartásának? Bizonyára nem valami gyöngeségre, vagy éretlenségre. Nem egészségtelen önállótlanságra. Krisztusnak ezzel a szavával gyakran visszaéltek. Szentimentális, ostoba, kisebbrendűségi elemek torzították el. Az a magatartás, amelyet itt Krisztus a végső emberi lényeg mértékeként megkövetel, lényünk gyökereiig nyúlik. A neve: „a szív egyszerűsége” (régiek együgyűségnek mondták). Miben áll ez?
A gyermek öntudatában még nem önmaga uralkodik, vagy legalábbis nem elsődlegesen. Egzisztenciájának alapmozgása kifelé tart önmagából. „Nyitott” Tudatában dolgok, események, emberek élnek, nem elsősorban saját énje. Az a magatartás tehát, amelynek szimbóluma: minden „szándék” alapvető hiánya. Teremtő ifjúság ez, amely nyitott, mindent szemügyre vesz, és ha valamivel vagy valakivel találkozik, feléje tart; képes arra, hogy a határtalanba nézzen, megérezze a lényeget és minden hátsó szándék nélkül magába fogadja.
Krisztus szava szerint tehát le kellene győznünk magunkban felnőtt-voltunkat, amennyiben ez tettetést, makacsságot, a világhoz való mesterkélt viszonyt és pusztán külső korrektséget jelent. Ez a megifjodás belső folyamat. Alapvető megtérés. Én, mint keresztény, mindenbe fenntartás nélkül belebocsátkozom. Akkor fogadom be és szeretem az igazi valóságot a maga teljességében, ha nem ragaszkodom önmagamhoz és semmihez, ami bennem van, nem nézek vissza többet magamra, hanem elszakadok magamtól. Gyermekek játszanak így néha, szívük egyszerűségében. És így kellene a kereszténynek élnie.
„A szív egyszerűségéről” beszélni ma kényelmetlen érzést és ellenállást vált ki. Éppen ezért kell beszélnünk róla. Az őskereszténységben ez az egyszerűség egyenesen a keresztény ember ismertetőjele volt. Erény, amelyet az evangélium nemcsak dicsőít, hanem középpontjába állít. Nélküle nem léphetünk be Krisztus birodalmába, nem juthatunk az ő közelébe.
A menny az egyszerű ember szívéből fakad. Ez a keresztény eszkatológia egyik alaptétele. Az őskeresztény vallásosságban „a szív egyszerűsége” az ember föltétlen hódolatát jelenti Istennel szemben, önmagunk teljes odaadását. Olyan létállapot, amelyben az ember egészen beleadja szívét-lelkét mindenbe, amit csinál. Egész-szívű ember: egészen odaadó, egészen becsületes, egészen barát, egészen szeret. Szíve nincs megosztva, „szétforgácsolódva”. Nem akar két úrnak szolgálni.
Nehéz-e ilyen egyszerű, világító, izzó magatartással élni a világban? Nehéz-e az egyenesség? Én azt mondanám: igen. Isten azonban azt mondja: nem! Hogyan lesz az ember olyan egyszerűvé, hogy áttetszik rajta az igazság, az élet telje? Hogyan lesz belőle olyan ember, aki – Aquinói Tamással szólva – „semmi mást nem mond, mint amit csakugyan gondol”? Hogyan éri el, hogy ne játsszék kettős szerepet? Hogy ne legyen meg benne az az egzisztenciális meghasonlás, amely meghamisítja egész lényét? Hogyan boldogulunk színlelés nélkül? Visszajutottunk ahhoz a kérdéshez: hogyan lesz az ember igazi, sajátmagával egyezségben élő ember? Az ószövetségben ez áll:
„Nincs az égben… nincs a tengeren túl sem… szívedben van, úgyhogy megvalósíthatod” (MTörv 30,12-14).
Mit jelent ez? Azt, hogy a lényeg minden ember számára elérhető. Még akkor is, ha sejtelmünk sincs az égről, még akkor is, ha nem láttuk meg, milyen tágas a világ. A lényeg „a szívbeli magatartás”. Kimondhatjuk ezt a mondatot: Minden ember, mint ember, már keresztény. A becsületesen élt, őszintén állt emberségben benne van a Krisztushoz való pozitív viszony lehetősége, akkor is, ha az illető nem tud kifejezetten Krisztusról. Minden embert párhuzamba vonhatunk a kereszténységgel, akár megkeresztelt, akár nem, esetleg „harcos ateista”, vagy „mindennapos magátólértetődéssel ateista”. Például a hétköznap hallgatag becsületessége az a forma lehet, amelyben nem egy úgynevezett pogány elfogadja az ismeretlen Istent. Aki nem fér hozzá a szentségekhez és Isten szóbeli kinyilatkoztatásához, de mégis elfogadja és véghezviszi azt, ami emberi feladatként előtte áll és megvalósulást sürget, az máris anonim keresztény, részese a Krisztus-hozta üdvösségnek. Az apostolkodás eszerint az a kísérlet lenne, hogy a minden emberben már csírájában kialakult és névtelenül megvalósult kereszténységet teljes és tudatos kibontakozásra segítsük. Ahol egy ember őszintén, önmagának megfelelően él, ahol vágyakozást érez, ahol átéli az elégedetlenséget és saját elégtelenségét, vagy a szerelem vagy barátság boldogító voltát, ahol valami halálosan érthetetlennel kerül szembe – ott mindenütt már a felfoghatatlant „fogja fel” és Krisztus kegyelmének jegyében áll, akkor is, ha ezt tárgyilag nem tudja, sőt talán ateistának tartja magát. Ez az egyháztagság „votum implicitum”-a. Az ilyen ember keresztény.
Aki becsületesen elfogadja embervoltát, az az Emberfiát fogadta el. Végső soron az embert Isten önkinyilatkoztatása magyarázza. Ezzel egész emberségünk alapvetően keresztény értelmezését mondjuk ki. Isten az emberszív minden őszinte megmozdulásában „jelen van”.
De hogyan? Ez a kérdés sok nehézséget fog okozni a következő évtized teológusainak. Egyrészt ragaszkodnunk kell a tételhez: Minden ember keresztény lehet, amennyiben és amennyire őszinte ember. Másrészt azt kérdezhetjük magunktól: Hát akkor mi miért vagyunk keresztények? Miért tartozunk az Egyházhoz? Véleményünk szerint a felelet egyszerű: Azért, mert választottak vagyunk. Nem az üdvösség kiválasztottjai. Azt minden ember elérheti. Hanem a tanúságtétel kiválasztottjai, választottak arra, hogy átlátszók legyünk az Abszolútum felé. Az a feladatunk, hogy „sűrítve” képviseljük magunkban Isten jelenlétét. Hans Urs von Balthasar így mondta: mi vagyunk az „Ernstfall”, az az eset, amit komolyan kell venni. Rajtunk kell láthatóvá válni annak, hogy Krisztus Lelke nemcsak névtelenül, hanem kifejezetten is köztünk időzik.
Mario von Galli egy gondolatába kapcsolódunk itt bele: A Szentlélek az utolsó vacsora termében mindenkire leszállt. De ott – a Szentírás kifejezetten mondja – együtt voltak asszonyok, Jézus rokonai, az „igazságos” melléknevet viselő József. Mindnyájan beszéltek, úgy, amint a Lélek sugallta nekik. Ma is minden keresztény megkapja a bérmálás szentségét, hogy a Szentlélek vezetése alatt tanúságot tegyen Krisztusról. Senkisem kivétel. Mindenkinek azt az átlátszóságot kell megvalósítania életében Isten felé, amely az ő tanújává teszi a világban. Eszerint az Isten iránti átlátszóság, az egyszerűség, a kétértelműségtől való mentesség a keresztény voltaképpeni feladata a világban. Ez karizmatikus tett.
A karizma a Szentlélek hatásos működése az egyes hivőben. Ember ki nem kényszerítheti, az Egyház hivatalos szervei ki nem számíthatják, még a szentségek sem biztosítják. Mégis az Egyház lényegéhez tartozik, mindenütt megsejthetjük, de mindig újonnan kell fölfedezni és elfogadni. Isten Lelkének mindig új meg új ösztönzése, amely új jelenlétével állítja szembe az Egyházat.
Loyolai Ignác lelkigyakorlatainak 15. megjegyzésében felszólítja a lelkigyakorlatos mestert, „hagyja a Teremtőt teremtményével és a teremtményt Teremtőjével közvetlenül érintkezni”. Ezzel megfogalmazta az egyéni kegyelmek alaptörvényét az Egyházban. És ha mindegyikünk életében észlelhetők a Szentlélek ilyen közvetlen hatásai, akkor az egyes embernek keresztény kötelessége és feladata, hogy fölismerje ezeket. De erre elő kell készülnie. A hivatalos egyház nem veheti le az egyénről ennek a feladatnak a terhét, nem is szabad levennie. És az egyénnek nincs joga hivatalos egyházi útmutatások mögé „elsáncolni” magát.
De fölkészültek-e a keresztények arra, hogy egyéni életükben fölismerjék Isten közvetlen sugallatait? A személyes lelkivezetés, a Szentlélek hangjára való hallgatás és a szellemek megkülönböztetése semmiképpen sem csak beavatottaknak szóló, kiváltságos gyakorlatok, hanem a mindennapi keresztény élet formái. Ha el akarunk jutni egyéni keresztény sorsunk tökéletességére, nem elég jámbor, derék és engedelmes kereszténynek lenni. A Szentlélek sajátmagának tartotta fenn ennek a sorsnak a kinyilatkoztatását. A lelkivezetés persze megkísérelheti, hogy az egyes keresztényekben kifejlessze a szívnek azt a megnyílását, amely észreveszi a Lélek közeledését és készségesen befogadja őt.
Mint kereszténynek a többteljesítmény a feladatom: az az egyéni, pótolhatatlan valami, ami életemet átlátszóvá teszi, Isten fényes közegévé változtatja. Amennyiben és amennyire keresztények vagyunk, annyiban és annyira tanúknak is kell lennünk. Közvetlen és pótolhatatlan – mert karizmatikus és egyéni – kegyelemnek embertársaink részére, Isten ajándékának barátaink számára. Isten Országát kegyelmileg föl kell állítani bennünk.[1] Ez talán a legmélyebb értelme annak az erénynek, amelyet az „egyenesség” szóval jelölünk. Hogy érjük ezt el? Mi ennek a „karizmatikus felállításnak” a belső szerkezete?
A 2. korinthusi levélben (6,2-10) Pál apostol a következőképpen írja le az Abszolútum igazi tanúját a világban: „Most van a kegyelem ideje, most van az üdvösség napja. Mindenben viselkedjünk úgy, mint Isten szolgái: nagy türelmet tanúsítva a megpróbáltatásban, a szükségben és szorongattatásban, ha vernek, fogságba vetnek, fellázadnak, ha elfáradunk, virrasztunk, böjtölünk, tisztaságban, megismerésben, béketűrésben és jóságban, a Szentlélekben és színlelés nélküli szeretetben, az igazság hirdetésében és Isten erejében, jóhírnévben és gyalázatban, mint csalóknak kikiáltottak és mégis igazmondók, mint halálraszántak és mégis élők, mint szűkölködők, mégis sokakat gazdagítók, mint megvesszőzöttek, de belé nem haltak, mint szomorúak, mégis mindig vidámak, mint akiknek semmijük sincsen, és mégis mindenük megvan”
Ennek az ellentét tengelyén épülő szentírási helynek a magva a karizmatikus egyenesség négy tulajdonsága: tisztaság, megismerés, béketűrés és jóság. Ezekhez fűzünk most rövid magyarázatot.
A görög szöveg kifejezése kemény dió, csaknem lefordíthatatlan: „hagnótesz”. Valami „kápráztatót” jelöl, szívet megborzongató hatalmat. Ennek megvalósítása a keresztény kötelesség. A Szentírás azokat a valóságokat nevezi „hagnoi”-nak, amelyek közvetlen érintkezésben állnak az abszolútummal. Isten közvetlenül hat általuk, mint pl. a szentségekben. Bevilágítóak, megindítóak, megragadóak. A megmutatás, a nyílt megvallás, az igazi jelenlét alkalmai. A világosság valósul meg bennük.
Az izzó egyenességnek ezt a tulajdonságát világosan mutatja a Szentírásban István diakónus alakja, ez a nagy szellemi erőt képviselő ember. Az Apostolok Cselekedeteinek 7. fejezetéből tudjuk, hogyan vitték törvény elé és vádolták be. Isten üdvözítő tervéről beszél. Mindenki érzi beszédének erejét. A szöveg így szól: „Mindnyájan, akik a tanácsban ültek, rátekintettek és látták, hogy olyan az arca, mint az angyalé”. Erre fékevesztett gyűlölet tombolása tör ki ez ellen az Isten világosságától eltöltött ember ellen. Mindenki egyetért ebben a gyűlöletben. Kővel dobálják, míg ki nem alszik arcán ez az elviselhetetlen fényesség. Mély benyomást keltő jelenet. Mutatja, hogyan hat az emberekre Istennek ez a világossága, az egyenesség: Itt áll egy ember, akit eltöltött az isteninek kápráztató fénye; a többiek megborzonganak tőle; lényét valami egészen más, felfoghatatlan, megrázó elem határozza meg; olyan erőkkel van tele, amelyek a többieknek idegenek. Ez a megrázó erő Istennek való odaadásából származik. A világító jelleg létének mozzanatává vált: belülről világít. Az egzisztencia erőteljes feláldozása megy itt végbe, lélektanilag már nem magyarázható módon. Kigyúlt egy láng. Ez az ember darabról-darabra dobálja bele életét a lángba. De önmagának feláldozásában minden benne van: az egész keresztény egzisztencia, az egész emberi élet. Ez az ember egyenesen áll. Egyenes, vagyis őszinte. Tudja: itt, az áldozatban várja a beteljesedés; a világító, égő, egyenességével az abszolút szentségről tanúskodó lét. És ilyenre vagyunk hivatva mindannyian – „komoly esetben”, de a mindennapokban is.
A görögben a „gnózisz” szó áll. Nem olyan megismerés ez, amely „akadémiai fokozatokhoz” vezet. Hanem a dolgok benső szemléletét jelenti. Meghittség az élet egészével és az abszolútummal. Ilyen megismerés csak az imából származhat. Szeretettől átfogott megismerés ez. Az ember hivő lélekkel mindjobban „felfogja” Isten felfoghatatlan szeretetét, mindinkább hagyja, hogy megragadja ez a szeretet, mint végső lényeg. Saját örök sorsunk megismeréséről van szó. Lényege szerint a szemlélődésre irányul, az ember nyugodt elidőzésére az elérhetetlen és megnevezhetetlen jelenlétében, – ezt nevezzük emberi szóval „Istennek”. Milyen kevés manapság az igazi „bölcs” ember, pedig milyen nagy szükségünk lenne rájuk! A bölcsesség Istenből kiindulva és Isten felé tartva ismeri meg a valóságot. Isten megismerése felől értelmezi az élet konkrét összefüggésének egyes ismereteit. Az ilyen értelemben vett keresztény megismerés gyújtóanyaga: a megragadottság Isten szeretetétől.
Istennek ez a megismerése azonban lényege szerint nem az értelmen át történik: az élő cselekvés eredménye. Türelmes, eleven megvalósítás, begyakorlás által jut el az ember az Istennel való „konnaturalitásra”, „egzisztenciális rokonságra”. „Bizalmas viszonyba” kerül az abszolúttal, saját abszolút titkával. Megtapasztalja a véges valóságban a végtelen jelenlétét. Istent látja mindenben. Életének cselekvéseiben és döntéseiben mindig benne van – ha talán nagyon rejtve, gyöngén, hullámzóan is – „az abszolút megérzése”. z az isteniről való tudás lassanként minden más ismeretünket is átitatja. Sorsunkká válik. A szív vágya megélénkül; figyelünk Isten hangjára; hívjuk őt, készen állunk fogadására. Ez az a „minden ismeretet felülmúló ismeret”, amelyről a Szentírás beszél. Csak az ilyen tesz bennünket igazi tanúkká, egyenesít föl: Olyan keresztények leszünk, akik szerető és megismerő, lényegi rokonságba léptek Krisztussal, és közelükben megérzik az Istent.
A béketűrés vagy hosszútűrés több a türelemnél. Sajátos „lassúság” ez: lassúság a haragvásban. Az ilyen embernek hosszú idő kell ahhoz, hogy dühbe jöjjön. Istenről az áll a Kivonulás könyvében, hogy könyörületes és résztvevő Isten, lassú a haragvásra, gazdag a jóságban és hűségben. Ennek az ősi kinyilatkoztatásnak a visszhangja keresztülhúzódik az egész ószövetségen. A hosszútűrés még azt is jelenti Istennél, hogy sértéseket visel el büntetés nélkül. Az olyan ember tehát, aki lassú a haragvásban, az elkedvetlenedésben, aki tud várni és kitartani, különleges tanúja Istennek, megvalósítja azt az átlátszóságot az abszolút felé, amit egyenességnek neveztünk.
A béketűrés az önzetlen szeretet tulajdonsága. Ellentéte az eltompultságnak. A szív jósággá lényegült önuralma. Abban áll, hogy nem viszonozzuk az igazságtalanságot, nem keresünk alkalmat a bosszúra, lemondunk a büntetésről, visszafojtjuk szívünkben a méreg és neheztelés érzését, sőt egyáltalán föl sem engedjük merülni.
Ha az ember miatti „kétségbeesést” bensőleg legyőzzük és könyörületté alakítjuk, az feltétlenül a karizmatikus szeretet, az Istenről való tanúságtétel, a keresztény egyenesség egyik legnagyobb tette: egyenes, emelkedett, tanúságtevő lét. Az ilyen életben tud világossá válni, hogy csakugyan létezik az Egészen-Más, az emberileg megmagyarázhatatlan: Isten; létezik és hatalma van egy ember szívén. Megtenni ezt, de nemcsak akkor, ha belső lendületünk sürget rá, hanem állandóan – fáradtan, kimerülten, beleunva is, akkor is, ha utálat gyűl a lélek mélyére, ha életünk üde színét kikezdték a sértések, ha szívünk bágyadt: ez lenne a keresztény tanúságtétel.
A jóságot Pál egy olyan kifejezéssel jelzi, amelyet szívesen alkalmaz magára Istenre is. A görög „khresztótesz” szót „barátságosság”-gal lehetne fordítani, kiemelve benne a szelídséget és gyöngédséget. Van a létnek egy Istenből fakadó szépsége, a kegyelem diadalmas hatalma. A lét ellenállhatatlanul vonzóvá válik, és éppen ebben lesz az abszolút szeretet tanúsága. Mint Krisztus tanúinak ez a feladatunk: legyünk olyan jók, hogy valami világítson bennünk abból, amit az apostolok Krisztusban tapasztaltak meg: „Isten emberszeretete ragyogott föl az arcán”. A keresztény ember egyik legfontosabb feladata a tanúskodás Krisztusnak erről a lényeges tulajdonságáról. Előkelőnek lenni, finom érzéket tanúsítani a másik élet iránt: ez a karizmatikus tanúságtétel egyik lényeges mozzanata. Ezáltal a keresztény a szó szoros értelmében Isten ajándékává válik embertársai számára, ezáltal mutatja föl teljes fönségében a világban Krisztus alakját. Csak ebben megy végbe sajátmagunk és a világ megítélése. Az ítélet végrehajtója a jóság.
Meg kell hogy legyen ez a lehetőségünk, hogy egyszer mindent elajándékozhassunk. Egész létünknek vizsgát kell kiállnia. Most még furcsán összekavarodott világban élünk. Nem tudjuk, mire jó az életünk, mi lesz belőlünk. Még nem éljük a lényeget. Bemehetnénk-e így, ahogyan vagyunk, az égbe? a tökéletesen átlátszó lét világába?
Ezért az embernek tűzön kell átmennie: a tisztítótűzön. A tűz itt kép. A tisztulás, tisztává levés képe. Olyan állapotba való átmeneté, amelyben minden feltárul, kitárul, a szem belehatolhat, egészen a lét alapjáig. Kibírnánk-e mi ezt? Tudnánk-e ilyen világban élni, boldogan élni? Nem! Létünknek ez az átlátszósága tönkretenne bennünket. Nem lenne-e így a menny számunkra „pokol”?
De ha Isten egyszer megadná a lehetőséget, hogy teljesen találkozzunk vele, maradéktalan őszinteségben álljunk előtte, akkor minden ember föl tudná ismerni, föl kellene ismernie, hogy ő „itt van”: ő, az abszolút, felülmúlhatatlan barátság Istene. Mit mondana akkor az ember ennek az Istennek? Azt hiszem, ezt: „Semmi vagyok, csakugyan semmi. Nem tudom befogadni azt, amit szereteted föltételez rólam, amit nekem akarsz ajándékozni. Mindenestül, véglegesen alázatos lettem”. Ez a tisztítótűz lényege.
De semmit sem veszítettünk el, amiről lemondtunk. A tisztítótűzben a mindenség alapjaiig minden megmenekülhet, vigaszt nyerhet. Végre megvan a lehetőség arra, hogy az ember odaajándékozza egész-magát. A világosság csodája lesz ez: sötét emberalakok barátságossá válnak, merevek feloldódnak, titokzatosan összekuszáltak egyszerűek és világosak lesznek. Az ember Isten ajándékává lesz a mindenség és embertársainak szíve számára. „Izzó lét” keletkezik. Az embert „kiegyenesítik”, egyenessé válik. Lepattogzanak, rólunk az őszinteség hiányának kemény, mindenütt elburjánzott rétegei, az önkeresés, az egoizmus lerakódásai. Az egész emberi lét kinyílik. Mi valójában még nem is élünk. Életünk csak kezdet. Bontakozás az ég felé. A mindenség egy eredeti létállapotból az élet felé fejlődik. Az élet azzal válik tökéletessé, hogy bennünk emberekben szellemmé alakul. A szellem akkor veszi hatalmába önmagát, amikor – és amennyiben – megismeri Istent, és szeretetben nekiadja magát. Az Istennel való egyesülés ekkor a világmindenséget az örök beteljesülésbe sodorja. Ez elérhető nekünk embereknek, mégpedig az Istennel való találkozás tüzén át. Isten a teremtés során beleadja a világba azokat az erőket, amelyekkel évmilliárdokig tartó fejlődés során felküzdi magát, felemelkedik őhozzá. A vég igazából kezdet, a maradéktalan egyenesség nyitánya. Egyfelől az áll róla: „Amit szem nem látott, fül nem hallott, ember szívébe fel nem hatolt, azt készítette Isten azoknak, akik őt szeretik.” A menny tehát még messze van. „Még nincs.” Egészen más. De másfelől: már közel van hozzánk. Krisztus feltámadásával és mennybemenetelével már megkezdődött. A jövendő világ erői már megragadtak bennünket.
A kereszténység Krisztus feltámadását nem Urunk egyéni sorsaként szemléli, hanem egyben mint legelső jelét annak, hogy világunkban már minden megváltozott, legalábbis a valóság igazi, döntő mélyén. A húsvéti esemény nem önmagában zárt, magábanálló történés, hanem az egész világ szent sorsa. Feltámadásában Krisztus az egész univerzum fölött kimondta valóságteremtő szavát: Megkezdődött – „íme, megújítok mindeneket”. A menny tehát még távoli. De közeli is, gyökerestül rokon velünk. Ebben a feszültségben él a keresztény mint keresztény. Valamiképpen már a mennyben van, de ez a menny még mégsem az övé. A menny feltűnés nélküli formákban, tükröződésekben jelenik meg közöttünk.
A menny az az állapot, amelyben az ember igazán megtalálta önmagát. A mondatnak mind a két fele hangsúlyos. A menny emberi. Az Úr mindenkinek egyéni boldogságot ígért a mennyben. Azt, amire a legjobban vágyakozik. A szamaritánus nőnek vizet, a kafarnaumi tömegnek az élet kenyerét, a halászoknak tömött hálókat, a pásztoroknak roppant nyájakat és örökzöld legelőt, a kereskedőknek értékes gyöngyöket. És mindnyájunknak, mindig újból, örök vendégséget, lakodalmat: a végtelen boldogságot annak a személynek a birtoklásával jelképezve, aki legdrágább nekünk az életben. Az apostolok aztán azt ígérték a görögöknek, ami nekik jelentette a legnagyobb boldogságot: tudást, megismerést, nyugodt biztonságot, ragyogó drágakövekből épülő átlátszó létet. Eszerint a menny intenzív teljességben, becsületesen és egyenesen megélt lét. Nem eszmei világ, hanem az emberi létnek, érzéki észrevételeinknek a végtelenségig felfokozott hibátlan megjelenése. Érzéklésünk a mennyben közvetlenül „megragadja” Istent mint ajándékot. Az a kimondhatatlan dolog megy majd ott végbe, amiért az Egyház imádkozik: „Accende lumen sensibus, érzékeinkre fényt deríts.” Isten világossága felragyog minden érzékünkben. Megtörténik az, amit a misztikusok és minden mélyen vallásos ember már most sokféle tükröződésben tapasztal: halljuk, érintjük, ízleljük az Istent.
Így tehát a mennyben minden szellemi az érzéki szférájába kerül át, és minden érzéki a szellemi szférába. Még Isten is. És az ember belesimul ebbe az egész valóságba, az „ép világba”. Ez a végső beteljesülés, a menny, Isten végleges közelsége, részesedés Istenben. Természetesen egy teremtmény sem merítheti ki egészen az ő végtelen teljességét. Lényünk nem eshet egészen össze Isten kimeríthetetlen létével. Ezért minden beteljesedés egyben egy még nagyobb beteljesedés kezdete. A menny tehát lényege szerint határtalanul dinamikus. Minden sztatikus elem végtelen, a végtelenségbe továbbterjeszkedő dinamikába olvad. A beteljesülés állandó átváltozás. Isten senkit sem ítél meg. Nincs szüksége rá. Csak kinyilvánítja szeretetét. És az ember, amikor a halálban szembenáll ezzel a szeretettel, önmagát ítéli meg végérvényesen. Ha ez előtt a szeretet előtt igent mond, akárcsak a halál végső pillanatában is, akkor minden jól van. Isten szeretettel fogadja teremtményét, ahol és amikor feléje jön. Nem értelmezhetnénk-e újra a Szentírás különböző kijelentéseit az ítéletről ennek a jánosi helynek a fényénél: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Nem azért küldötte ugyanis Isten az ő Fiát a világra, hogy elítélje a világot, hanem hogy megmeneküljön a világ általa. Aki őbenne hisz, nem esik ítélet alá, aki pedig nem hisz, már ítélet alá esett” (Jn 3,16-18)?
Az ítélet eszerint alapjában véve sajátmagunk megítélése. Isten ezt mondja majd nekünk az ítéletkor: „Sok rosszat tettél. Sebaj. Elfelejtettem mindent. Jöjj hozzám. Amit tettél, megtetted. Nem olyan fontos. Gyere csak hozzám. Magamhoz fogadlak. Úgy, amint vagy. Egész nyomorúságodban ”– Nem ez-e Isten igazi nagysága? Nem bizonyítéka-e a Szentírás állításának, hogy nagyobb ő a mi szívünknél? Nagyon is nagy úr. Csak mi magunk ítélhetjük el önmagunkat. A saját döntésünkből kiigazított, „egyenes” lét jön létre.
Senkisem kárhozik el csak azért, mert így hozta magával a sors, a véletlen. Függhet-e az örök kárhozat véletlentől? Minden embernek meg kell, hogy legyen a lehetősége arra, hogy egyszer – legalább a halálban – találkozzék Urunkkal, a Feltámadottal, és egész személyesen megismerje őt.
Mit jelent tehát a tisztítótűz és az ítélet? Először is azt, hogy életünkben még nem vagyunk „igaziak”, nem tudunk még belépni a lényeg szférájába. De azt is, hogy lehetséges a belépésünk. Létünk törött, görbe. Ez tény. Ki kell egyenesíteni, föl a mennybe, a soha véget nem érő tökéletesedésbe. Tisztítótűz és ítélet eszerint nem mitikus, mitológiai események lennének, hanem az, amit életünkben nap mint nap megtapasztalunk: vágyakozás, kívánkozás az igazság után, vagyis átizzott egzisztencia, átlátszó lét, egyenesség után. Egyszer rendet kell teremteni az életünkben, mégpedig gyökeresen.
Megvalósítani ezt a megtérést, ezt az átváltozást, ezt a fordulatot: ez a keresztény egzisztencia magva. Olyan kritérium áll itt rendelkezésünkre, amely sokkal lényegesebb a vértanúságnál. A kereszt kritériuma, lényegi jegye. Önmagunk tökéletes feladása, miközben létünk átlátszóvá válik, áttetszik rajta az abszolútum. Ez lényegében alázat.
