Kétfajta gondolkodás van. A számító gondolkodás és az elmélkedő meggondolás. Mind a kettő a maga módján jogos, jó és szükséges. Ma egyrészt szenvedélyesen kutatnak, terveznek és kísérleteznek. Az éles észnek ez a fokozott igénybevétele nélkülözhetetlen, és nagy haszna, hogy uralmunk alá kerítjük vele az életet. Ha kutatunk, tervezünk, berendezzük az életünket, akkor mindig adott körülményekkel számolunk. A számító gondolkodás kalkulációt készít, így kell tennie. Kiszámítja a többet ígérő lehetőségeket. De eközben megragad az ideiglenesnél és nem jut hozzá az elmélkedéshez. Nem elmélkedő gondolkodás. Nem olyan, amely minden létezőnek az értelme után kutat.
Mi történik, ha az ember elmélkedésbe merül? Kitekint a távolba, abba, ami elérhetetlen, és mégis az egy-szükséges, amin nincs hatalma, és mégis emberi sorsa függ tőle. Az elmélkedés nyugodt, türelemmel váró, higgadt gondolkodás. Sajátosan egyszerű és nyugodalmas. Nem is nehéz vagy „magas”. Mindenről lehet elmélkedni. Így tehát elmélkedéskor semmiképpen sem kell „feltornázni magunkat” a magasba. Elég, ha elidőzünk a közelfekvőnél és eltűnődünk azon, ami az orrunk előtt van. Az ilyen elmélkedés persze nem sokat jelent folyó ügyeink sikeres intézése szempontjából. Viszont rendet hoz életünkbe, az alapját teremti meg annak, hogy uralmunk alá hajthassuk a világot.
Ilyen módon szeretnénk most meggondolni egy olyan erényt, amely erénylistáinkban alig szerepel, pedig élni sem tudnánk nélküle. A neve: higgadtság. Könnyűvé teszi még a legmegerőltetőbbet is, belső egyensúlyt kölcsönöz a világba és Istenbe egyaránt lehorgonyzott embernek. Az egész egzisztencia feltétlen megnyílása ez az erény, a tisztaság legmagasabb megvalósulása világunkban, a bizakodó szív merész nyitottsága a világ és Isten felé.
Sok önuralom és belső előkelőség kell ahhoz, hogy nyugodtak legyünk, ha a világ viszontagságai és a saját benső távolságunk Istentől felkavarják a lelket; hogy megőrizzük a fegyelmet és mértéktartást, ha életünkben látszólag minden „balul üt ki”. Könnyű nyugodtnak maradni akkor, ha valaki fásult, ha nem ragadják meg az élet fordulatai, ha nem kavarja föl mélyes mélyéig a fájdalom és szenvedés, vagy akár a túláradó öröm. Ez könnyű. Ez azonban csak érdektelenség, eltompultság. De mit kezdünk az életünkkel, ha intenzíven élünk, ha mindenestül ki vagyunk szolgáltatva a lét követelményeinek, ha egzisztenciánk legbenső rostjáig megéljük az örömet és a fájdalmat, ha próbálunk közel lenni mindenhez: dolgokhoz, eseményekhez, emberekhez? Hogyan maradhatunk eközben „higgadtak”?
Itt válik a higgadtság erénnyé, fáradságosan és szenvedéssel elsajátított magatartássá e világban. Gertrud von le Fort „Az örömhöz” c. költeményében írja le ezt a magatartást. Ha valaki ezt kiküzdötte magának, akkor rendíthetetlenül áll a világban és mások támasza és reménysége lehet. A vers így szól:
Kísérlet ez arra, hogy új hazát találjunk ezen az oly otthontalanná vált világon. De ez csak akkor sikerül, ha fáradságosan igyekszünk rá. Az otthon mindig hódítás eredménye. Belső esemény: az örökkévalóság felé útban lévő lélek nyugodt biztonsága a földi életben. Az ilyen otthon nincs helyhez kötve. Ez magatartás. Martin Heidegger találóan írja le:
„A dolgok iránti fesztelen magatartás és a titok iránti nyitottság összetartozik. Ez a kettő ad nekünk lehetőséget arra, hogy egész másképpen tartózkodhassunk a világban. új alapot és talajt ígér, amelyen megállhatunk és helytállhatunk a világon, anélkül, hogy veszélyeztetne a világ.”
Mélyértelmű szöveg. A filozófus új alapot és talajt, új otthont keres itt a modern embernek. Állítja, hogy ezt a mai világban csak szellemileg lehet kiküzdeni. Az embernek gyökeret kell vernie saját létében. És ennek a magunk létébe eresztett gyökérnek a neve: higgadtság. Általa, egyedül általa állhatunk meg és állhatunk helyt a világon. A higgadtság erejében azt ígéri önmagának és barátainak, hogy „másképpen tartózkodhatnak a világban”. Melyek ennek az újfajta életnek és átélésmódnak a feltételei?
1. Fesztelenség a dolgok iránt. – „Dolgokon” Heidegger nyilván az egész tapasztalati világot érti: embereket, eseményeket, a természetet, a sorsot, örömöt, szenvedést, fájdalmat, boldogságot és boldogtalanságot. A fesztelenséggel pedig „közelséget” akar mondani. „Bele kell bocsátkoznunk” mindebbe. Ez lényeges feladatunk a világban: megtapasztalni világunkat, közel lenni mindenhez, ami csak él és mozog itt. Hisz mindenestül „a föld fia” vagyunk.
2. És a dolgoknak ebben az otthonában mégis otthontalanul kell éreznünk magunkat. Csak így birkózunk meg az életünkkel. Ezt a magatartást nevezi Heidegger „a titok iránti nyitottságnak”. Ezen azt érti, hogy bensőleg útban kell lennünk az Egészen-Más, a Titok felé, aminek talán nem is tudunk nevet adni (hisz különben nem volna titok), de mégis minden egzisztenciális indulatban, életünk minden helyzetében bensőségesen megtapasztaljuk.
3. Közelség a teremtményekhez és közelség az abszolúthoz. – Ebből új otthon sarjad a világban: belső otthon. Nyugodt együttlét a föld minden dolgával – és nyugodt kiszolgáltatottság egy abszolút hatalom követelményének. Annak a lénynek lebegő magatartása ez, aki belemerült a világba (a nyomorúság, az öröm és a halál világába), és amellett mindig valami egészen-más után vágyakozik; a dolgokhoz való közelsége miatt nem szabad elveszítenie az abszolúthoz való közelségét – és megfordítva. Annak a magatartása, aki nyugodtan él a világban; érheti bármilyen sorsfordulat, ő megmarad Istenben, a tökéletes beteljesülés szilárd reményében. „Fesztelenség a dolgok iránt és nyitottság a titok iránt” – ez tehát a mi új otthonunk egy otthontalanná vált világban. Efezusi Hérakleitosz, akit „a homályos”-nak neveztek (írásaiból csak néhány töredék maradt ránk), egy alkalommal egyetlen szóval jelölte meg a filozófus feladatát, vagyis azét az emberét, aki a dolgok lényegéig küzdi előre magát. Ez a szó: anhibaszié, vagyis közeledés, megközelítés. Kitűnően illik a higgadtság lényegére: ez az az erény, amely próbál közelébe kerülni mind a teremtményeknek, mind az abszolútumnak. Pontosabban arról van szó, hogy „a közelükbe menjünk”, vagy „vállaljuk a közelségüket”. Vagyis: mindenkit megajándékozzunk közelségünkkel. Én, mint szegény teremtmény, mindenkit: a földet is, Istent is. Hogy tehetem meg ezt? Hogyan lehetek fesztelen, vagyis hogyan bocsátkozhatom bele egzisztenciális közelségbe a mindenséggel?
Itt gondolkodásunknak el kell hagynia a filozófia birodalmát. Csak egyetlen ember élt tökéletesen közel a dolgokhoz és ugyanilyen tökéletesen közel Istenhez, ez az ember pedig maga Isten volt: Jézus Krisztus. Ezért ő az egyetlen, aki meg tud tanítani bennünket az igazi közelségre, igazi közeledésre. Olyan szavakat mondott nekünk, amelyek feltárják a dolgok legbensejét, a titok velejét.
Nézzük meg egyszer közelebbről Krisztus beszédét. Nehéz emberi sorsban formálódott és abban egészen letisztult nyelven beszél. Mária tanította meg a gyermek Jézust erre a nyelvre; talán még sajátos hanglejtését és kiejtését is anyjától vette. De azután, hosszú hallgatás után eljött az ideje annak, hogy kezdte felszakítani a föld fátylát. A földin hirtelen keresztülvilágított az isteni, a megfoghatatlan. Mind gyakrabban ejtették hallgatóit bámulatba szavai, ahogyan erről az evangélium beszámol. Beszéde érett lett, örök értelemtől terhes, és hatalmas: betegeket, megszállottakat, nyugtalanokat, bűnösöket tudott vele megváltani. Nehéz órákban, amikor segíteni szeretnénk másokon, mi is ezt kívánjuk magunknak. Bár ismernők a lényeges közelség nyelvét! Bár fel tudná oldani beszédünk a bilincseket, elűzni a sötétséget! Krisztus meg tudta tenni. Majd rászakadt istenemberi sorsának teljes súlya. Beszéde ekkor mind nyugodtabbá lett, és mindig több hallgatás övezte. Egészen a keresztig. És a keresztről már csak néhány szót hallunk kiszáradt, elkínzott ajkáról. A haldokló Istenembernek a megváltásra váró világba belekiáltott szavai bebizonyítják nekünk, hogy van radikális közelség a világon. Olyan szavai ezek a közelségnek, amelyeket a hallgatásban, halálküzdelemben, imában, az élet legnehezebb óráiban sajtolt ki magából.
Az evangéliumok a kereszten függő Krisztusnak hét szavát jegyezték föl. Ha a higgadtság erényét elmélkedve át akarjuk gondolni, nincs más útja, mint hogy lelkünkbe fogadjuk – amennyire lehetséges számunkra – a haldokló Megváltónak ezeket a szavait: nyugodtan, jóságosan, nyílt készséggel. Ebben a hét szóban egység áll elő a világgal, közelség a dolgokhoz és egyesülés Istennel. Üdvösségünk megy végbe bennük.
Ezt a szót Lukács evangélista jegyezte föl (Lk 23,34). Krisztus nem tehet már semmit. Keze-lába a keresztre van szögezve. Beszélni azonban még tud, bár kínosan, akadozva, de közelséget szomjazó lelkéből. Ezekben a szavakban teljes megbocsátás van, nagy odahajlás minden léthez. Krisztus bocsánatért könyörög mindazoknak, akik elítélték és megfeszítették. Még egy végső mentséget talál számukra. Azt mondja: mi emberek nem tudjuk, mit cselekszünk.
Komolyan kell vennünk ezt a szót. Egzisztenciális tudatlanságban élünk. Valami nyomottság, tompultság uralkodik gondolkodásunkon. Nem tudjuk, mi lényeges és mi jelentéktelen, honnan jövünk és hová tartunk. Megsejtjük a nagyot, aztán ha előttünk áll, nem ismerünk rá. Krisztus, életének végső tragédiájában, belátja: nem lehet, nem szabad egy embert sem elítélni. Nem tudja, mit cselekszik. Mindenekelőtt azok nem, akik fennen hirdetik, hogy pontosan tudják. Mindnyájan sötétben tapogatunk; nem föltétlenül gonoszságból, hanem érzéseinknek és élményvilágunknak valami furcsa tompasága miatt. Mindannyian gyerekek vagyunk még, nem ismerjük ki magunkat a fölbecsülhetetlen kincseket rejtő világban. Egy embert sem szabad elítélni örök lényegében. Mindig mentegetnünk kell. Ez a végső higgadtság magatartása. Légy készen rá, hogy akár erős érvek és bizonyítékok ellenében is bensődben mentegesd a másikat. Az az ember, akinek van mentsége mások számára, mindenkihez közel áll. Nem hunyja be a szemét, tudja, hol és mikor történik rossz. De nem ítél. Tudja, mennyi sötétség uralkodik az emberi lélekben, milyen kevéssé tudjuk egy-egy tett, talán egy gonosztett indítékait. Keress mentséget a többiek számára; ha kell, kétségbeesetten keress; mindig találsz valamit, amivel felebarátodat mentegetheted. Ha semmit sem találsz többé, akkor Krisztus szavát mondd: „Nem tudják, mit cselekszenek.”
Tehát a mentegetés az emberek világához való közelség első feltétele. Senkisem tudja elviselni saját bűnei súlyát, ha nem veszi le a másokét, nem menti föl már eleve a többieket. Ez az igazi közelség az emberekhez, még bűneiktől sem idegen; tört természetünk teljes tudomásulvétele; szeretet a tudatlan, tompa teremtmény iránt – hisz valamennyien azok vagyunk. Világunknak szüksége van erre a magatartásra. Szüksége van a gyóntatószékben ilyen papokra. Szüksége van olyan emberekre, mint Krisztus, akik – ha már minden igazolásból kifogytak – végül is még mindig képesek elmondani: „Nem tudják, mit cselekszenek „
De ez a lényegbevágó fölmentés emberileg nem lehetséges. Le kell győzni hozzá a gyűlöletet, az idegenkedést, az uralomvágyat, a sértődött neheztelést. Azért létünk gyökeres fölmentése Krisztus felől, imában megy végbe. Ez a lényegszerű közelség a teremtményhez, éppen törékenységében, csak úgy valósulhat meg, ha nyitottak vagyunk az abszolút titok, Isten felé. Ez ennek a titokzatos folyamatnak a másik oldala. A higgadtság csak akkor lehetséges, ha az ember Istenből kiindulva gondolkodik. Abból az Istenből, aki senkit sem tud számon kívül hagyni, aki még a bűnt is belevonta megváltásának isteni tervébe, akinek egyháza húsvét éjszakáján ezt énekelheti: „Felix culpa”–„boldogságot hozó bűn”.
Ebben a szemléletben nem olyan fontos, mi történik velünk a földön. Sem a bűnben, sem az erényben nem tudtuk igazán, mit teszünk. Itt a földön még nem mutatkozik meg igazi életünk. A fontos, az egyedül jelentős benne az, hogy több jóságot és szeretetet vigyünk bele a világba. Nem az, hogy ragaszkodjunk a visszafizetés és elítélés jogához. Mire jó ez? Kit tesz boldoggá? Azt hisszük, ma már ideje megvalósítanunk azt a egyetemes rokonérzést, amely Krisztusnak ebből a fájdalmas, megtört imádságából árad: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” Ebben a kérésben Isten végtelen jósága takarja be emberi gyarlóságunkat. Ezért jött hozzánk Krisztus, az Istenember: hogy ezt a szót kimondja. A maradéktalan fölmentésnek ebből a magatartásából boldogság, nyugalom, csendes megértés sarjad. Megértés azok iránt is, akik talán össze akarják zúzni egzisztenciánkat. Higgadtak leszünk a világban. Semmisem izgat föl többé. E belső nyugalom útjának megtalálására senki emberfia nem volt képes, csak Isten, az Istenember – és ő is a kereszten.
Ezt a második szót ismét Lukács evangélista, az irgalmasság evangélistája jegyezte föl nekünk (Lk 23,43). Itt valami még mélyebb tör elő Krisztus lelkéből. Nemcsak mentegetés, hanem ígéret. összetörtségében még utolsó reményt nyújt egy teljesen összetört embernek. Megértette-e az, mit ígért neki? Nem lényeges. A fontos ez a szó volt: „velem”. Vagyis: „Veled vagyok; nem vagy elhagyatott. Mindegy nekem, mit tettél. Talán rosszat. De számomra ez most nem fontos. Most együtt vagyunk mi ketten, mindkettőnket keresztre szegeztek. Felejtsük el mi ketten, hogy mi történt. Mind a kettőnknek van még egy reménye. Azok odalenn, akik megfeszítettek bennünket, még nem ismerik ennek a reménynek a lényegét. Életük legjobb pillanataiban homályosan megsejtik: álmaikban, vágyódásukban, boldog perceikben. Mi azonban szerencsétlenek vagyunk. Ezért mi, mi ketten tudjuk, hogy ez a sors nem lehet a vég. Nem mintha a teremtmény örökké élhetne, hanem Isten irgalmasságából. És én most ezt az irgalmasságot ígérem meg neked, most, amikor mind a ketten ki vagyunk szolgáltatva az elkerülhetetlennek. Életednek van még egy végső kiútja. És ennek a neve: mennyország. Ott végre fel fogunk ébredni. Minden más csak előjáték volt, nem fontosság nélküli, de egy bizonyos mély értelemben jelentéktelen. Azt képzelted, meg tudod sérteni az Istent? Túlságosan nagy ő ahhoz! Csak magadnak és felebarátaidnak okoztál fájdalmat. Talán már csak egy pillanatod van hátra az életből. Gondolj most arra, ami szépség, vágyakozás, remény volt az életedben, fogd ezt mind össze, és akkor minden jó. Remélj! Ne hagyd, hogy gyűlölet törjön elő lelkedből.”
Ilyenformán csenghettek Krisztusnak ezek a rövid szavai a lator fülében. A maradéktalan ígéret szavai voltak. Krisztus itt egy lét lényegére mondott igent; nem a csalóka, csillámló felületre, hanem a belső vágyra. A jóság, tökéletesség, önzetlenség vágyára. És ennek a belső lényegnek ígért örökkévalóságot. Ezzel felforgatta emberi rendünk, sőt „morálisunk” összes fogalmait. Az embert alapvetően szívének rejtett vágya szerint ítéli meg, még akkor is, ha az maga sem tud nevet adni ennek a vágynak; még akkor is, ha mit sem tud Istenről. Elég neki, ha lelkének valami rejtett zugában egy igaz vágyat ápol; talán még az is ha vágyat hordoz magában ez után a vágy után. Ez az emberi lélek legmélyebb valósága. A vágy a végső mérce.
Ez a vágy, lényünk legbenseje, leglényege, egyszer majd beteljesül és tökéletessé válik egy örökéleten át. Aquinói Tamás egy szép imádságban írta le ezt az állapotot, a szemlélődés kegyelméért szóló imában: „Add, kérlek, te ingyenes Ajándékozó, testemnek az átlátszóság szépségét, az áthatolás képességét, az érzés finomságát, a halhatatlanság erejét” Ez az örökélet: Minden világosságra, átlátszóságra ébred és abban széppé, világítóvá válik; térnek és időnek nincs többé rajtunk hatalma; az ember mindig ott van, ahová a vágy vonzza; minden finommá, fennköltté válik; a szenvedésnek mindörökre vége; csak végtelen, végtelenségbe nyúló öröm él bennünk tovább. Áttetsző szépség, a mindenütt-jelenlét képessége, az érzés finomsága, a halhatatlanság ereje: ez a mennyország, a mi örök hazánk. És itt egy mindenestül őszinte, hiszen a halál küszöbén álló ember, egy szenvedő ember ezt ígéri nekünk, mindnyájunknak. Mindig nagyon kellene figyelni arra, amit egy szenvedő mond.
Világunkban különös módon a szenvedés a szeretet edénye. A szenvedésben az ember valamiképpen ott áll a végnél; kénytelen becsületes lenni, és – talán dadogva közölni valamit a többiekkel átgyötrődött tapasztalataiból. A lényeges közlés pedig a szenvedésben így hangzik: Remélj – az élet nem lehet csak annyi, amit itt átélünk; légy nyugodt, még a kínban, még a halál színe előtt is. Nincs sorscsapás, ami megsemmisíthetne, mert életünk csak ideiglenes, befejezetlen; ott kezdődik igazából, amikor bemegyünk a mennybe. Próbálj szeretni, örömet hinteni, jóságot sugározni a világba: akkor biztosan odajutsz. Minden más jelentéktelen. – Ez a higgadtság. A lélek megpihenése annyi csapástól sebezhető lelkünk kivívott nyugalma. De a léleknek ezt a lényegi nyugalmát csak azzal küzdhetjük ki, ha másoknak reményt nyújtunk.
A mentegetéssel és ígérettel még mindig nem merítettük ki a „higgadtság” szó értelmét. Itt ennek a magatartásnak egy újabb jegye jut kifejezésre. Krisztus tanítványának, Jánosnak odaajándékozza anyját. Mindent odaad. Még a legdrágábbat is. Eszerint az ajándékozás a higgadtság egyik lényeges föltétele. Csak akkor kerülünk közelébe az embereknek, ha ajándékozunk nekik valamit. A legfontosabb ajándék persze a jelenlétünk, a velüklétünk. Sajátmagunkat kell odaajándékoznunk, a végsőkig. Mindazt, amink van. Ez a szeretetnek talán a legnehezebb feladata: az önátadás. Mindvégig. Jön a csalódás, a fáradtság, emészti az életünket. De az igazi szeretet mindezt legyőzi. Azzal tartja fenn az életet, hogy sajátmagát ajándékozza neki. Az ilyen magatartás több reményt, jövőt, lendületet, várakozást, bizalmat visz a létbe. Ha nem tesszük meg ezt, mire jó még az életünk? – De hogyan tartjuk fenn mások életét? Hogyan tudunk mindent odaajándékozni? Hogyan adjuk meg a véges létnek ezt a végső közelséget?
Úgy, hogy a Titokból élünk. Abból a titokból, hogy semmit sem adhatunk oda, ami végtelen adományként ne kerülne ismét a birtokunkba. Abból a titokból, hogy mindazt elveszítjük, amit magunknak tartunk meg, és semmit sem veszítünk el, amit elajándékozunk. Ezt azonban csak Istenből kiindulva tudjuk megtenni. Mindaz, amit odaajándékoztunk, letétben marad Istennél és örök jövendőnket alkotja. Lehet másképpen is élni. Megtartani mindent, amit az életben megszereztünk. De boldoggá tesz-e ez? Itt egy ember még a legdrágábbját, édesanyját is „elajándékozta”. Most már semmije sincs többé, igazán semmije. Ez a kereszt boldogsága: hogy nincs többé semmink. De mindaz, ami idáig volt: mentegetés, ígéret, ajándékozás – még „könnyű”.
Az Úr minden embert közelségével ajándékoz meg. Ő maga pedig a tökéletes magányosságot vállalja. Úgy érzi, elhagyta az, akivel lényegileg egy – azért, hogy egy lehessen mivelünk. Belemerül az emberek szomorúságába. Isten „pártos” lesz: a magányosok és az elhagyottak pártjára áll, azokéra, akiknek nincs reményük többé. Bármilyen furcsán hangozzék is, az elhagyatottság feltétele az emberek megértésének. Mindannyian magányosak vagyunk. Gyakran nem is tudjuk, milyen magányosak, milyen „Istentől elhagyottak”. Krisztus e szava szerint az „istentelenek” nem ellenségeink, hanem barátaink. Azt élik át, amit Krisztus szenvedett át a kereszten. Hogy miképpen volt lehetséges az, hogy Isten elhagyottnak érezte magát Istentől – senkisem mondhatja meg. De a saját tapasztalatunk megerősíti, hogy csak az ajándékoz mérhetetlen közelséget az embereknek, aki mérhetetlenül elhagyottnak érzi magát. Miért?
Mert éppen az emberi elhagyatottságban – az emberileg megélt elhagyatottságban – tapasztaljuk meg, hogy van egy végső meghitt biztonságunk: olyan otthon, amely már nem emberi természetünk sajátja. Hogy van remény a remény ellenére. Hogy Isten nagyobb annál, amit mi gondolunk róla. Hogy őt éppen csak abban tudjuk megtapasztalni, ami nem vagyunk. Ez Krisztus üzenete a kereszten: Jó, ha magányosnak és elhagyottnak érezzük magunkat, ha hiányzik minden „látogatás”, minden közelség, ha egyedül maradunk. Mert ha ezt legyőzzük, ha kimondjuk a reménytelenségből kisarjadó remény „csakazértis”-ét – az „teljesítmény”. Akkor saját, de ajándékba kapott erőnkkel leküzdöttük a sötétséget. Belebocsátkoztunk abba, ami a legsötétebb és legfenyegetőbb a világon, és pontosan e lényeges helyen nemet mondtunk a „világ”-nak. Nyugalmat találunk az elhagyatottságban, mert éppen ebből az elhagyatottságból kiindulva szabadíthatunk meg magányosságuktól másokat. Azt mondhatjuk nekik: Én is átéltem mindezt, és azt tapasztaltam benne, hogy Isten még „közelebb” van. Olyan közel, hogy már nem is láthatjuk. Bízzál, majd jó lesz minden; nem olyan jó, ahogy elgondoltad, hanem jobb. – Ez az ember egzisztenciális nyomorúságából fakadó higgadtság.
A körülállók fülében egy olyan ember kiáltása volt ez, akinek torka a halál előtt kiszáradt és egy kis segítségért, könnyebbségért könyörög. Néhány kiválasztott számára mélyebb jelentése volt a szónak: ők tudták, vagy sejtették, hogy ez az ember az Isten maga. Isten koldul segítségért nálunk. Ezzel új, leírhatatlan közelségével ajándékoz meg. Segíthetünk, szabad segítenünk Istennek. Isten egy korty vizet kér tőlünk. Ezzel utat is mutat nekünk: hagynunk kell, hogy az emberek jót tegyenek velünk. Alázatosan el kell fogadnunk a jóság és jóakarat ajándékát.
A higgadtsághoz tehát hozzátartozik, hogy hagyunk segíteni magunkon. A kevélység visszautasítja a segítséget, eltaszítja az irgalmas kezet. Isten hagy magán segíteni. Kéri a segítséget. Megérti: az embernek létfeltétele, hogy szabadjon segítenie. A kinyilatkoztatás kifejezett kijelentése szerint Jézus azért teszi ezt, „hogy egészen beteljesedjék az írás”. „Írás” itt azt jelenti: Isten tervei az emberiséggel, az Abszolút Lény önmegnyilatkozása, és az emberszív kinyilvánulása az Abszolútum előtt. És a teremtménynek ez a teljes egyesülése Teremtőjével csak úgy történhetik meg tökéletesen, ha el tudja fogadni egy másik teremtmény ajándékát, segítségét. Ha az ember bátorságot vesz magának arra, hogy hagyjon segíteni magán, testileg-lelkileg, egy barátjától, egy paptól, egy jó embertől. Ha nem sáncolja el magát saját nyomorúsága mögé. Ha megragad egy kezet: Segíts rajtam, elveszek! Ez a kétségbeesett kiáltás életet ébreszt a világban, irgalmasságot, jóságot. Csak az lehet higgadt, aki ráhagyatkozik barátainak segítségére. Most már nyugodtan alhatom. Barátaim virrasztanak; jobban megőrzik az életemet, mint én magam. Krisztusnak egy barátja sem nyújthatott frissítő italt haláltusájában. Milyen szívesen megtették volna. És ő szívesen elfogadta volna ezt a segítséget. De talán így jobb volt. Miközben a baráti lelkek segíteni szerettek volna és nem tudtak, talán még mélyebben behatoltak a titokba:
Elég, ha az ember szeretne segíteni, még ha nem is tud. Elég, hogy azt a kívánságot hordozzuk lelkünkben: szeretnénk segíteni mindenütt, ahol csak lehetséges. Ahol csakugyan nem lehet, ott jókívánságainkkal és imádságunkkal kísérjük a szeretett embert. És tudjuk: ezzel segítünk neki; segítünk, mert elfogadja a segítséget és ezáltal képessé tesz bennünket a segítésre. Ebben a pillanatban nem adományainkat adjuk neki, hanem önmagunkat. így igazán embermódra, és mégis csakis az isteninek a forrásából nyugalom támad a világban, az együttlét csendes közössége, a higgadtság egy új dimenziója.
E szavak közvetlen jelentése nyilvánvalóan ez volt: Végem van; nem bírom tovább; kikészültem, kiürültem, elvesztem. Semmi sem maradt már belőlem. Nem tudok tenni semmit. Kezem és lábam a keresztre van szegezve…Megtettem mindent, amit ember tehetett. Mentegettem hóhéraimat; végső reményt adtam mindenkinek, még az utolsó gonosztevőnek is; igen, elajándékoztam mindent, ami drága volt nekem, még anyámat is; magamra vettem minden elhagyatottságot, hogy közel lehessek minden emberhez. Most már elég; itt vagyok a végnél. Nem csinálhatok már semmit! De kitartok. Mert tudom, hogy nincsen vég: hogy te, Istenem, hamarosan fölveszel a beteljesülésbe.
Isten a végső beteljesedésig átélte emberi létünket. Emberek, hagyjátok most egyedül. Mindent elmondott nekünk, amit mondani tudott. Most szemtől-szembe áll az Atyával. Ne zavarjátok. Már odaát van, az Atyánál. Az abszolút Titokban. Műve beteljesedett. A világ beteljesedett, emberi létünk beteljesedett, sőt Isten is „beteljesedett”. Sohasem volt még közelebb hozzánk, mint a maradéktalan távolságnak ebben a pillanatában. Minden nagy dolog a magányban megy végbe, az Abszolútum közelségében egy összetört egzisztencia végén. Aki közel van Istenhez, az közel van minden emberhez, minden teremtményhez. Krisztus itt legyőzött minden emberi nyomorúságot; de győzelme a halál szakadékában, mérhetetlen magányosságban történt. Mindent odaajándékozott: önmagát, gondolatait, ítéleteit, még Istenét is. Most egyedül van. És azt mondja: minden beteljesedett. Ki értheti ezt a titkot? Az utolsó szó ad kulcsot hozzá.
Mi történt itt, ezen a kereszten, e körül a kereszt körül? Látszólag kevés. Egy gonosztevő meghalt két másik között. Néhány asszony sírt. Egy jelentéktelen, halálrakínzott ember néhány dadogó szót mondott. És mégis az emberi lét döntő eseménye ment végbe. Egy ember a magányosság, az elmélkedés, a nyugalom és belátás óráiban magába sűrített mindent, amik mi emberek vagyunk. Ebből az egzisztenciából aztán kitört az elérhetetlen távolba. Soha többé nem látjuk életünkben. Csak a halálban. Átment. Át valamibe, vagy valakibe, akit csak dadogó szavakkal tudott leirni. Vár ránk. Vagyis vár arra, hogy szellemét megvalósítsuk a világban, kisugározzuk a világba. Lehajtotta a fejét: A halál végső nyomorúságában még igent mondott mindarra, amik vagyunk: emberek, szánalmas, de örök tökéletesség után vágyakozó lények. ő a mi létünk Igenje. És az ő lelke Isten kezében van. Vagyis: mindenütt ott van. Mindenütt, ahol emberi közelség tapasztalható; ahol megbocsátás megy végbe; ahol az embereknek reményt nyújtanak; ahol valaki odaajándékozza önmagát; ahol úgy érzi, hogy teljesen elhagyatott; ahol valaki barátai könyörületében bízik; ahol egy ember kibírja sorsa magányosságát, és végül ott, ahol valaki egész életét oda meri adni, hogy valami elérhetetlent elérhessen – mindenütt már jelen van Krisztus. Ott van Krisztus – és ott van az Egyház. Hogy megvan-e minden szentség, a kánonjog minden előírása, a bizonyságtétel egész teljessége: nem számít. Krisztus ott van, ott az ő szelleme.
A higgadtság erényéről akartunk beszélni, és Krisztusról szóltunk. Talán jobb volt így. Nem a magunk gondolatait fejtettük ki, hanem azt az embert mutattuk be, aki maradéktalanul emberi tudott lenni, mert Isten volt.
