Mindannyian megtapasztaltuk már különböző formákban: életünk nagy, nyitott a valószínűtlen, az elérhetetlen felé; létem lényegesen felülmúlja életemet. Átéltük azt, hogy ha az ember ember akar maradni, szüntelenül fölébe kell nőnie saját magának, korlátainak, állandóan újra kell kezdenie, kitennie magát a még-nagyobb igényének és felszólításának. Sokkal többet sejt meg, mint amennyit ténylegesen meg tud valósítani. Maradéktalan túlszárnyalása önmagunknak, rárévedés a megfoghatatlanra: ez az emberi lét paradoxona. Az ember csak indulásra készen, kitárulva, az abszolútum felé tartva maradhat meg embernek. Igen, mindnyájan átéltük már ezt. De az élmény még nem elég. Az embernyi ember állandóan ebből a megtapasztalásból él. Ha megvan a bátorsága, hogy állandóan átengedje magát a mindig-nagyobb követelményeinek, akkor valósítja meg azt, amit a régiek a „magnanimitas” erényének mondtak: a nagylelkűséget.
Milyen is lenne az az ember, aki igazán megvalósítja a nagyságot életében? Nem létének, sorsa konkrét valóságának külsőségeivel mérné magát. Lelkét az érzés és megérzés széles skálája töltené be. Elismerő szavak nem „imponálnának” neki. Azt mondaná magának: Igazából semmi dicséret és elismerés nem azt dicséri és ismeri el, ami legmélyemben vagyok. Sikertelenség, gyalázat, sorscsapások alapjában véve nem érintenék. Ezek mindig célt tévesztenek, nem találják el a személy lényegét. Mi lenne hát az ilyen ember igazi mértéke? A vágy – vagyis az egzisztencia legbensőbb, legrejtettebb törekvése a nagyság felé. Egyénisége „izzó” lenne. Valami olyan működne benne, amit Aquinói Tamás ezzel a különös kifejezéssel jelöl: „opinio vehemens”, az érzület emelkedettsége, intenzitása és sűrített ereje. Kedélyének teljes lendületével kísérné nyomon életét, találkozásait, egzisztenciájának különféle adottságait, mindent, ami történik vele; igazán „résztvenne” mindenben. Nem túlfeszítetten, hanem nyugodt, higgadt biztonsággal, ugyanakkor azonban mindent átható rettenthetetlen erővel is.
Ez a három: nyugalom, higgadtság, rettenthetetlenség, a középkori teológia szerint a nagylelkűség lényeges elemei.
E szerint a nagylelkűség nem más, mint a lélek rejtett lendülete, amely az élet minden helyzetében nagyot akar, nem hagyja, hogy bármi is korlátokat szabjon eléje, mindig meglátja és megtalálja a kiutat.
Ha valakinek mindez állandó magatartása lenne a léttel szemben, akkor beszélnénk a nagylelkűség erényéről, jobban mondva arról, hogy az illető elszánt a nagyra. Az ilyen egzisztenciában a szokatlan jelenne meg köztünk. Nem lenne köznapi, nem tucatember a tömegből. Sokat kellene szenvednie: a szél a legmagasabb szálfák koronáját tépdesi meg legszilajabbul. A vihar a legnagyobbak sorsa. Ugyanakkor világító egyszerűség jellemezné. Beszédében is. A legnagyobb igazságokat egy gyermek szavaival tudná kimondani. Nem csodálatos, hogy a Kármel nagy reformátorai, Keresztes János és Avilai Teréz, amikor a misztikus tapasztalat erejéről és kínjáról akartak beszélni, ezt versekkel és dalokkal tették, szerelemről és virágokról írva? És ebbe a lét iránti nagyvonalú magatartásba nem vegyülne semmi fennhéjázás. Az ilyen ember valódi nagyságát érdem nélküli ajándéknak tekintené. Az igazi személyiség egyik mély törvényszerűsége, és az evangélium is megerősíti: Éppen a legalázatosabb teremtmény lehet meggyőződve arról, hogy fölséges sors áll előtte, olyannyira, hogy egyszerűen, magátólértetődően és elfogulatlanul mondhatja el a Magnificat minden mondatát.
Mi akadályoz, hogy a léleknek ezt a örvendező függetlenségét, az érzésnek, az életnek, a gondolkodásnak és a szívvel-lélekkel átélt mindennapoknak ezt a nagyvonalúságát megvalósítsuk? A szerzetesi élet lelki írói két veszélyre figyelmeztetnek, két olyan szellemi állapotra, amely önmagába, szűk világába veti vissza az embert. Ezek: a restség és az aggodalom.
A hét főbűn egyike (acedia). A szerzetesi irodalom klasszikusainál (pl. Cassianusnál vagy Clairvaux-i Bernátnál) semmi köze a henyeséghez vagy lustasághoz, amelytől „iskolamestereink”, „atyáink”, vagy a derék „kenyérkereső polgárok” állandóan óvtak bennünket. Ellentéte nem a szorgalom és dolgosság, hanem a nagylelkűség, a kedély fennköltsége (magnanimitas). A restség, a beleunás semmiképpen sem az ifjúság bűne. Hanem „déli ördög”, olyan kísértés, amely az embert élete derekán, a „második megtérés” döntő helyzetében lepi meg. Az élettől kijózanodott szellem kísértése ez, úgyannyira, hogy először a művelt körökben, a szerzetesek celláiban ismerték föl teljes jelentőségében. Szent Bonaventúra még azt is hangsúlyozza: olyan raffinált és egyedülálló kísértés, hogy a világban élők alig tudják felfogni, vagy megnevezni. Lényege: sajátságos szomorúság, elbátortalanodás a lélek nagysága előtt, a szellem menekülése önmagától. Az ilyen embernek semmi sem ízlik többé. Legszívesebben faképnél hagyná sajátmagát és abban élné ki magát, hogy nyüzsög, kitör a munka, a teljesítmény világába, belebonyolódik a lényegtelen dolgok bozótjába. A szívnek az a rest szomorúsága ez, amely nem akarja, vagy nem tudja többé rászánni magát a nagyra. Menekülés sajátmagunktól, ellenkezés és unottság érzése a naggyal szemben, a kiégett benső kétségbeesése, a gyöngeség belső sivataga.
Ez a menekülés a lényeg elől különféle formákban fejeződik ki. Ilyenek: a szellem csapongó nyugtalansága; bőbeszédű fecsegés; kielégíthetetlen kíváncsiság: fegyelmezetlenség a látható, hallható és megtapasztalható világában; benső nyughatatlanság; sokféle elképzelés és kép, amelyekben a szellem kiéli magát; a tartózkodási hely és az elhatározások állandó váltogatása; tompa közönyösség; kishitűség; furcsa jóakarathiány mások iránt és állandó zúgásmorgás minden ellen, ami elevenünkre tapint.
Ezt a listát Nagy Gergely, Cassianus és Aquinói Tamás elemzései nyomán állítottuk össze. Csaknem minden tünetét tartalmazza annak, amit Kierkegaard „Halálos betegség” c. írásában „a gyöngeség kétségbeesésé”-nek mond, vagy Heidegger a „Lét és idő”-ben „mindennapi élet”-nek: a nagyságról való örömtelen, bosszús és ostobán önző lemondást.
Nagy Gergelynél találtunk egy kis utalást arra nézve, hogyan lehet legyőzni ezt a szellemi kedvetlenséget, a lelki lendületnek ezt a megbénulását. Azt írja: „A szellemi restség, a lelki kedvetlenség bűnét úgy győzhetjük le, hogy az ember szünet nélkül a mennyei javakra gondol. Az a szellem, amely ilyen örvendetes dolgok várásának derűjében ujjong, nem érezheti magát csüggedtnek.”
Ez az utasítás több jámbor bátorításnál. A keresztény egzisztencia lényeges magatartása jut kifejezésre benne: A keresztény élet alapja a menny. Az ún. „végső dolgok” valójában az „elsők”. Az embernek lényege szerint tökéletessége felől kell próbálnia megérteni magát. Ami a keresztény életben végbemegy, az alapjában véve csak „születés”. A keresztény, amennyiben csakugyan az, valami gyökeresen „más”, valami utolérhetetlen nagyság felé tart életével, egy felülmúlhatatlan jövőbe, amelynek a neve: mennyország. Ezért a boldogság ízlelése, a bizalom, a nagyságon érzett öröm nem afféle „járulékai” a kereszténységnek, hanem az egész keresztény valóság meghatározói, mint kilátás, mint előreszegeződés, mint alaphang, amire minden más rá van hangolva benne, mint egy várva-várt nap hajnalpírja. Az ember csak akkor keresztény, ha begyakorolt és átélt magatartásával bebizonyítja embertársainak: az élet még bontakozóban van bennünk; Isten örök örömöt készített számunkra; a végnélküli, töretlen élet állapota felé tartunk.
Kereszténynek lenni tehát alapjában véve annyit jelent, hogy minden helyzetben, még a legnehezebbekben is, tanúságtevő erővel megvalósítjuk a függetlenséget, a nagyság felé való örvendező igazodást. Mi keresztények egyszerűen nem érünk rá arra, hogy szomorúak, bátortalanok és levertek legyünk, hogy megelégedjünk a magunk teljesítményeivel és közben megfeledkezzünk a reményről. Olyan kevés az időnk, és annyi mindenben lehet és kell remélnünk!
Ez hűséget követel meg tőlünk a reményben, kitartást a várakozásban. Ezen kellene mérnünk kereszténységünket, keresztény tanúságtételünket a jelenkorban. Ma nem használhatunk fáradt, fásult keresztényeket, akik torkig vannak mindennel. A mai embernek központi problémája a jövő. Rájött, hogy biológiailag és szellemileg még csak kibontakozása kezdetén áll. A kereszténység igazságának legjobb bizonyítéka ma az lenne: gondolkodásunkkal és életünkkel tegyünk tanúságot arról, hogy a kereszténység a radikális remény vallása, hogy a keresztények az új emberiség igazi magva, és megfordítva: ott, ahol „radikálisan remélnek” a kereszténységben, már meg is valósul – talán idegen, ismeretlen formákban, de mégis valóságosan.
Az aggodalom a szellemi élet egyik legnehezebben leírható és egyben legáltalánosabb jelensége. Minthogy mindegyikünk életét át- meg átszövi, sőt ez a leggyötrőbb kínunk, elemzésében nagy tartózkodással kell eljárnunk.
Könnyű szórakoztatni az embereket, ha boldogok. De nehéz csak néhány olyan szót is mondani vagy leírni, amit súlyos óráikban el tudnak viselni. És az aggodalom órái a legnehezebbek közé tartoznak életünkben.
Nehezek, mert „beszűkítenek” minket. A német kifejezés (Angst) a latin „angustus”, „szűk” szóból származik. A „szorultság” érzése jellemző az aggodalom hangulatára. Az ember már az anyaméhben térbeli korlátozottságban vesz tudomást magáról. Mint kisgyermek teljesen gyámoltalan jószág, elpusztulna, ha megvonnák tőle a szerető becézést és ápolást a család kebelében. Fejlődéstörténeti eredetéből megmarad benne azoknak a küzdelmeknek és bajoknak homályos emléke, amelyeknek élete ki volt téve hosszú, tekervényes kifejlődése során. Egyéni lelki szerkezetének kibontakozásával mindinkább megrögződnek benne bizonyos fajta magatartások, reakciók, érzés- és elhatározásmódok. Előbb-utóbb eljön az ideje, hogy kilépjen az élet arcvonalába, felelősséget vegyen magára és hozzálásson az életben való boldogulás nehéz feladatához.
Mindebből a belső és külső befolyásból létrejön az ember sorsa, az, ami már adott és nem áll hatalmunkban, az élet bizonyos pályája. A szellem tágassága beszűkül; csak így válik lehetővé az egyéni sors. Gondolkodása begyakorolt gondolattársítások sínein fut. Döntéseit messzemenően külső szükségszerűségek, történelmi helyzettől, kultúrától függő előzmények diktálják. Érzelmei többnyire a korszellem előírta, előre megszabott keretekbe illeszkednek.
Mindez nyugtalanítja az embert. Mélyebbet sejt mögötte a háttérben. Azt hiszi, lényegétől független erők játékszere. És csakugyan az. Ki van szolgáltatva idegen hatalmaknak és fél tőlük. Ez a félelem, amelyet gyakran „tárgyi aggodalomnak” neveznek, az emberi lélek mélyén lappangó érzés. Minden szakaszán végigkíséri az emberi egyéni kialakulását. De konkrét, szemmel fölmérhető, s azért nem alapvetően fenyegető jelenségei csak amolyan összesűrűsödések. Ezekben jelenik meg az ember mélyén rejlő „tárgynélküli aggodalom”: már nem aggódás valami miatt, hanem egyszerűen az aggodalom. Az embert itt legsajátabb központjában találja el „valami”, amit egyáltalán nem képes közelebbről meghatározni vagy lokalizálni, azért nem is tud egyértelmű magatartással válaszolni rá.
Ebben a tárgynélküli aggodalomban az ember alapvetően, létének legvégső dimenziójáig fenyegetettnek érzi magát. Nem a tárgyi világ valamelyik része fenyegeti: minden fenyegetően veszi körül. Minden elmerül ebben az aggodalomban. Ahol konkrét, tárgyi, tematikusan meghatározható aggodalmat érez valaki, ott mindenütt valami olyan tör föl az emberlét mélyeiből, amit nem lehet „belátni”, valami megmagyarázhatatlan, ami megbénít és megsemmisít, eleve beszűkíti az emberi lényt.
A nyelvi kifejezés eljut itt lehetőségeinek határához. Halál, betegség, a szeretet visszautasítása, lehetséges és szükségképpeni „elvesztése”, és mindaz, amit még mint az aggodalom tárgyát megnevezhetünk, nem azonos ezzel a mélyenfekvő élménnyel: Az egész lét „valótlanná válik”, félelmetesen otthontalanná, emberileg lakhatatlanná. Az élettér eltorzul, a személy belső szerkezete széthull. Az emberi lét egésze kibogozhatatlanul összekuszálódik. Az ősi aggodalom képei merülnek föl a lélekből és törnek ránk éjjel-nappal. Rémképek zilálják szét az egyes gondolatokat és érzéseket. Torzképű kísértetek tűnnek föl, mindig csak egy-egy pillanatra, félelmetesen felvillámló fényben. Az igazi kín mindebben a saját tanácstalanságunk, az, hogy nem tudunk többé segíteni magunkon.
A Bölcsesség könyvének 17. fejezete úgy festi le Izrael megszabadulásának éjjelét, hogy azt ma „egzisztenciális lélektani értelmezés”-nek mondanánk. Egyiptomot megszállja az aggodalom. A tehetetlen rémület éjszakája ez. Szószerint így szól a szöveg: „Az alvilág mélységes fenekéről felszállott az éjszaka. Kábultan feküdtek az emberek, kísértő jelenések űzték őket ide-oda, és megbénította a kétségbeesés. Hirtelen és váratlanul szakadt rájuk a félelem. Foglyokká lettek. Akár földműves volt az, akár pásztor, akár kemény munkát végző napszámos: kikerülhetetlen végzet ragadta meg. Mindannyiukat egyazon sötétség verte bilincsbe. Akár szélsuhogás hallatszott, akár a sűrű lombban a madarak kedves csengésű éneke, akár a hatalmasan tovairamló víz moraja, akár aláhulló sziklák robaja, akár gyorslábú állatok illanása, akár vadállatok üvöltése, akár a hegyi szakadékokban visszaverődő visszhang: minden bénító ijedtséggel töltötte el őket. Mert a világ többi része mind sugárzó fényben ragyogott, és fennakadás nélkül járhatott dolga után. Csak reájuk borult terhes éjjel. Belevesztek a sötétségbe. De a sötétségnél is inkább terhére voltak önmaguknak. Szentjeid ellenben verőfényes nappalban időztek” – Ez a leírás a totális aggodalom képe. A mindent átható aggodalmat festi, egy csupa-aggodalom világot, amelyben minden ennek a megnyilvánulása. Ilyen világban képtelenség élni, levegője megfojt. És minthogy a fenyegetés névtelen marad, nem tudunk ellene védekezni. Kusza szorongatottságba jutunk. Semmire sem tudunk hagyatkozni többé. Nincs gondolat, nincsen megfontolás, ami kisegítene ebből az állapotból.
Nem akarjuk itt fejtegetni, miből származik az egzisztenciának ez a tökéletes összezavarodása: vétekből, pszichológiai terheltségből, vagy más okokból, amelyeknek földerítésére a mélylélektan törekszik. Végső soron ugyanis mindez nem fontos. Létünkben, úgy, amilyenné lett, Isten kegyelmének alapján helyt kell állnunk, akár bűnös vagy beteges mozzanatokat mutat föl, akár nem. Már pedig ezt az életet messzemenően a restség és az aggodalom hatalmai fémjelzik. Ebben az egzisztenciában és semmi másban tapasztalhatjuk meg az abszolútot, ez számunkra az üdvösség kiválasztott helye. Éppen az aggodalom vihet az Abszolútum legmagasabbrendű átélésére. Benne az egzisztencia betű szerint „beszorul”. Amikor az ember úgy érzi, hogy önmaga és élete kiúttalan, nincs többé belső támasztéka, akkor és pontosan ebben tapasztalja meg, hogy ha egyáltalán fenn tud maradni az élete, az csakis Istenben lehetséges: abban az Istenben, aki nem része e világ struktúráinak, sem saját pszichikai élete szerkezetének. A megtapasztalt értelmetlenségben, az aggodalom önkínzásában fölébred a menekülés ösztöne. A semmi, a megsemmisítő tör reánk és a lélekben kusza gyökértelenséget és magányt teremt, kibírhatatlan világot. Akkor az ember lénye legvégső erejével Isten karjába veti magát, a Lét oltalmába menekül. Így fordulhat át egy önmagában teljességgel negatív tapasztalat szélső határán tiszta pozitívumba: Isten megtapasztalásába.
Ágoston, aki átélte életében a kétségbeesés szakadékait, egyszer megkísérelt valami végső értelmet adni a végső értelmetlenségnek. Azt mondta: „Az az ember, aki a szakadékban tévelyegve felkiált, kivergődik a szakadékból. Maga a kiáltás emeli ki” Fontoljuk meg óvatosan ezt a gondolatot: nyomában eljutunk a keresztény életfelfogás középpontjába: A ember nem sajátmagára támaszkodik, nincs talaj a lába alatt; csupán Isten irgalmában és hűségében, szeretetének felfoghatatlan titkában remélhet.
Itt fölmerül a gondviselés középponti fogalma. Hogy is lehetne életszerűen megmondani egy mai embernek, mi a jámboroknak az a mély élménye, amelyet ők gondviselésnek neveznek? Értenünk kellene hozzá, hogy még ma is egész röviden el tudjuk mondani a lényegeset, a döntőt, ahogyan Fülöp tudta elmondani az etiópiai kamarásnak. Vannak az emberiség történetében „ősszavak”, amelyekben összesűrűsödik a korszak egész vallási élménye, csak ki kell mondani őket és nyomban megérti mindenki. Sok ilyet találunk már a Szentírásban, majd pedig a hit és üdvösség történetének során. Mindig az egészre vonatkoznak, azt foglalják magukba, de ugyanakkor egy-egy korszak sajátos közeledései a keresztény tapasztalat egészéhez. Felebaráti szeretet, testvér, elkötelezés, jövő, remény, világ, találkozás, fejlődés – mindezek úgy látszik olyan kulcsszavak, amelyek egzisztenciálisan megvalósíthatóvá teszik a mai embernek az egyetlen hitet. Sajnos a gondviselés szava nem tartozik közéjük. De enélkül mégsem érthetjük meg a kereszténységet. E fogalom tartalmát nem küszöbölhetjük ki a keresztény isten- és emberképből, legkevésbé ma, az unottság és aggodalom idején.
A mai ember minden igazságtalanság ellen lázad. Már pedig igazságtalan dolog volna a gondviselés „mágikus” elképzelése. Egyesek megtalálták a „trükköt”. Csak egy szót kell szólniok kebelbarátjuknak, a jó Istennek, és szép idő lesz a kirándulásra. Az ember szolgálatába állítja Istent a mindennap, a siker, a jólét kézzelfogható szükségleteinek fedezésére. Pontosan ez a „mágia” meghatározása. A Szentírás ezt mindig az önző szív indulata gyanánt ítéli el. Isten kinyilatkoztatásában kifejezetten megtiltotta a hivőnek, hogy ilyen módon fogja fel a gondviselést. Erről szól pl. Jób könyve. Nem igaz a mondat: akinek sok minden sikerül az életben az jobb ember. Vannak istenfélő, jámbor emberek, akiknek az élete mindvégig nyomorúságos és sikertelen, akiket folyvást szerencsétlenségek érnek, ki vannak szolgáltatva a kétségbeesés és a fenyegetettség minden fajtájának életük minden útján szorítóba kerülnek, mindig ott vannak ahová éppen „becsap a villám”. Ha a „gondviselés” a földi biztonság és ideigtartó jólét eszköze lenne, akkor nem lenne Istentől kinyilatkoztatott igazság, vagyis az öröm és a szabadulás üzenete, hanem égbekiáltó igazságtalanság. A gondviselés üzenete nem a siker embereinek szól, hanem az elnyomottaknak, aggódóknak, csüggedteknek és megcsömörlötteknek. Mindnyájunknak! Azt mondja: Ha nincs már senkid, aki segítsen – ha elveszettnek érzed magad a világban – ha saját gyöngeséged, bűneid terhe lenyom – ha csakugyan nem látsz már kiutat: gondolj Istenre. Ő barátod; mindig melletted van és mindig melléd áll.
Eszerint a gondviselés semmi más, mint az, amit Pál „remény elleni remény”-nek nevez, az elnyomottak, eltaposottak végső menedéke. A többieknek „nincs szükségük” rá. Sajátmaguk már eléggé „gondoskodtak” magukról. De ahol az emberi erő végéhez ér, ott csak Isten segíthet. És Istennek ezt a végső és ezért föltétlenül bekövetkező segítségét hívják egyszerűen gondviselésnek. A megváltás foglalata ez. Ezt jelenti: a szerencsétlenek Isten különös kedveltjei. Éppen azért, mert a leginkább ráutaltak erre a szeretetre. A legszerencsétlenebb azonban a bűnös. Éppen őt veszi körül Isten határtalan jóakarattal, teljes jóságával.
A gondolkodásnak ebben az átalakulásában rejlik a gondviselés lényege. Nem annyira abban, hogy Isten csodálatos módon belenyúl életünkbe, eltereli tőlünk a fenyegetéseket, megakadályozza és megsemmisíti az ellenséges világ támadásait. A gondviselés az egész emberi élményvilág kegyelmi jellegű megváltoztatása. Azt jelenti, hogy életed minden helyzetében, minden zűrzavarban akad még valahol kiút. Minden kegyelemmé válhat. Minden élethelyzet, minden baj már megnemesedett Isten mindent átölelő irgalmában. Talán minden a régiben marad. A fenyegetés nem szűnik meg; a gyermek, akiért imádkozom, meghal; tovább kell cipelnem aggodalmaimat és veszkölődni egy idegen, ellenséges világban. De mindebben és mindezen át mégis csak Isten van veled. Bármilyen megfoghatatlan is számodra, az ő szeretete nyilatkozik meg bennük. Ha ezt megérted, akkor élsz Isten gondviselésében. Azt mondhatod magadban: Borzasztóan fáj – de igazából nem számít.
Már az ószövetségben megvan az üdvösség felfogásának egy mély „golfárama”, mindenekelőtt a prófétai könyvekben és a bölcsességirodalomban. Izaiásnál mindig a nagy vigasztalás jut szóhoz: „Ne félj” (Iz 41,10). – „Ne félj, megváltalak” (Iz 43,1). – „Ha sötét völgyben járnék, még ott sem félnék semmi bajtól, mert te ott vagy velem” (Zsolt 22,4). – „Az Úr az én világosságom és üdvösségem; kitől kellene félnem? Az Úr életem menedéke; kitől kellene megijednem?” (Zsolt 27,1) – „Ha lefekszel, ne aggódj. Ha pihensz, édesen szenderegj. Nem kell félned hirtelen rémségtől” (Péld 3,24). – „Aki engem követ, biztonságban lakozhat, nem kell szerencsétlenségtől rettegnie” (Péld 1,33).
Istennek ezekből a kinyilatkoztatásaiból, az ő hűségéből és rendíthetetlen, szerető ragaszkodásából jön létre Isten népében a lét megértésének egy új, idáig nem ismert dimenziója: a higgadtság, még keserves időkben is. Ennek még külön elmélkedést szentelünk. Jól tudjuk – és ez döntően fontos a gondviselés fogalmának értelmezésére nézve –, hogy Isten keményen megpróbálta ezt a népet és nem fordította el tőle a sors csapásait. De élményvilágán belül mindig nyitvahagyott egy ajtót afelé, ami a szorongatás minden fenyegetésén túl van, ami „más”. A legfontosabb mindenkinek, minden körülmények között elérhető. Az üdvösségnek nincsenek „proletárjai”. Isten szeretete életem minden helyzetében átfog.
A megszabadultságnak ez az öröme a római levélben jut hatalmas erővel kifejezésre: „Ki szakíthat el bennünket Krisztus szeretetétől? Nyomor vagy szükség? Üldöztetés vagy éhség ruhátlanság, életveszély, vagy a hóhér kardja?… Biztos vagyok benne, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem hatalmasságok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók sem eljövendők, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat bennünket Isten szeretetétől amely (megnyilatkozott) Krisztus Jézusban, a mi Urunkban” (Róm 8,35-39). Az újszövetség egész gondviseléstanát összefoglalja ez a szöveg: Semmi sincs a világon, sem hatalom, sem bűn, sem vétek, sem jellembeli vagy lélektani csomó, amely megálljt parancsolhatna a kegyelem betörésének, vagyis Isten irántunk való szeretetnek Jézus Krisztusban. Minden egyéb végső soron jelentéktelen. A keresztényben, konkrét élményvilágában át kell törni a végleges megmenekülés bizalmának. Még saját szíve ellenében is. Még annak ellenében is, ami állandóan vádol, nyugtalanít, kishitűvé tesz. Maga Isten követeli ezt tőlünk: Folytassunk párbeszédet szívünkkel. De Isten előtt. „Ha a szívünk elítél bennünket: Isten nagyobb a szívünknél” (1 Jn 3,19-20).
Még mélyebben hatol be a gondviselés titkába a római levél következő mondata: „Az Istent szeretőknek minden javukra válik” (Róm 8,28). Egyszerűen minden! Ágoston hozzáfűzi kommentárjában: a bűnök is. A gondviselés keresztény megtapasztalásában nem az a döntő, mi történt életünkben, mi vagyunk most és mi eshetik meg velünk a jövőben (saját hibánkból, vagy idegen behatásra). Ha megőrizzük és amennyire megőrizzük magunkban az Isten iránti szeretetnek akár legapróbb lángocskáját, akkor és annyira még minden nyitva áll előttünk. Mindennek megváltozhatik még a felszínes értelme és az Istenhez való közeledés lépcsője lehet.
Mindebben egyvalamit kell szilárdan szem előtt tartanunk: Az az „Én”, aki itt beszél, Jézus Krisztus. Benne jelent meg Isten jósága és irgalmassága közöttünk. Ebből az Énből fakad a végleges kinyilatkoztatás: „Nyitott ajtót adtam neked, amelyet senkisem zárhat be többé” (Jel 3,8). Ez a mondat a gondviselés sűrített lényege.
Így nézve állíthatjuk, hogy a gondviselésről szóló üzenet alapjában véve Krisztus feltámadásának híre. Az apostolok átélték egy olyan ember halálát, aki életében csak megértést és jóságot sugárzott. Végre volt valaki a földön, aki semmi hatalomtól nem befolyásoltatta magát, aki maradéktalanul a gyengék és elnyomottak oldalára állt. Egy egyszerű ember, aki mindenekelőtt abban volt „nagy”, hogy az élet minden szűk korlátját elvállalta, és nyomasztó fáradtságában is mindig volt egy jó szava barátai számára. Sohasem gyűlölt, senkit sem ítélt el, soha rosszért rosszal nem fizetett. A meghajlott nádat nem törte el és a pislákoló zsarátnokot nem oltotta ki. Megölték. Voltak emberek, akik nem tudtak elviselni ilyen tiszta jóságot.
A feltámadás hitében barátai fölismerték, hogy – bárhogyan is gondolkodjék erről a világ – a Megváltó érzülete a föltétlenül érvényes. Ez a feltámadás megtapasztalásának egyik leglényegesebb mozzanata: jóság, emberszeretet, megbocsátás és vonzódás az élet végső mércéje. Ez az ember, a Názáreti Jézus, a földön megvalósított magatartásával minden igazán emberinek az ismertetőjegyévé lett. Mostantól fogva mindenki, aki becsületesen állja emberségét, Krisztus érzületét valósítja meg, tehát alapjában véve kifejezetten vagy anonim módon – keresztény. Nincs többé olyan hatalma a világnak, amely elvehetné tőlünk Krisztust. Mérjenek bár ránk szenvedést és nyomorúságot azok, akik az önzést és a könyörtelen önállítást tették életük törvényévé: lényünk mélyén nincs már hatalmuk rajtunk. Krisztus az ő feltámadásával kimondta a végtelen Igen-t az emberszív minden becsületes szándékára, minden szelídségre és megbocsátásra, minden jóságra és reményre: „Az Igen valósult meg benne. Isten valamennyi ígérete Igenné vált benne. Általa az Ámen van itt” (2Kor 1,20). Világunk minden kicsinyessége és irigysége végleges vereséget szenvedett: „A halálból való feltámadásában és Isten jobbjára való felmagasztalásában a mennyben fölébe emelkedett minden fejedelemségnek, hatalomnak, erőnek és uralomnak, s minden néven nevezhető méltóságnak, nemcsak ezen a világon, hanem az eljövendőben is” (Ef 1,20-21).
Láttuk, hogy az emberi lét lényeges eleme a nagyságra való törekvés, a lélek állandó nagyvonalúsága. Ezt életünk folyamán állandóan fenyegeti a benső unalom és az ellenőrzésünk alól kisikló aggodalom. Isten Krisztusban felajánlotta annak lehetőségét, hogy kijussunk szűkös valónkból a tökéletes beteljesedés tágasságába. Megajándékozott azzal a képességgel, hogy életünk minden helyzetéből „kitörhessünk”, mindig újrakezdhessük, fölébe nőjünk saját határainknak és korlátainknak. De hogyan mehet ez a gyakorlatban végbe?
Az emberi szív minden abszolútumba lendülő reményének kristályosodási pontja a keresztény tanítás szerint a testvér. Aki a testvér felé tart, Istennel találkozik. Ebbő1 az alapvető megfontolásból magától adódik a végkövetkeztetés: Igazi nagyságodat csak abban találod, ha a testvérnek szolgálsz; ebben kerekedsz életed szűkössége és aggodalmai fölé.
Ha itt felebaráti szeretetről beszélünk, akkor nem arra a szociális teljesítményre gondolunk, amelyet az Apostol említ, – bár az is nagyon hasznos és fontos: „Szétoszthatom mindenemet a nélkülözők közt, odaadhatom a testemet is égő áldozatul: ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem” (1Kor 13,3). Arról van itt szó, hogy a Krisztus szavaiban rejlő titkot megfejtsük: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez a legnagyobb és első parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Ezen a két parancsolaton függ az egész törvény és a próféták” (Mt 22, 37-40).
Krisztus szava szerint ennek a két, kifejezetten egyenlő rangba állított parancsnak a megtartása az életet jelenti: „Tedd ezt és élni fogsz” (Lk 10,28). Máténál Krisztusnak a végítéletről szóló beszédében a felebaráti szeretet az ember megítélésének egyedüli mércéje (Mt 25,31-46). Pál azt mondja, hogy a felebaráti szeretet a törvény teljesítése (Róm 13,8), és ezzel a „tökéletesség köteléke” (Kol 3,14). Sőt odáig megy, hogy a hitet azonosítja a hétköznap keserves, életünket felmorzsoló apróságaival: „Aki övéinek, főleg házanépének nem viseli gondját, az megtagadta hitét és rosszabb a hitetlennél” (1Tim 5,8). Nem fordíthatnánk meg a logikáját ennek a mondatnak? Akkor az üdvösségnek egy nem is sejtett nyomatékú ajánlata alakul ki belőle: „Aki törődik övéivel, különösen házanépével, az hivő.” Pál az ő „szeretethimnuszában” úgy állítja elénk a testvéri szeretetet mint a keresztény létformát (1Kor 13,1-13). János hallatlan erővel hozza ugyanezt a gondolatot: Isten csak azért szeretett minket, hogy mi is szeressük egymást (vö. Jn 13,34). Ez az új parancs, amelyet eddig nem lehetett meghozni, csak Isten megtestesülése tette lehetővé: „Ez az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket” (Jn 15,12). Szemmelláthatólag nem az a fontos neki, hogy kifejezetten őt ismerjük meg és szeressük. Elég a felebarát szeretete. Nem azért szeretett minket, hogy viszontszeressük őt, hanem hogy egymást szeressük: „Szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet az Istentől van és mindenki, aki szeret, az Istentől való és ismeri az Istent. Aki nem szeret, nem ismeri az Istent, mert az Isten szeretet… Ha az Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást” (1Jn 4,7-11).
Istent könnyű szeretni, ha az ember igazán megismerte. A testvért szeretni nehéz. És mégis ez a második az elsőnek a mértéke: „Aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti Istent, akit sohasem látott” (1Jn 4,20). És az a mindent fölülmúló mondat, amelyben kifejeződik a kereszténység lényege: „Ha szeretjük egymást, Isten bennünk marad” (1Jn 4,12). Miért? Ezt szabatosan meg kell gondolnunk. Karl Rahner egy gondolatához kapcsolódunk:
Csak „parancs” a felebaráti szeretet? Önkényesen azonosította Isten a konkrét szeretetet az iránta való szeretettel? Csak az istenszeretet anyaga, alkalma a „felebarát”? Ez végzetes félreértés lenne. Amikor és amennyiben felebarátunkat szeretjük, az Istent szeretjük. A kettő valóban „egy”, nem pedig csak önkényesen. A felebaráti szeretet mindig Isten felé lendülés. Egy ember iránti szeretetünkben megvalósul az emberség teljes titka. Minden együtt van benne, ami az ember és amivé még lehet: kimeríthetetlen lénye, soha be nem fejeződő tökéletesedése, találkozása a titokkal, reménye és kétségbeesése, kockázata, sőt a halála is.
Az ember sohasem látta Istent. Egészen komolyan kell vennünk a kinyilatkoztatásnak ezt a szavát. Nem is fogja tudni látni soha, mert az abszolút Titok emberileg abszolút kimeríthetetlen. Még a mennyben is titoknak fogja látni: belőle él és egy örökléten át szeretettel és mindig teljesebb megismeréssel hatolhat beléje. Isten abszolút szeretetének konkrét utánzásaként az ember számára csak a „felebarát” marad. Alapvetően rá van utalva a felebaráti szeretetre, hogy önmaga lehessen. A felebarát nem kívülről jövő feladat számára, hanem annak a feltétele, hogy „én” lehessen, önmagává lehessen, megvalósíthassa sajátarcú létét. Ezekből a megfontolásokból két tételt vezethetünk le: ezek határozzák meg mindenestül a felebarát és Isten iránti magatartásunkat.
A másik ember iránti személyes szeretet aktusa az ember alapvető, átfogó, minden másnak értelmet, irányt és mértéket adó cselekedete. Minden egyéb kijelentés az emberről lényegében a másik iránti szeretetről szól. Csak a személyes „te” által jut el az ember odáig, hogy otthon legyen önmagában; csak a szeretett másikban ismeri fel önmagát szeretetre kész és szeretetre fogékony, egyszeri Tényében. Minden más, az emberi élet minden teljesítménye és vívmánya nem tartozik a lényegünkhöz. Csak a szeretet, csak a magunkból való döntő kilendülés vezet el önmagunk beteljesedésére; úgy nem lehet elérni, ha sajátmagunkra összpontosulunk. Mindig az odaadásban vagyunk önmagunk. Tökéletes odaadásról azonban csak ott lehet szó ahol már nem az a mértéke: milyen gazdagodást hoz nekünk, ahol „többé nem számolgat és mérlegel”, ahol még saját életünk is jelentéktelenné válik: a szeretetben. Ezt a tételt nem lehet bizonyítani; csak mintegy a szívünkkel, annak közvetlen evidenciájával belátni. A belátás pedig a gyakorlat gyümölcse.
De ha a szeretet ennyire középponti helyet foglal el az emberi egzisztencia megvalósulásában, akkor Isten csak a felebaráti szeretet által tud „elérkezni” az emberhez. Nincs más útja, ha az emberi lét középpontjába akar jutni.
Már előbb céloztunk rá, hogy Istent seholsem érjük el élményszerűen, hanem mindig csak megsejteni tudjuk, mint kívánkozást a több után, mint elégedetlenséget azzal, amit már elértünk, mint a nyughatatlan szív vágyát. A lényegi nyugtalanságnak ez a megtapasztalása azonban csak ott gyúlhat fel bennünk, ahol az emberi lét összpontosul és lényegessé válik: a másik iránti szeretetben. Ha a felebaráti szeretet magába gyűjti az emberi lét minden titkát, akkor eleve tartalmaznia kell az élet minden titka között a legbensőbbet: Istent. Csak a szeretetben éli át az ember egzisztenciájának teljes mélyét: a boldogság, a kudarc, a remény szakadékait. Éppen miközben a szeretet semmi más nem akar lenni, mint a véges „te” iránti szeretet, akkor tapasztalja meg, hogy „szándéka” eleve több volt, mint amit nyújtani tud és amit viszontszeretetben kap. Ilyenformán minden felebaráti szeretet, még leghomályosabb, legzavarosabb megvalósulásában is, az üdvösség eseménye, az istenszeretet primer aktusa. Az élet leghosszabb utazása a szeretett „te” felé vivő út, mert soha sincsen vége, hanem az örökkévalóságon át folytatnunk kell, befelé az Istenbe, csak így bontakozik ki mindaz belőle, amit kezdettől fogva célban és lehetőségben tartalmazott.
Nem arról van itt szó, hogy azért szeretjük a felebarátot, mert Isten így parancsolta, tehát nem olyan szeretetről, amely a magunk üdvösségének „eszköze” és „kieszközlője”. Ez nem szeretet volna, hanem önzés. A mi megfontolásaink ellenkező irányba tartanak: Éppen a véges odaadás, az a szeretet, amely semmi más nem akar lenni, mint vonzalom a véges, fenyegetett és mégis boldogító „te” iránt – éppen ez mindig már istenszeretet is, magába zárja a végső mennyei beteljesülést; igen, bizonysága annak, hogy van Isten, sőt annak, hogy ez az Isten emberré lett. Mindenki, aki szeret, közvetlen belátással éli át Krisztus valóságát, akkor is, ha sose hallott róla. Isten olyan szentté tette a szeretetet, hogy az emberi létből – a keresztény létből is, a hitből, reményből, szentségekből, egyházból – végül semmi más nem marad meg, mint éppen ez a szeretet. Ez adja meg nekünk az egyedüli lehetőséget arra, hogy vég nélkül éljünk Istenben.
Az ember egyedüli nagysága a felebaráti szereteten alapul. A nagyságra való törekvés a nagylelkűség csakis az odaadás kockázatában bizonyul igazinak és rendíthetetlennek. Miközben a felebarátnak tett egyszerű szolgálatban igazoljuk: az élet kimeríthetetlenül mély, mi magunk is megtapasztaljuk, hogy saját létünk éppen ilyen feneketlen mélységekbe nyúlik. Ez az élmény legyőzi unottságunkat és aggodalmunkat. Csak aki elkötelezte magát, hogy a szeretett másikba új életkedvet önt és megoltalmazza a világ fenyegetésétől, az tapasztalhatja meg: valami olyat hord magában, amin nincs hatalma restségnek és aggodalomnak. A lét végső mélye ez, az, ami minden más teremtmény fölé emel bennünket. A mindennapok szürkeségében megvalósított nagylelkűség, amely csak a szeretett másiknak tett segítő szolgálatban válik tapasztalhatóvá: ez bizonyítja hogy csakugyan „a mindenség csúcsa” vagyunk – gyarló voltunk és minden gyarló tettünk ellenére. Többek vagyunk, mint az angyalok: emberek vagyunk akik az emberré lett Krisztusban a Szentháromság mélyeibe ragadtattunk.
Aquinói Szent Tamás mondja egyhelyütt: „Az útonlevés állapotában élő emberek magasabb rangúak az angyaloknál. Még nem jutottak magasabbra, de megvan bennük az az erő, hogy a szeretet hatalmával náluk magasabbfokú boldogságra emelkedjenek. Mintha azt mondanánk, hogy egy nagy fa magva nagyobb erejű, mint egy kicsiny fa, bár ha a magot közvetlen valóságában nézzük, sokszorosan kisebb” – Mi még nem vagyunk nagyok. Naponta keserű megaláztatással tapasztaljuk ezt. Az a nagyság azonban, amelyre hivatva vagyunk, mérhetetlen.
