Mezet bég apró, okos szeme katonáira villant. Serege színe-virága állt előtte, vitéz janicsárok és rettenthetetlen szpáhik.
– Az oroszlánt csak az pusztíthatja el – mondta –, aki a szívét eltalálja. A magyar hadsereg szíve Hunyadi János. Csak úgy győzhetünk, ha Hunyadit elfogjuk vagy megöljük.
– Úgy legyen! – kiáltották a katonák.
– Jól figyeljetek! Hunyadi mindig a harc sűrűjében jár. Fehér paripán ül, ezüstsisakot visel. Pajzsán egy csőrében gyűrűt tartó holló. Erről megismeritek.
– Megismerjük és meghal! – kiáltották a katonák.
Hunyadi ingujjban ült a nehéz, vaskos tölgyfaasztal mellett, gondterhelten nézte az előtte álló embert.
– Mezet bég úgy prédál itt a Maros mentén, mintha semmitől sem kéne tartania – mondta az ember. – Földúlja házainkat, jószágainkat elrabolja, gyermekeinket rabszíjra fűzi.
– Elég! – mondta Hunyadi. – Készüljön a sereg!
Fölállt, az apródok sietve hozták fegyvereit, páncéljait, ezüstsisakját és a gyűrűt tartó hollóval ékesített pajzsot.
Kemény Simon az ajtófélfának támaszkodva állt. Valaki megérintette a konyökét. Egyik jövő-menő embere volt, aki hűségét és ügyességét már számtalanszor bizonyította.
– Mezet bég táborából jövök – mondta –, a török mindenáron Hunyadit akarja megölni. Minthogy az oroszlánt csak az tudja elpusztítani, aki a szívét eltalálja. S ők most a szívet akarják.
Kemény Simon fölkapta a fejét.
– Igazat beszélsz?
– Szentigazat uram.
Mi lesz a magyarokkal Hunyadi János nélkül? Mit lehetne tenni? Rábeszélni, hogy ne vegyen részt a csatában? Hiszen az lehetetlen. Vagy térjenek ki az ütközet elől? S Mezet bég akadálytalanul fosztogassa végig a Maros mentét? Lehetetlen.
Az apródok ekkor segítették Hunyadi karjára a hollós pajzsot. Kemény Simon a maga pajzsára nézett, majd visszakapta tekintetét Hunyadiéra. Ez az! Megvan! Elmosolyodott és arcán nagy elszántsággal Hunyadihoz lépett.
– Uram – mondta – cseréljünk fegyvert, páncélt és lovat!
Hunyadi furcsállkodva nézett rá.
– Már minek cserélnénk?
– Hadicsel, Uram. Én egy kisebb csapattal szemből fogadom őket, s amíg velem lesznek elfoglalva, te a fősereggel oldalba kapod őket, és biztos a győzelem.
Hunyadi hosszan elgondolkozott.
– Lehet, hogy igazad van, fiam.
levette ezüstsisakját, páncélja csörrenve hullt le róla. Fegyvereit is átadta Kemény Simonnak. Páncélt és fegyvert cseréltek.
Odakinn a harcosok harsány kiáltással üdvözölték az ezüstsisakos férfit, aki Hunyadi fehér lovára pattanva a sereg élére vágtatott. Nem nagyon értették, hogy a fősereg vezetését miért bízta Kemény Simonra.
Az Ompoly vize mellett zajlott le a csata. A törökök, mint a darázsraj, neki a vezérnek. Akkor sem hagytak fel vele, amikor oldalba kapta őket a fősereg, szemmel láthatóan csakis a vezér kellett nekik. Hősiesen harcolt Kemény Simon, hullottak körülötte a törökök legjobbjai, de az elesettek helyére kettő más ugrott, szorult a kör Kemény Simon körül.
– Ne hagyjuk Hunyadit! – kiáltozták a magyarok, és vezérük segítségére sietve vitézül küzdöttek, de a törökök áradata egyre nőtt, mind csak az ezüstsisakos, hollós címeres vezért akarta megölni.
Maga Hunyadi is látta a veszedelmet, arrafelé fordította a lovát, és bőven osztogatta a kardcsapásokat a hangyaboly-sűrű török tömegben.
De akkor már egy dárda fúródott a fehér ló szügyébe, Kemény Simon megingott, egyszer-kétszer még megvillant ezüstsisakja az összegabalyodott kardok és dárdák között, imbolygott, mint egy süllyedő hajó vitorlája, majd lovával együtt alázuhant, nem tudta többé védeni a záporozó csapásokat.
A magyarok megrémültek vezérük pusztulásán, a török vad diadalordításba fogott.
– Hunyadi meghalt! – üvöltözték, a magyarok már-már hátrálni kezdtek, amikor mennydörgő hang hallatszott:
– Itt van Hunyadi! – kiáltotta sisakrostélyát felemelve Hunyadi János, s a magyarok örömteli huj-huj-hajrája felelt a kiáltásra.
A törökök dermedten látták, hogy az imént megölt vezér ott vágtat elevenen és igencsak forgatja súlyos szablyáját.
Soraik fölbomlottak, menekülőre fogták a szpáhik és a janicsárok. Űzte-hajtotta őket a magyar sereg.
Estére kelve híre-pora sem volt a töröknek, a magyarok teljes diadalt arattak. Hunyadi János fáradtan, csapzottan kereste meg a halottak között Kemény Simont. Leszállt a fekete ménről és a halott mellé térdelt.
– Ember voltál, fiam.