Örült szegény Dzsoni is, örült Árnika is. Hogyne örültek volna, hiszen tizenkettővel szaporodtak a földön a boldog emberek. S akkor már egykettőre ott voltak Ajahtan Kutarbani király fazsindelyes palotája előtt. Ajahtan Kutarbani kinézett az ablakon, rájuk mosolygott, integetett.
– Vár már benneteket a Hétfejű Tündér! – kiabálta boldogan.
– Hát tudja, hogy jövünk?
– De tudja ám.
S akkor távoli, szép muzsika csendült föl, s azt vették észre, hogy ott állnak a Hétfejű Tündér előtt. Jóságosan nézett rájuk, mosolygott.
– Beszéljetek csak, mit szeretnétek? – kérdezte.
– Azt szeretnénk… azért jöttünk – dadogta megilletődve szegény Dzsoni. – Egyformák szeretnénk lenni, akár kacsák, akár emberek, ahogy akarod… ahogy megérdemeljük… segíts rajtunk.
A Hétfejű Tündér nem szólt semmit, csak mosolygott, s akkor szegény Dzsoni csodálkozva vette észre, hogy valakinek fogja a kezét. Árnika kezét fogta, mert emberek voltak akkor már mind a ketten. Összeölelkeztek, s annyira örültek egymásnak, ahogy csak két olyan ember tud, aki nagyon, de nagyon szereti egymást. A Hétfejű Tündér mosolya beszivárgott a szívükbe, s tudták, hogy soha többé semmiféle rontás nem fog rajtuk.
– Megköszönték a Hétfejű Tündérnek, hogy segített?
– Persze hogy megköszönték.
– És ugye most sietnek haza Östör királyhoz, hogy Östör király is boldog legyen.
Sietett hazafelé Árnika és szegény Dzsoni, földerült a szíve mindenkinek, aki látta őket, mert szépek voltak és boldogok.
Egy estét a tizenkét testvérnél töltöttek, egyet Rézbányai Győző vidámságtól hangos virágos rétjén, a harmadik este pedig megnézték a városban Ipiapacsot, a hírhedett középcsatárt és csapatát, amint éppen egy nagy mérkőzésen elnyerték az Óperenciás-kupát. S a negyedik este már meg is látták a kerek tó partján álló palota harminchat tornyát.
– És a Százarcú Boszorkával mi lesz?
– Miért, mi legyen vele.
– Igazából vannak boszorkányok?
– Nincsenek.
– De ebben a mesében van.
– Te mondtad, hogy legyen benne, nem én találtam ki.
– De most már azt akarom, hogy ne legyen benne.
– Úgyis elveszti a varázserejét, mert éppen ma jár le a hét év. Tudod.
– Nem sikerült neki a szolgálatába fogadnia senkit?
– Nem.
– És most mit csinál?
A Százarcú Boszorka a háza előtt jajongott, jajveszékelt.
– Jaj, jaj, elvesztem a varázserőm! Már egy órám sincsen, jaj, lejár a hatalmam! Most segíts meg, ördögök öreganyja, csak most az egyszer! Küldj valakit erre, kergess valakit erre, sodorj valakit erre!
Csitt! Mi az? Léptek közelednek. Jön valaki!
– Ó, ördögök öreganyja, köszönöm, köszönöm, hogy meghallgattál! – repesett a Százarcú, de lehorgadt ám nyomban a kedve, amikor meglátta, hogy kik jönnek. Mert Árnika és szegény Dzsoni jött a Százarcú Boszorka háza felé. Áradt belőlük a Hétfejű Tündér jóságos fénye; tudta a Százarcú, hogy e fölött a két ember fölött bizony nincsen hatalma.
– Te, te szegény Dzsoni – mondta dühösen –, te vagy mindennek az elrontója! Hogy az ördög vinné el azt az átkozott szabadságodat! Te, te világ legszabadabb embere.
– Mit átkozódik, öreganyám? – mondta neki szegény Dzsoni. – Nem unja állandóan rémítgetni az embereket, nem unja a sok gonoszságot, ármányt, kétszínűséget, hepciáskodást, kackiáskodást, üvöltözést, süvöltözést? Soha nem jutott eszébe, hogy meg is szerethetne végre valakit, sohasem jutott eszébe, hogy végre segítsen valakin?
– Ó, te ostoba, jószívű ember, te érzelemmel megvert! Tudod te, milyen öröm rémült arcokba bámulni? Tudod te, milyen érzés viharként cibálni az erdőt? Farkasként ordítani, füstként gomolyogni? Mit tudsz te?!
– Lárifári – mondta szegény Dzsoni –, szerette már magát valaki?
– Nem – mondta Százarcú.
– S maga szeretett már valakit?
– Nem – mondta a Százarcú.
– Na látja! Akkor fogalma sincs, mennyivel többet ér az mindenféle seprűnyélen röpködésnél.
– Komolyan mondod?
– De még mennyire, hogy komolyan. Itt az utolsó alkalom, öt perc múlva úgyis elveszti a varázserejét. Adja vissza azoknak a szegény embereknek a szabadságát, akiket a galád kincseivel tőrbe csalt, és akkor talán még lehet magából rendes ember.
– Na jó, nem bánom – mondta ijedten a Százarcú. – Azt a kacska-macska farkát, nyerjétek vissza a szabadságotokat!
És hopp, a pincéjéből elősorjáztak az emberek, akiket valaha is tőrbe csalt és rabul ejtett. Hunyorogtak a fényességben, sápadt bőrüket cirógatta a nap.
– Köszönjük, szegény Dzsoni – mondták. – Ezt meg itt most agyonverjük – rontottak a Százarcú Boszorkának.
– Jaj, kedves Dzsoni – mondta a Százarcú –, ne engedj bántani!
– Persze hogy nem engedlek, gyere csak ide a hátam mögé – mondta szegény Dzsoni, és intett az embereknek, hogy ne bántsák a boszorkát.
A Százarcú Boszorka mellében pedig megpattant valami, mintha egy vaspánt törött volna le a szívéről, és valami melegséget is érzett odabent, valami soha nem tapasztalt, valami csodálatosat, a Százarcú Boszorka nem tudta megállni, titokban megsimogatta szegény Dzsoni karját. És abban a pillanatban elszállt a varázsereje, egyszerű, fekete fejkendős öregasszony lett belőle.
– Ugye nem küldtök el, ugye veletek maradhatok? – kérdezte reménykedve.
– Persze, mamika – mondta neki Árnika –, velünk maradhat.
– Mit gondolsz, ha a Százarcúnak nem múlt volna el amúgy is a varázsereje, akkor is hajlandó lett volna rendes öregasszony lenni?
– Fogas kérdés. Könnyen lehet, hogy nem.
– Akkor ez az átváltozás csak kényszer volt. Nem volt az igazi.
– Hát azt nem tudom. Én csak annyit tudok neked mondani, hogy egyszer később, amikor a Százarcú a kis Dzsonit ringatta…
– Született Árnikának meg szegény Dzsoninak kisfia?
– Persze. Szóval a kis Dzsonit ringatta a térdén, és azt mondta neki: „Tudod, kis Dzsoni, seprűnyélen lovagolni is jó volt, denevérként röpködni is jó volt, viharként száguldani se volt kutya, de hogy te ilyen bizalommal meg szeretettel mosolyogsz rám, azt semmiért nem adnám!”
– Tiszta szívből mondta?
– Azt hiszem, igen.
– És akkor most vége is a mesének, igaz?
– Igen.
– Ebben a mesében minden jóra fordult.
– Miért, baj?
– Dehogyis. Éppen az a jó benne… A valóságban is minden jóra fordul?
– A valóságban? Nem. Sajnos nem.
– Akkor ez egy nem igaz mese volt?
– Dehogynem. Azt jelenti, hogy mi mind a ketten nagyon-nagyon akarjuk, hogy a valóságban is jóra forduljon minden.
– Én is nagyon-nagyon akarom. Te mondtad, hogy nagyon-nagyon kell akarni. Akkor is, ha nem biztos, hogy sikerül.
[ Előző ]