Szegény Dzsoninak meg repesett örömében a szíve. Attól is, hogy Rézbányai Győző jókedvűen kiabál, meg attól is, hogy most már egykettőre Csodaországba érnek, a Hétfejű Tündér színe elé.
– De ha Csodaország felé mennek, akkor még találkozni kell nekik a tizenkét testvérrel.
– Milyen tizenkét testvérrel?
– Te mondtad egyszer, hogy Csodaország mellett lakik tizenkét testvér.
– Én mondtam?
– Persze, hát nem emlékszel?! Akik olyan nagyon testvérek!
– Ja, akik nagyon testvérek. Tudom már. Hát persze hogy találkoznak velük.
Félúton járhattak Rézbányai Győző virágos rétje és Ajahtan Kutarbani király fazsindelyes palotája között, amikor megláttak egy torzonborz, zsúpfedeles házikót.
– Nagyon megszomjaztam – mondta Árnika –, kérjünk itt egy pohár vizet.
Bement szegény Dzsoni a házba, köszönt illendőképpen, s látja ám, hogy tizenegy mogorva ember ül egy asztal körül. Nagyon hasonlított egymásra a tizenegy ember, a vak is láthatta, hogy ezek bizony testvérek. Már éppen mondani akarta szegény Dzsoni, hogy egy pohár vizet kér, amikor mind a tizenegy testvér fájdalmasan fölordított, és a lábaihoz kapott. De olyan egyszerre ám, mintha vezényszóra csinálták volna. Fölugrott mind a tizenegy az asztal mellől, ugráltak bal lábon, a jobb lábukat meg szorongatták.
– Az ostoba! A fajankó! Az ügyetlen kétbalkezes! – kiabálták.
– Mi az, megbolondultatok? – nézte őket csodálkozva szegény Dzsoni.
– Megbolondultunk?! Megbolondultunk?! Ördögöt bolondultunk meg! Csak ez a kétbalkezes a lábára ejtette a fát.
– Kicsoda?
– Hát a tizenkettedik testvérünk. Elment az erdőre fát vágni, és puff, ajaj, jaj de fáj a lábunk, a lábára ejtette a fát az ostoba.
– Honnan tudjátok? – kérdezte szegény Dzsoni.
– Hát te nem tudod, hogy átok ül rajtunk? Ami egyikünknek fáj, az fáj a többi tizenegynek is, ajaj, rettenetes ez! Képzeld csak el, te vándorlegény, milyen szörnyű az életünk. A múltkor ez a nyavalyás beleesett a folyóba, és nem tud úszni, ott fuldokolt, küszködött az árral, mi meg valamennyien fuldokoltunk a parton.
– Éppen te beszélsz! Te meg tegnap telezabáltad magad, és egész éjjel fájt a gyomrunk! Te lóbelű! Minek zabálsz annyit?!
– Neked csak ne járjon a szád, te meg eltévedtél a múltkor az erdőben, három napig fáztunk és éheztünk miattad, mert sose tudod megjegyezni az utat.
Már-már hajba kaptak a testvérek, szegény Dzsoni csak kapkodta a fejét, ugrált a tekintete a tizenegy testvéren. Azok meg nagy hirtelen abbahagyták a hajcihőzést, nekikezdtek nyögni.
– Hű, de nehéz! – mondták.
– Jaj, de nyomja a vállam! Haj, de göcsörtös ez a fa! Ej ez a féleszű, a fenének cipel ilyen nehezet!
Nyögött, nyöszörgött a tizenegy testvér, hogy jobban se kellett.
– Most meg mi bajotok? – kérdezte szegény Dzsoni.
– Most hozza hazafelé a fát a tizenkettedik testvérünk. Azt, amelyiket az előbb a lábára ejtett… Az őrült, pont ilyen nehezet választott. Jaj, de megvert bennünket az isten!
És ekkor megszólalt szegény Dzsoni hóna alatt Árnika:
– Szégyelljétek magatokat.
Fölkapták ám a fejüket a testvérek.
– Ezt meg ki mondta? A kacsád?
– Tud beszélni a kacsád?
– Tulajdonképpen nem kacsa. Királykisasszony – mondta szegény Dzsoni.
– Ugyan már! Nem hisszük – mondták a testvérek, és közben nagyokat nyögtek, meg tapogatták a vállukat fájdalmas arccal. Úgy látszik, a tizenkettedik testvér nagyban cipelte a fát.
– Könnyen bebizonyíthatom – mondta szegény Dzsoni.
– Legyek én a kacsa, s Árnika az ember!
S hopp, ott állt Árnika a testvérek előtt, hóna alatt a kacsa.
– Kerekre nyílt a szeme a tizenegy testvérnek.
– Hű, de szép lány vagy! – mondták, pedig Árnika igencsak haragosan nézett rájuk.
– És melyikőtöknek kell mondani, hogy változzatok át? – kérdezte az egyik testvér, s közben mind a tizenegyen megkönnyebbülten felsóhajtottak, mert a tizenkettedik testvér letette a fát, megállt pihenni.
– Mindig annak kell mondani, amelyikünk az ember – válaszolt Árnika.
– S nem félsz, hogy egyszer az ott a hónod alatt, ha ő lesz ember, elhajít, s úgy otthagy, hogy azt se mondja, fapapucs? Aztán maradhatsz örökre kacsa.
– Na látjátok, ez a ti bajotok! – mondta haragosan Árnika.
– Tényleg igaz, hogyha egyikük akarta volna, örökre kacsa marad a másik?
– Igen.
– Ez nekem eszembe se jutott.
– Nagy szerencse, hogy nem jutott eszedbe.
– És Árnikának meg szegény Dzsoninak?
– Gondolhatod. Őnekik aztán az eszük ágába se!
– De ezeknek a testvéreknek, látod, hogy az eszük ágába jutott.
– Hát éppen azért kínlódnak, mert ilyen srófra jár az eszük.
– Ha nem ilyen srófra járna az eszük, akkor most mind a tizenegyen elmennének segíteni annak a testvérüknek, aki a fát hozza, igaz? És akkor nem kellene nekik nyögni meg nyavalyogni, könnyebb volna mind a tizenkettejüknek.
– Na látod! Éppen ezt akarja mondani nekik Árnika is.
– Ha mi ketten ilyen nagyon testvérek lennénk, hogy mi az egyikünknek fáj, az fájna a másikunknak is, az jó lenne vagy rossz?
– Én azt gondolom, hogy mi ilyen nagyon testvérek vagyunk. Legalábbis, ami neked fáj, az fáj nekem is.
– De én úgy gondolom, hogy a hasra esésem is fájna neked, kék foltok lennének tőle a hasadon meg a térdeden.
– Szerinted jó lenne vagy rossz?
– Akkor én biztos nagyon óvatosan futkároznék, hogy hasra ne essek, nehogy neked fájjon.
– Nagyon kedves tőled.
– Te meg kevesebbet cigarettáznál, igaz, mert én is köhögnék különben reggelenként a cigarettázásodtól.
– Azt hiszem, inkább egészen leszoknék a cigarettáról.
– Akkor az nem is lenne olyan rossz. Vigyáznánk magunkra is meg egymásra is. Mondja meg a testvéreknek Árnika, hogy vigyázzanak egymásra, jó?
– Már mondja is.
– Ó, ti balgatagok – mondta Árnika –, inkább fuldokoltatok a parton, ahelyett hogy beugrottatok volna és kihúzzátok az úszni nem tudó testvéreteket a folyóból! És inkább éheztetek és fáztatok három napig, ahelyett hogy megkerestétek volna az eltévedt testvéreteket. Ej, de balgatagok vagytok!
– Na éppen! Örökké egymásért fogunk majd ugrálni – mormogtak a testvérek.
– De hiszen a világ legboldogabb emberei lehetnétek – mondta nekik Árnika. – Akármelyikőtök beleesne a folyóba, biztos lehetne benne, hogy a többi tizenegy utánaugrik és kihúzza. Akármelyikőtök eltévedne, bízhatna benne hogy máris keresik a többiek. Nagy bizalom és szeretet lehetne bennetek.
– Tényleg – mondta a legidősebb testvér, és valamennyien elkerekedett szemmel néztek Árnikára. – Ez előbb is eszünkbe juthatott volna!
És hopp, felnyögött mind a tizenegy. A tizenkettedik testvér a vállára vette a fát.
Nosza, ugrottak is azonnal, futottak. Odaszaladtak a facipelő testvérükhöz, mind a tizenegyen segítettek neki. Tizenkettejüknek olyan könnyű volt a fa, hogy alig érezték a súlyát. Nem kellett már nyögni, nyöszörögni.
Vitték nagy boldogan a fát, és egyszer csak elkezdtek ám kiabálni:
– Hej, viszket a szemünk, melyikőtök sír?
– Én sírok – mondta a tizenkettedik testvér –, de örömömben.