Most pedig, jámbor olvasó, el fogom mondani, miképpen szabadult meg a boldogtalan Szegény-fiú az ördögvárból. Hét esztendeig élt Szegény-fiú a förtelmes púposnak hatalmában és az ő szabadulása sokaknak okulására lesz és mindnyájunknak vigasztalására és Istennek dicsőségére.
Mikor pedig elmúlt a hetedik év is, Szegény-fiú kiment a kastély kertjébe és félrevonult a kert legfélreesőbb zugába és leült a kerítésfal tövébe egy szomorúfűzfa alá és nagyon boldogtalan volt. És énekelni akart, mert már régóta nem volt egyéb vígasztalása, mint az ének és az ő testvérére, Kemény-legényre való emlékezés. De hiába nyitotta meg ajkait, egy hangot sem tudott adni. Ekkor értette meg Szegény-fiú, hogy a púpos barátai nem tudnak énekelni és keservesen sírni kezdett. Mikor pedig már nem tudott sírni, akkor tenyerébe hajtotta az arcát és így kezdett gondolkodni:
– Én vagyok a legszerencsétlenebb és legnyomorultabb teremtése a világnak, mert nem tudok megszabadulni az én nyomorúságomból és már énekelni sem tudok és magam vagyok okozója az én bajomnak. Emberi erő énrajtam nem segíthet, mert, ha segíthetne, akkor az én erős testvérem, Kemény-legény segített volna rajtam. És már arra sem vagyok méltó, hogy imádkozzak és a jó Istent kérjem, hogy segítsen rajtam, mert nagy bűnös vagyok és ocsmány életű. Minden cselekedetem csak arra való, hogy még rontsam magamat, és az Isten fölségét megcsúfoljam. Ebben a kertben is lám szépséges minden és tiszta és édes, csak az én lelkem piszkos és csúf és keserű. Tudom már, hogy ha csak az Isten angyalt nem küld az én segítségemre, el kell akkor pusztulnom mindenestül. De az Isten irgalmas és én nagy bűnös vagyok.
És amikor ezeket elgondolta, hirtelen zörgés támadt a feje felett. Fölnézett és meglepetve ugrott talpra. Egy labda röpült át a falon és elgurult a kert bokrai közé. Mialatt pedig Szegény-fiú a labda után nézett, zuhanást hallott maga mögött. Valami lehullott a falról a kertbe.
Szegény-fiú odasietett és nagy csodálkozására egy fiút látott heverni a földön. A fiú tízéves lehetett, rózsaszínű köntös volt rajta és az arca is rózsaszínű volt és eszméletlenül feküdt. És Szegény-fiú látta, hogy nagyon szép.
Szegény-fiú nem sokáig gondolkozott, hanem elszaladt a kert közepén csillogó halastóhoz, vizet merített a tenyerébe és a fiú arcába locsolta. és magához ölelte a fiút és mindenképen életre próbálta kelteni.
A fiú nemsokára kinyitotta a szemét és felült és azt kérdezte, hogy hol van a labda? Szegény-fiú elszaladt a labdáért és a fiú kezébe adta, a fiú pedig mosolygott.
Szegény-fiú kérdésére aztán elmondta, hogy őt Tisztaszemű kisfiúnak hívják és a szép nagy mezőn szokott játszani naphosszat a labdájával. De a nagyfiúk nem szeretnek a mezőn játszani, hanem a kastély fala mellett szoktak játszani és őt is mindig oda hívják. Ő pedig nem szereti a nagyfiúkat, mert a kisfiúkat verni szokták, de mindig kívánkozott odamenni, hogy őt is nagyfiúnak nézzék. És ma oda is ment közéjük, de a nagyfiúk nem fogadták be maguk közé, mert még kicsi és kicsúfolták és elkergették. És ő előbb sírni akart, de nem akarta, hogy azt mondják, látszik, hogy még kicsi. Azért nem sírt, hanem magában játszott a fal mellett a labdájával. És a labda egyszerre csak beesett a kertbe. De ő nem ijedt meg, mert a fal nagyon alacsony volt és ő könnyedén felmászott rá és leugrott a kertbe. De a fal csak kívülről volt alacsony, a kert felől pedig nagyon magas és azért elájult az eséstől. De nem ütötte meg magát és most már nincsen semmi baja.
Mindjárt talpra is ugrott és Szegény-fiú látta, hogy csakugyan nincsen semmi baja.
Közben pedig esteledett és a kastélyból lehallatszott a lakomára való készülődés zaja. Szegény-fiú aggodalmasan nézett föl a nyitott ablakokra és azt gondolta magában, hogy mit tehetne a fiúval?
A fiú nem látta Szegény-fiú szemében az aggodalmat, hanem megköszönte a jóságát, aztán búcsút vett tőle és nekiindult a falnak, hogy hazamenjen. Hamarosan kitetszett azonban, hogy a fal olyan magas és meredek, hogy teljességgel lehetetlen átjutni rajta.
– Mit csináljak? – kérdezte a fiú. – Hogyan menjek haza. Pedig az édesanyám vár. Szegény-fiút egyre jobban elfogta az aggódás.
– Istenem, ha nem tud kijutni innen! Ha itt marad ebben az átkozott házban! Mi lesz ebből? Hogyan oltalmazom meg a förtelmektől?
– Ej, bemegyek! Csak van a házon ajtó! Isten veled! – mondta a fiú és már indult is a kastély felé. Szegény-fiú rémülten szökkent utána és megkapta a kezét.
– Megállj! Be ne menj a házba, ha kedves a lelked! Az ördög tanyája ez.
A kisfiú megfordult és nagy, csodálkozó szemmel meredt Szegény-fiúra.
– Mit beszélsz?
Szegény-fiú nagyon megzavarodott. Aztán meg próbálta magyarázni a kis fiúnak, hogy ez a ház az ördögé, a bűn és förtelem helye, hogy a világért sem szabad odamennie, hogy a ház lakói mind az ördög cimborái.
A fiú nagyon elcsodálkozva hallgatta, de látszott rajta, hogy minden értett és hitt.
– De hát – mondta hirtelen – akkor meneküljünk innen! Ránk ne találjanak! Menjünk! – És megfogta a kezét.
Szegény-fiú jól tudta, hogy nincs menekvés ebből a kertből, de mert mégis úgy érezte, hogy a fiúval ki kell jutnia innen, szorosan magához húzta a kezét és elindultak keresni a szabadulás útját.
Végigkutatták a kertet. Hasztalan. Három oldalról áthatolhatatlan fal vette körül, a negyediken széles, mély, ragadó vizű folyó zárta el az utat. Tanácstalanul álltak meg a parton.
– Nem tudok úszni! – mondta a Szegény-fiú csüggedten. – De hiába is volna ebben a zuhanó kárban. Odavesznénk mind a ketten.
A kisfiú nem esett kétségbe, hanem elindult a parton: hátha lel valahol csónakot. Szegény-fiú csüggedten ült le a földre: ő már tudta, hogy minden hasztalan, a púpos jól őrzi az ő rabjait.
Szomorú gondolataiból léptek riasztották föl. Hátranézett és rémülten szökött talpra.
A kastélybeli szolga közeledett.
– A kisfiam, a barátom! – gondolta rettegve a Szegény-fiú és a félelem, a harag, az elszánás elöntötte a lelkét. – Nem adom, nem adom, ha széttépnek sem adom kezükre!
– Az Úr kéreti Uraságodat! – mondta a szolga meghajolva.
– Nem megyünk! – hangzott egy csengő hang a bokor mögül. – Mondd meg az uradnak, hogy nincs kedvünk megismerkedni vele. Jól el vagyunk kettesben is.
Tisztaszemű-kisfiú állt ott mosolyogva, egyik kezében a labdát tartotta, a másikban fűzfapálcát suhogtatott.
A szolga bámulva nézett rá.
– Mire vársz? Nem megyünk! Elmehetsz! Nincs rád szükségünk! – kiáltotta nevetve a kisfiú. – Nem értesz? – És megdobta a labdával.
A szolga megcsóválta a fejét, aztán szótlanul megfordult és elment.
– Ezzel elbántunk! – nevetett a fiú – De csónak nincsen.
Szegény-fiú nem felelt. Nagyon nehéz volt a szíve. Tudta, hogy a küzdelemnek még csak a kezdetén vannak.
– Hátha a túlsó parton a bokrok között lesz valami révész, akit áthívhatunk! – mondta a kisfiú. – Szétnézek. – És fölmászott egy magas fenyőfára, amely a víz mellett állott. Onnan nézett át a másik part bokorsövénye mögé.
Szegény-fiú a ház felé lesett; csakugyan jött is az ellenség. A csillogó ruhájú, koszorús leánycsapat közeledett, élén a csodálatos királynő. Kezükben pálca módra ember nagyságú virágszálak.
– Az ördög házanépe! Az ördög hadserege! – kiáltott fel Szegény-fiú. – Vigyázz, fiam! Csak színre szépek! Én láttam őket közelről. Jaj nekünk! Menekülj, fiam! Menekülj, akárhová!
A Tisztaszemű-kisfiú csengőn felkacagott.
– Menekülni? Ezektől? Hiszen csak asszonynép! Szép is volna! Férfiak vagyunk!
Odakiáltott a közeledők elé:
– Csak forduljatok vissza, nénikék. Semmi dolgunk veletek.
A ragyogó csapat közeledett tovább.
– Ejnye – kiáltott a kisfiú – nem hallgattok rám? Megálljatok csak!
Leszakított egy fenyőtobozt és közéjük hajította. Éppen a királynő óriás rózsáját érte a toboz; a virág feje letörten konyult a földre.
A fiú nagyot kacagott és új tobozt hajított közéjük, aztán harmadikat, aztán negyediket. Egymást érték a repülő bombácskák. Virágok, koszorúk szertetöredeztek, szakadoztak tőlük. De a lányokat magukat sem kímélte a veszedelem. Arcba, szemekbe csapkodtak a tobozok.
A ragyogó csapat megverten kullogott vissza.
– Édes fiam! – Szegény-fiú boldogan szökött a fa alá, karjaiba kapta a kisfiút és összecsókolta. – Az Isten küldött hozzám! Az Ő angyala vagy! Most már hiszem, hogy megszabadulunk.
– Bravó, uraim, bravó! – szólalt meg közvetlen mellette egy rekedtes, nyugodt hang.
Szegény-fiú megfordult, karjai közt a kisfiúval. Ereiben megfagyott a vér.
A púpos állt előtte alázatosan hajlongva, gúnyos mosolygással.
– A gonosz! – sikoltott fel rémülten. – Fiam! Kisfiam! Kétségbeesetten villant körül a szeme. Sehol semmi menedék! A falak kegyetlenül, kihívóan meredtek a magasba. Lenn harsogva zúgott a folyó.
Szegény-fiú szeme elsötétült. Inkább a halál! A tiszta halál! Görcsösen szorította magához a kisfiút.
– Az Isten legyen irgalmas nekünk! – kiáltotta és belevetette magát a rohanó folyóba.
A hullám összecsapott fölöttük.
– Végem! – gondolta. – Hála Istennek!
De ez az érzés csak egy pillanatig tartott. A következő percben már fenn volt a víz színén. Valami mintha húzta volna fölfelé. A gyermek kis kezeivel átölelve tartotta a nyakát, szeme az arcába mosolygott.
És Szegény-fiú úszott. A hullámok pedig vitték, ringatták, simogatták szelíden, engedelmesen.
Néhány perc múlva már a túlsó parton álltak, sírva egymást átölelve.
Visszanéztek a másik partra. A púpos már nem volt ott.
Ezenközben öreg este lett.
A kisfiú fáradt volt és álmos. Szegény-fiú lefektette a puha gyepre, egy nagy bokor tövében. Fejét egy kis halomnak támasztotta. A fiú abban a percben elaludt. Jobb karját a feje alá tette, az arca mosolygott álmában.
Szegény-fiú nem érzett fáradságot. Erősnek érezte magát és elszántnak. De nagyon nyugtalan volt. A várból megszabadult! – ez a gondolat biztató melegséggel töltötte el. De azért még mindig gyötörte valami a lelkét. Érezte, hogy valamitől még szabadulnia kell. De mitől? És hogyan? És mi vár még rájuk? Merre forduljon most?
Körülnézett és meglepetve szökött talpra. Csak most vette észre, hova jutottak. Temetőben voltak. Köröskörül apró fakeresztek sötétedtek feléje. A kisfiú feje egy lesüppedt régi sírhanton pihent.
Elindult és körüljárta a temetőt. Az elhagyott kicsiny sírok sűrűn sorakoztak egymás mellett, alig lehetett elmenni köztük. Az egész temető nem volt nagy. Áthatolhatatlan tövisfal vette körül, kapunak nem látta rajta nyomát. A temetőkert sarkában nagy, sötét épület emelkedett.
A hold éppen felhőben volt. Átható esti szél suhogott a lombok közt. Szegény-fiú fázott. Nyomasztó érzés nehezedett szívére.
Miféle hely ez?
Közvetlenül előtte hét egyforma sír domborodott. Az utolsó szemmel láthatólag egészen új volt, a földje még porhanyó volt. Szegény-fiú megborzongott, mikor erre a hét sírra esett a szeme. A fogai összeverődtek.
A sírok közt, a lehullott avarban lépések zörögtek feléje. Egy töpörödött öreg emberke közeledett. A vállán ásó. A sírásó lehetett. Szegény-fiú megszólította:
– Jó estét, bátyám.
Az öreg megállt és gúnyosan fölnevetett.
– Már megint egy cifra legényke! Hát megjöttél, kisöcsém? Sebaj, sebaj! Csak aludjál szépen! Jó helyen vagy egy éjszakára. Reggel úgyis szépen visszamégy, ahonnan jöttél, mint a többiek. Hát csak türelem, türelem szépen.
– Miféle hely ez bátyám? – kérdezte Szegény-fiú félénken.
– Mi volna? Temető, Urak, asszonyságok temetője ez, a kastélyból valóké. Te is ide kerülsz hamarosan, kisöcsém. Mind ide kerültök. Ezzel az ásóval kaparlak be, ni! Jó helyre teszlek. Addig úgy se nyugszol. Ismerem a fajtádat.
– Hát kimenni nem lehet ebből a kertből valamerre? – kérdezte Szegény-fiú.
– Nem hát. Ha csak arra nem!
Az öreg a sötét épület felé mutatott.
– De az nem tetszik az uraságoknak. Inkább visszamennek. Mert az kényelmesebb. Cifra hajó vár a parton, arany evezővel. Hát hogyne mennének. Te is visszamégy, ha előbb nem, reggel. De kezemre jutsz még!
Azzal az öreg vállára vette megint az ásót és elcsoszogott. Szegény-fiú szorongva nézett utána. A hold egészen felkelt eközben. Odatűzött a hét sír fölé. Mind a hét kereszten egyforma táblácska függött. A holdfényben jól el lehetett olvasni a feliratot. Minden egyes táblán ez volt írva:
Szegény-fiú megdöbbent. Ez a hét sír az ő hét elvesztett esztendejének a sírja, amiket a kastélyban töltött.
Hirtelen elhatározta magát és elindult az épület felé. Megnézi, mi az?
Durva terméskőből épült kis kápolna volt, de a félhomályban nagynak, titokzatosnak, ijesztőnek látszott. Homlokán nagy betűkkel ragyogott a holdsugárban:
Szegény-fiú körüljárta a kápolnát. Valami azt súgta a lelkében, hogy be kell mennie. De félt. Nagyon félt. Így érezte, hogy valami borzasztónak kell történnie, ha be mer lépni a szent helyre – ő, aki hét évet töltött a púpos várában.
Visszament a kisfiúhoz. Aludt és álmában mosolygott. Leült melléje és megsimogatta az arcát. A fiú megmozdult, megfogta Szegény-fiú kezét és magához húzta. Szegény-fiú lehajolt hozzá, hogy homlokon csókolja. De a mozdulat felén megállt. Nem szabad megcsókolnia! Bűn volna!
Fölugrott és futva indult a kápolna felé. A küszöbön megállt. Végignézett magán. Megborzongott. Csak most vette észre, hogy még mindig a kastélyból való ruhát viseli: a púpos csillogó köntösét. Undorodva szakította le magáról a habkönnyű selymet, bíbort, hímzést. Inkább semmit, mint ezt a rabruhát!
Fél-mezítelenül lépett a templomajtóhoz. Lábának jól esett a kő komoly hűvössége. Valami megkönnyebbülést érzett, hogy ledobta az o n n a n való köntöst.
Mikor kezét a kilincsre tette, belülről zaj csapta meg a fülét, nyögés és ostorcsattogás hangja. Benyitott.
Meglepetve állott meg a küszöbön. A templom előcsarnokában volt, amelyet nagy, nehéz függöny választott el a belsőbb részektől. A falakról jobbról- balról egy-egy füstölgő fáklya hintett kísérteties, vöröses világosságot.
A padlón egy sereg félmeztelen ember térdelt. Derekukon szőröv, kezükben szöges korbács. Szegény-fiú rájuk ismert: a vezeklők voltak, akikkel a vár alatt találkozott azon a szomorú napon, mikor a púposhoz érkezett. Görnyedten térdeltek a hideg kövön és a rettentő ostorok pihenés nélkül zúgtak a levegőben. Amint egy-egy mezítelen vállra lezuhantak, fel- felszökött alattuk a vér. A kőpadló vereslett köröskörül.
Egy óriási, kiaszott, csontvázszerű aggastyán Szegény-fiú elé lépett. Egyik kezében vezeklőövet tartott, a másikban szöges ostort. Feléje nyújtotta mind a kettőt.
– Vezekeljetek! Bűnösök! Vezekeljetek! – suttogta rekedten és villogó szemmel nézett az arcába.
Szegény-fiú némán csatolta föl a gyötrő övet, elvette az ostort. A következő percben már ott térdelt ő is a sorban, zúgott a levegőben az ő ostora is, végigfröccsent a kövön a vére.
– Vezekeljetek! Vezekeljetek – zúgott fülében az aggastyán hangja szüntelenül.
Meddig tartott az ostorozás, órákig vagy napokig, nem tudta volna megmondani. Nem gondolt semmi másra; egyetlenegy gondolat, egyetlen egy érzés töltötte el egész valóját: vezekelni! Bosszút állni azon a nyomorulton, aki meggyilkolta hét esztendejét! Szeme előtt vérvörös köd izzott, nem látott, nem hallott, csak zúgatta az ostort, marcangolta a testét kegyetlen gyönyörűséggel.
Aztán elvesztette az eszméletét.
Mikor magához tért, egyedül volt a csarnokban. Mellette hevert az ostor. Háta, válla égett, izzott a rettentő sebektől.
Fölállt, a függönyhöz lépett, föllebbentette és belépett a kápolna belsejébe. A szentélyben , amelyet zártajtajú vasrács kerített el, lobogva égett az örökmécses és derengésénél félhomályba burkolózott a templom belseje. Szegény-fiú előtt padok álltak, a padokban sötét alakok térdeltek, fekete szőrkámzsában. A kámzsások voltak, akiket régóta ismert. A csuklyás vezér, aki először óvta az ördögvártól, eléje lépett, kámzsát és durva kötélövet nyomott a kezébe. Szegény-fiú magára öltötte mind a kettőt, aztán a csuklyás kézenfogta és maga mellé vezette a térdeplőre.
Szegény-fiú lehajtotta a fejét. Ebben a pillanatban megzendült a kámzsások ajkán a bűnbánatos imádság. És Szegény-fiú velük imádkozott. És már derengett a hajnal, a magas ablakok ónkarikáin már beszöktek az első félénk sugárkák és ők még mindig imádkoztak.
Mikor pedig kivilágosodott, előlépett a sekrestyéből egy fehéringes ember, Szegény-fiúhoz ment, megfogta a kezét és elvitte magával a sekrestyébe, ott leült, homlokon csókolta Szegény-fiút és nagyon mélyen a szemébe nézett.
Szegény-fiú pedig úgy érezte, hogy a szégyen és a bánat és az öröm megrepeszti a szívét és sírva fakadt és lábához borult a fehéringes embernek és zokogva beszélt el neki mindent a hazulról való elindulástól egészen a folyóba szökésig. A fehéringes ember pedig a fejére tette a kezét, megcsókolta az arcát és újra kézenfogta és kivezette a szentélybe és kinyitotta az oltár szekrényét és a szentséges Ostyát Szegény-fiú ajkára tette.
Szegény-fiú pedig az oltárlépcsőn térdepelt és nem volt ott senki rajta kívül és nagyon sírt és nagyon-nagyon boldog volt.
Mikor pedig kilépett a kápolnából, fényes nappal volt és a kisfiú vidáman futott eléje.
– Nézd csak, nézd! – kiáltotta – milyen szép itt minden!
Szegény-fiú körülnézett. Csakugyan a temetőkert most egészen más volt, mint tegnap. Ragyogó napfény nevetett mindenfelé és a ragyogásban ezer virág tündökölt ezerféle színben. A lombokon madárka énekelt, vidám szöcskék és gyíkok szökdeltek a fűben és a hét szomorú sír helyén egy nagy kőkereszt állott és rajta ez a fölírás:
És Szegény-fiú elragadtatva állt az aranyos napfényben, és nagyon-nagyon boldog volt és egyszerre csak észre vette, hogy már régóta hangosan énekel.
Azután pedig kézenfogva sétáltak ki a kedves temetőből és csakhamar elértek a kisfiú szüleinek házához. A fiú édesanyja messziről eléjük sietett és boldogan hálálkodott Szegény-fiúnak, amiért hazahozta a fiát. És kényszerítették Szegény-fiút, hogy betérjen hozzájuk és megpihenjen náluk és lakomát készítettek neki.
Estefelé volt már, mikor Szegény-fiú elbúcsúzott a vendéglátóktól és elindult, hogy hazatérjen az anyai házba. Alig tett néhány lépést, egyszerre csak megállt. – Már megint egyedül vagyok! – gondolta magában. – Ez nem jó!
Aztán csak tovább ment.
Nemsokára megállt újra és visszafordult a kisfiú háza felé. Egy pillanatra nehéznek érezte a szívét. Aztán hirtelen valami szorongó félelem futott át rajta. A messzeségben megpillantotta a kastélyt. Villámgyorsan fordult vissza és gyorsabban indult neki az útnak.
De a régi jó érzésnek vége volt. A kastély képe nem ment ki a fejéből. Hiába hunyta be a szemét: ott lebegett előtte, sokkal szebben, mint a valóságban. Aztán lopva, maga előtt is titkolva visszapillantott megint.
Ijedten kiáltott fel. A kastély megdöbbentően közelebb látszott, mint az előbb. Pedig azóta távolodnia kellett tőle.
Most már erőszakosan rántotta el a fejét és futva indult meg a púpos várától. De hasztalan verekedett magával, nem tudott másra gondolni. A kastély, a lakoma terme, a titokzatos királynő: újra, meg újra ott lebegtek előtte. Minden erejével kényszerítette magát, hogy a keserves, a szégyenletes valóságra gondoljon. Nem sikerült. A vár ott ragyogott a lelkében, hazugul, ígéretesen, csábítón.
Énekelni kezdett, hogy ne gondoljon a várra. De nem tudott énekelni. Rekedtes, össze nem illő hangok riadtak el az ajkairól. Újra elfelejtett énekelni.
És Szegény-fiú megértette, hogy ha harmadszor is visszanéz, veszve van, akkor menthetetlenül és végkép a kastély rabja lesz.
Hirtelen meglátott egy keresztet az út mellett. Térdre vetette magát és imádkozott.
Mikor újra nekiindult az útnak, vidám nóta csapta meg a fülét. Odanéz és látja, hogy emberek aratnak egy szép, széles rozsföldön. A nap tűz. Az emberek arcáról szakad a verejték. Peng a kasza, dúl az élet, szól a nóta.
Szegény-fiú odament és azt mondta a legöregebb kaszásnak, hogy ő is be akar állni. Kaszát adtak a kezébe és ő is beállt a sorba. Tudta hogyan kell, eleget látta siheder korában, mikor a bokor tövében hevert és onnan nézte lustálkodva, hogy dolgozik a bátyja. De próbálni csak most próbálta.
Bele is izzadt hamarosan, el is fáradt derekasan. A nehéz kasza csak úgy húzta-rántotta maga után, a dereka, azt hitte, letörik a hajladozásban. A kaszanyél feltörte a kezét, a füle zúgott, azt hitte, mindjárt meghal. De azért abba nem hagyta volna, föl nem nézett volna maga elől egy világért. Tudta, hogy most vagy soha, de visszanézni nem szabad. Csak nézett előre, nézte, hogy csillog a szép fényes kasza a napon, hogy omlik a szép sárga kalász, hogy sorakoznak egymásra a szép, komoly rendek. Összeszorította a fogát és ment és dolgozott.
Mikor dél lett, az aratók megpihentek. Leültek egy fa alá és hozzáláttak az ebédjükhöz, amit a feleségük, vagy a lányuk hozott. Szegény-fiút az öreg kaszás magához intette. Az unokája, egy szép, nagyon komoly lány akkor bontotta ki a kendőjéből a leveses fazekat, amit hozott. Szegény-fiúnak kanalat adtak a kezébe. Ettek. Szegény-fiú még soha életében nem evett olyan jót, mint ez a leves.
Ebéd után az öreg kaszás a feje alá tette a tarisznyáját, szemére húzta a kalapját és szundított egyet. Szegény-fiú ott ült mellette jobbról, a lány balról. Háttal az ördögvárnak. Hallgattak. Azután Szegény-fiú megkérdezte a lánytól, hogy hallott-e az ördögvárról?
A lány nevetett. Hogyne hallott volna! Mindenki ismeri a vidéken. Csak az emberek nem mernek a tájékára menni. De ő nem tudja, hogy mi van rajta félni való? No bizony! Egy ütött-kopott ócska ház, piszkos emberek laknak benne. Köröskörül csupa trágyadomb. Azért persze nem kellemes arra járni. De hát minek is volna arra járni? Különben innen látni is. Ott van ni!
Megfordult és rámutatott a várra.
És most Szegény-fiú nem félt odanézni. Ott állt a vár: Sötét mogorva épület, nem kastély, inkább börtönforma, barátságtalan, csupasz kőfalak, szűk pincelyukszerű ablakokkal. A falon emberek. Vagy nem is emberek! Világosan látta: vigyorgó csontvázak ácsorogtak a falon, elől egy magasabban a többinél, undok, ínyetlen szájjal, csúf koponyája körül tekergőző kígyók. A királynő ez?
Szegény-fiú elfordult és tudta, hogy többet nem fog visszanézni a púpos vára felé.
Előtte ült a lány és komolyan mosolygott rá.
És Szegény-fiú úgy érezte, hogy mindig is ismerte. Hol az édesanyja jutott eszébe, amikor ránézett, hol az ő erős bátyja, Kemény-legény, hol meg a Tisztaszemű kisfiú. És azt is tudta, hogy a lány is régóta ismeri őt.
– A te neved Békességgel-mosolygó leány – mondta Szegény-fiú, mert tudta, hogy így hívják a lányt, ámbár ezt senki sem mondta neki.
A lány bólintott.
– Úgy hívnak. Te pedig Komoly-férfiú vagy. Te szépen tudsz kaszálni. És énekelni is tudsz – tette hozzá, pedig sohasem hallotta énekelni Szegény- fiút. – És én idáig egyedül voltam.
Szegény-fiú pedig tudta, hogy e perctől fogva már nem hívják Szegény-fiúnak, hanem Komoly-férfiúnak. És tudta azt is, hogy már megint tud énekelni.
Az öreg kaszás is fölkelt és mind neki láttak a dolognak. És pengett a kasza és mind énekeltek és a Komoly-férfiúvá- lett Szegény-fiú énekelt a legszebben.
Estére kelve pedig a Komoly-férfiúvá lett Szegény-fiú elbúcsúzott az aratóktól, mert el kellett mennie, hogy viszontlássa az ő testvérét, Kemény-legényt. De megígérte nekik, hogy másnap visszajön hozzájuk aratni.
Mert jól tudta, hogy többet nem engedi el kezéből a kaszát és a Békességgel-mosolygó-leány kezét. És elindult és könnyű volt és szabad és vidám. És hangosan énekelt.
Mikor pedig elért a remete barlangjához, ott látta a kereszt előtt térdelni az ő erős bátyját, Kemény-legényt, aki immár hét esztendő óta állhatatos volt az imádságban az ő öccsének szabadulásáért. És a két testvér átölelte egymást és mind a ketten sírtak és mind a ketten boldogok voltak és örültek egymásnak. És Szegény-fiú, aki immár Komoly-férfiúvá lett, megértette, hogy az ő erős testvére, Kemény-legény és a Tisztaszemű-kisfiú és a Békességgel-mosolygó-leány mind Istennek angyalai voltak, akiket a jóságos Isten küldött az ő szabadulására.
Ez volt a Szegény-fiú szabadulásának a története. Áldassék pedig az Isten és az ő angyalai a földön.
(Az eredeti mű címe: Sík Sándor: Hét szép história)
