A 16. század vége felé, valamelyik év – nem tudjuk pontosan, melyik – december 10-én történt. Egy hétéves forma kisgyereket vezetett kézen fogva anyja, Donna Anna Visconti, belépve a Milánó keleti kapuján kívül található kicsiny Loretói Madonna-templomba. A kedves, bájos fiúcska két nagy fekete szeme finom, ovális arcának fehérségéből figyelmesen nyílik a világra.
Anya és fia letérdelnek a Szűzanya képe előtt, s felkészülnek az imádsághoz. Hirtelen a fiúcska feláll, odalép az oltárhoz, lehúz az ujjáról egy köves gyűrűt, fényes fekete bőrcipőjében lábujjhegyre áll, s az oltárterítőre teszi az aranykarikát. Ezek után gondolataiba mélyedve ismét letérdel édesanyja mellé.
– Mi volt ez, Glicerióm? – kérdi tőle halkan a nemes hölgy.
– Eljegyeztem a loretói Madonnát – válaszol remegő hangon a kisfiú, s mosolyogni kezd.
Ezen a december 10-i napon a loretói Szűz elfogadta Glicerio szeretetének angyali felajánlását, s sajátjaként tekintett rá ezután. Jó és nemes lelkű fiatalembert nevelt belőle. Kicsit több mint húsz év múlva segítette, hogy találkozzék Kalazanci Szent Józseffel, harminc év múlva pedig magához hívta a mennyországba.
Az apa, don Oranzio Landriani a Glicerio nevet adta neki, amely annyit jelent, mint „édes, finom, szelíd”. Glicerio Landriani pedig valóban Isten „édessége” volt.
Milánóban született 1588. március 1-jén. Ezen írás olasz nyelvű megjelenésének évére (1988) esik tehát születésének negyedik centenáriuma. Fontos évforduló ez. Súlyos hiba lenne elfeledkezni, s szót sem ejteni róla.
Ki is tulajdonképpen Glicerio Landriani? Ha válaszolt akarunk adni e kérdésre, egy olyan történetet kell röviden elmesélnünk, amely minden bizonnyal felderíti majd szívünket.
Történetünk a 16. század második felében kezdődik, azaz a kereszténység történetének ama zaklatott, ugyanakkor dicsőséges korszakában, amikor az egyház kebelén, melyet alapjaiban rázott és csonkított meg protestáns testvéreink kiválása, a különböző karizmák csodálatos bőségének köszönhetően sorra születtek a szentek, maga az egyház pedig a hiteles és mindent magába foglaló emberi fejlődés úttörője lett. Azok az idők olyan embereket láttak születni és működni, mint amilyen Néri Szent Fülöp, az oratóriumok megálmodója és életre keltője, Lellisi Szent Kamill, a súlyos betegek ápolásának apostola, Páli Szent Vince, a „felebaráti szeretet csodája”, Borromeo Szent Károly, a katolikus megújulás felvilágosult támogatója, a szegények és az elhagyatottak atyja, Francesco Caracciolo, aki Giovanni Adornóval együtt megalapította a Kisebb Rendű Klerikusok Szabályozott Közösségét, s hogy ne nyújtsuk túlságosan hosszúra ezt a felsorolást, Kalazanci Szent József, az ingyenes népiskola megálmodója volt. Gliceriónk éppen Kalazanciusnak lett az egyik legelső és legnemesebb lelkű munkatársa.
Glicerio Landriani születése alapján olyan milánói nemesi családba tartozott, amely a keresztény élet dicsőséges hagyományaival büszkélkedhetett. Ő maga is egy olyan ősének nevét viselte, aki annak idején Milánó szent érseke volt. Egyik atyai nagybátyja, Orazio Marsiglio, Vigevano püspöke és apostoli nuncius volt; egyik bátyja, Fabrizio, Pavia püspöke lett. Az anyai oldalról nézve donna Anna Visconti a Borromeo családdal volt rokonságban: Szent Károly másodfokú unokahúga volt.
Amikor a fiúcska alig tízévesen elvesztette apját, Monsignor Orazio Marsiglio lett Glicerio gyámja, aki a családi hagyományokat követve, s a gyermek karitatív és vallásos érzületében bízva, úgy látta jónak, hogy unokaöccsét az egyházi karrier felé indítja el. Így történt, hogy Glicerio még kamaszként megkapta a kisebb rendeket, s felöltötte a klerikusok ruháját.
A gyám nagybácsi törődése azonban nem állt meg ezen a ponton. Elő akarta teremteni unokaöccse számára a szükséges anyagiakat, hogy tanulmányait a tudományáról híres Bolognában folytathassa, s talán arra is gondolt, hogy címet szerezzen a fiúnak, amely a későbbiekben majd megkönnyítheti számára az egyházi pályán történő előrejutást. Megszerezte tehát számára a piacenzai San Antonio apátság elöljárói méltóságát, s gondoskodott arról, hogy a fiatal apát Rómába kerüljön bátyjához, Fabrizióhoz, aki jó úton volt afelé, hogy főpap legyen.
Ekkor történt az, amit Glicerio lelki fejlődésében a legmeghatározóbb epizódnak tarthatunk. Életrajzírója elmeséli, hogy Rómában, „minthogy vére nemességének valamint kiváló adottságainak megfelelően hercegekkel, főpapokkal és bíborosokkal volt baráti viszonyban, lassanként megfertőzte a hiúság és az elbizakodottság, úgyhogy a ruhákkal való kényeskedésével s hajviseletével kis idő múlva inkább kiöltözött világinak, mintsem egyházi embernek tűnt". Nem tudjuk, meddig a pontig jutott ténylegesen a fiatal apát világias lanyhasága, illetve hogy ezt a lanyhaságot az épületesség végett milyen mértékben túlozta el az életrajzíró. Az apáti méltóság, azok a megtisztelő címek, melyek ezzel a méltósággal együtt járnak, az a tény, hogy bizonyos évjáradék felett rendelkezett, az alacsonyabb osztályokbeliek és a szolgák tisztelete, végül pedig a magas rangúakkal és hatalmasokkal való szoros kapcsolat bizonyára másoknak is felborította volna lelki egyensúlyát, nemhogy egy alig húszéves fiatal apátnak. Mégis hiszünk az életrajzírónak akkor, amikor azt állítja, hogy „az önteltség és az elbizakodottság olyan magasságokba emelték, hogy megtérése kellemetlen volt mindenkinek”.[1]
Az egyházi viselet nem a fölény vagy az előny, hanem a szolgálat, a hivatás, az alázat megkülönböztető jele. Ezért aztán kellemetlen is lehet annak, aki nem a megfelelő lelki hozzáállással viseli. S az eltelt századok alatt valóban többször is lábbal tiporták, illetve megpróbálták megszüntetni: ezeket a kísérleteket mindig más és különböző módokon indokolták meg, alapjában véve azonban egy és azonos tőről fakadtak: az életállapot feladatai iránti engedetlenségből. Vajon ez az engedetlenség volt az a rossz, ami lassanként beszivárgott Glicerio lelkébe is, vagy csak az önteltség észrevétlen, de nem kevésbé veszélyes csapdája lett volna? Nem tudjuk megmondani. Az azonban bizonyos, hogy elég volt egyetlen szemrehányás, amely éppen a megfelelő szigorral hangzott el, de ezen a szemrehányáson kívül más tényleg nem történt: ezt viszont egy bíborostól kapta, aki ismerte őt, s jót akart neki. Elérte, hogy a fiatalember égető lelkifurdalásainak engedve alapjában megváltoztassa életvitelét. Ettől a pillanattól kezdve egyre nagyobb mértékben gyakorolta önmaga megvetését, egyre inkább az imádságnak, a vezeklésnek szentelte magát. Ettől a pillanattól kezdve az apáti cím, mely korábban talán gőggel töltötte el, egy kereszt súlyával nehezedett rá, s attól fogva valóban keresztként hordozta.
A szemrehányásnak és a jó útra térésének napjától kezdve Glicerio testvéri szeretete, mely naiv, de világos formában már gyermekkora óta megnyilvánult, s amelyet mindig lelkének sajátos jegyeként hordozott, hatalmas méreteket öltött, s kitört, mint egy áradó folyó. A tanulmányai, a karrier, sőt még a papság felé vezető útja is másodrangúak lesznek. Elhagyja monsignor testvérének palotáját, egy kis házba költözik, ahol néhány spanyol pappal lakik együtt, s teljes szívével átadja magát a karitatív tevékenységnek.
A gondviselő Isten Kalazanci Józsefet hívta arra, hogy mederbe terelje, nemes és állandó forrássá alakítsa a testvéri szeretetnek ezt a túláradó folyamát. A szent aragóniai pap már évek óta Rómában dolgozott kegyes iskoláival, amelyeket ő maga álmodott s alapított meg a szegény gyerekek hitoktatására és nevelésére.
A testvéri szeretet ezer különböző formát ölthet aszerint, hogy mire van szeme annak, aki gyakorolja, illetve hogy mire van szüksége azoknak, akik felé irányul. Tényleg a szeretet kifejezése az, amikor enni adunk az éhezőnek, vigasztaljuk az elkeseredetteket, gondozzuk a betegeket, segítünk a bűnösökön, megvilágosítjuk a tévelygőket. A szeretet legmaga-sabb-rendű megnyilvánulása pedig az, ha a szeretet által és a szeretet légkörében tanítunk. Kalazanci József ezt az utat választotta, mivel – helyesen – úgy gondolta, hogy a szegény, de nem nyomorgó rétegek gyerekeinek a fizikai értelemben vett kenyérnél is nagyobb szükségük van az egészséges és komoly oktatásra, amely egyidejűleg és harmonikusan segíti elő a gyermek emberségének és kereszténységének növekedését, vagy ahogy manapság szokták mondani, előmozdítását. Ez pedig különösen is fontos volt egy olyan korban, amikor sok keresztény, különösen a legszűkösebben élők között, ki volt téve olyan tanok és gyakorlatok csapdáinak, amelyek szkepticizmusra, vallási közönyre vagy éppen az egyház hierarchiája elleni lázadásra vezettek.
Kalazanci József, küldetésének nagyobb sikerét előmozdítandó, olyan eredeti pedagógiát dolgozott ki, melynek alapelveit a következőkben foglalhatjuk össze: 1) nem szabad, hogy a vallásoktatás a nevelési folyamat külön része legyen, hanem át kell járnia az egész iskolai tevékenységet; 2) nem szabad, hogy az iskola rendje tekintélyelvű legyen: szeretetteljes, atyai jelleggel kell bírnia; a tanárnak pedig sokkal inkább a meggyőzéssel, mintsem a kényszerítéssel kell elérnie az eredményeit.
Nem tudjuk pontosan, mikor és hogyan ismerte meg Glicerio Kalazancius kezdeményezését. Mindössze annyit tudunk, hogy 1612 májusában elhagyta azt a házat, ahol az előző két vagy három évet töltötte, s átköltözött a piaristákhoz azzal az öt pappal együtt, akikkel az eltelt időben együtt imádkozott és végezte jótékony tevékenységét. Ez utóbbiban elsődleges fontosságú helyet kapott a megtért utcalányok kiváltása, valamint a veszélyeztetett fiatalok segítése. Más teret adott apostoli tevékenységének, s ezzel nyilvánvaló jelét adta annak, hogy megértette Kalazan-cius művének fontosságát. S ténylegesen azzal a végtelen nemes-lel-kű-ség-gel adta, vetette bele magát, amely mindig is sajátja volt. Először hittant tanított a gyerekeknek, s buzgalommal vállalta el az örökimádás felügyelői tisztét. Amikor pedig arról volt szó, hogy új piarista iskolát nyitnak a San Pantaleo templom közelében, nemcsak egy 2000 scudós adósságot vett a nyakába (több éves apáti járandóságának terhére), de ő maga is – pedig finom és törékeny fizikumú volt – padokat és bútorokat cipelt, hordárokat is megszégyenítő alázattal. Azonban dinamikus munkatempója és csodálatraméltó nemeslelkűsége ellenére is úgy érezte, hiányosságai vannak a szeretet gyakorlásában. Különösen a hiúság ellen küzdött, amely már akkor megkísértette, amikor először érkezett Rómába. Ezért egy nap elöljárói tudta nélkül odaajándékozta ruháit az első szegénynek, aki szembejött vele, s mezítláb, rongyokban sétált fel-alá Terni utcáján. Néhány napig imádságból és alamizsnából élt. Ha szembe jött vele valaki, vidáman kiáltotta: „Éljen Jézus! Éljen Jézus!” Rendtársai, amint észrevették eltűnését, rögtön aggódva keresni kezdték. Spoleto kapui előtt találtak rá, s azonnal visszavitték Rómába. Kérdésükre, miért ment el, azt válaszolta, vezekelni akart bűneiért.
Kis idővel később, amikor Glicerio kalandos zarándoklatára gondolt, kijelentette magáról, hogy akkor úgy viselkedett, mint egy bolond. Igen, tényleg úgy, mint egy bolond. Csakhogy mint Krisztus bolondja.
Kalazancius atya valószínűleg képtelennek érezte magát emberileg arra, hogy kezelje a szeretetnek ilyen mértékű túláradását. Már pedig meg kellett volna fékezni, ugyanis egy szerzetesi közösség kiegyensúlyozott, derűs és gyümölcsöző életéhez szükség van arra is, hogy a szeretet és a jámborság szabályozott formában legyen jelen. Azt tanácsolta tehát Gliceriónak, hogy végezzen egy zarándoklatot. Mégpedig ez alkalommal egy valódi zarándoklatot: a loretói Santa Casához, hogy az Istenanya Mária segítsen neki megértenie hivatásának különleges természetét. Amikor Kalazancius ezt javasolta neki, olyan nyelvezetet használt, amelyet Glicerio nagyon jól értett, hiszen miként ő, fiatal munkatársa is különleges tiszteltben részesítette Máriát. A szent aragóniai pap Rómába érkezve az Isten Anyjáról nevezett József nevet vette fel. Glicerio pedig kisgyermekkorától kezdve tisztelte a loretói Madonnát. Loretóban köztudomásúlag azt tiszteljük, amit egy régi, jámbor és tiszteletet érdemlő hagyomány a názáreti Szent Házként tisztel, azaz mint azt a házat, amelyben Szűz Mária fogadta az angyali üdvözletet, ahol kimondta az elfogadás „fiat” szavát, megfoganta Jézust a Szentlélek által, s így Isten Anyja lett. Glicerio gyalog, áhítattal, alázatosan és tisztelettel végezte zarándoklatát; néhány napot hosszú, szeretetteljes imádságban töltött a loretói Szent Házban, majd elhatározásában szilárdan tért haza: tagja lesz a piaristák születőben lévő családjának. Közben azt is megtanulta, milyen nagy erény az elöljáróknak való engedelmesség, különösen, amikor olyan dolgokról való lemondást követelnek, amelyekhez nagyon ragaszkodunk, mivel végtelenül jónak és szentnek tűnnek. Ettől kezdve Glicerio mindig kész-ségesen és feltétel nélkül engedelmeskedett.
Abban az időben volt folyamatban a piarista család kongregációvá való emelésének egyházjogi eljárása. Bonyolult és buktatóktól sem mentes feladat volt ez. Kalazanci József atya tudta, hogy az ügy akkor fog szerencsésen végződni, ha az imádság eszközéhez folyamodnak. S ekkor ő, bár szentként az imádságból élt, úgy vélte, Istennek kedvesebb Glicerió buzgó imádsága, mint az övé. Ezért 1617. január 25-én, Szent Pál megtérésének ünnepén arra kérte fiatal rendtársát, menjen a Szent Apostolnak a falakon kívül fekvő bazilikájába, s imádkozzon az eljárás szerencsés kimeneteléért. Glicerio engedelmeskedett. Ugyanezen év március 6-án pedig V. Pál pápa az „Isten Anyjáról nevezett Kegyes Iskolák Szegényeinek Páli Kongregációjává” emelte a piarista családot.
Miután tehát felállt az új kongregáció, s meghatározták a rendi ruhát, amely megkülönbözteti majd őket más kongregációktól, a piarista család védnök bíborosa még ugyanazon év nagyszombatján beöltöztette Kala-zan-ci Józsefet, ő pedig további tizennégy munkatársát. Glicerio Landriani azonban nem volt a tizennégy kiválasztott között.
Nem ismerjük azokat az okokat, amelyek egy időre kizárták Gliceriót a kongregáció teljes jogú tagjai közül. Néhány életrajzíró feltételezése szerint talán a piacenzai San Antonio apáti címe, illetve a vele járó jövedelem – melyeket a fiatalembernek akarata ellenére is meg kellett tartania – volt ennek az oka, hiszen ez ellentétben állt volna a szegénységi fogadalommal. Glicerio több alkalommal is próbált megszabadulni egyiktől is, másiktól is; azonban a pápa kifejezett akarata volt, hogy megtartsa a címet és a jövedelmet.
Hogy mi volt a tényleges ok, nem olyan fontos. Fontosabb viszont, hogy Glicerio engedelmesen elfogadta elöljárói döntését, bár keserű volt számára. Úgy érezte, elöljárói nem találták még elég érettnek a ruha felöltésére: igyekezett hát, hogy még jobb legyen. Amikor végül, néhány hónappal később megkapta ez engedélyt, hogy beöltözzön, hatalmas örömmel kezdte el a noviciátust.
Az életrajzíró helyesen jegyzi meg, hogy azokban az időkben a noviciátus olyan szigorú volt, hogy „az ókori egyiptomi szerzetesek sivatagja is megirigyelhette volna”.[2] Gliceriónak azonban minden könnyű volt; sőt, minthogy úgy érezte, a virrasztások és az aszkézis nem voltak eléggé kemények, igyekezett azokat állandóvá tenni. Fizikuma azonban már nem bírta sokáig. Ugyanazon év szeptember 20-án, éppen azon a napon, amikor a milánói egyházmegyében a város egykori érsekének, Szent Glicerio Landrianinak az ünnepét tartották, jelentkeztek rajta egy súlyos betegség első jelei, amely azután néhány hónap leforgása alatt a sírba vitte.
Amikor pedig fölösleges, ám annál fájdalmasabb orvosi kezeléseknek vetették alá, a beteg mindent panaszkodás nélkül viselt. Sőt mély lelki összeszedettségbe zárkózott, úgyhogy sokszor úgy tűnt, nem is veszi észre a kínt, amelyet a gyógyítani próbáló orvosok okoztak neki. E szenvedéseket a kereszt áldozatában való kivételezett részesülésként fogta fel.
1618. május 15-e volt. Ezen a napon úgy tűnt, mintha a beteg hirtelen javulni kezdett volna. Glicerio valóban fel bírt kelni, s le tudott menni az oratóriumba, hogy részt vegyen a szentmisén s szentáldozáshoz járulhasson. Összeszedetten, hosszasan imádkozott, majd a nap további részében teljes hallgatásba burkolózott. Csupán akkor szólt, amikor egyik társával bizalmasan közölte: érzi, közel van már a vég. S tényleg, délután állapota hirtelen rosszabbra fordult. Mindenki előtt nyilvánvalóvá vált, hogy Glicerio halálán van. A szomorú hír gyorsan elterjedt egész Rómában. A rend védnök bíborosa a pápa parancsára a noviciátusba ment, s kivette Gliceriótól a szegénység, tisztaság és engedelmesség hármas fogadalmát. Így történt, hogy bár őt vették fel utolsóként a noviciátusba, elsőként tett örök fogadalmat.
Atyai gondoskodással sietett Glicerio betegágyához Kalazanci József is. A beteg állapota továbbra is súlyos volt, s nem adott okot sok reményre. Ezért az este közeledtével, amikor a szent papnak vissza kellett térnie az intézetbe, kénytelen volt elbúcsúzni. Másnap vajon életben találja-e még a kedves Gliceriót? Végül a beteghez fordult, s így szólt hozzá: „Glicerio atya, engedelmeskedj: ne menj el az engedélyem nélkül!” Glicerio bólintott. De alighogy József atya kiment, a fiatalember érezte, hogy eljött a halál órája. De hogy halhatna meg, ha egyszer megígérte, hogy nem megy el engedély nélkül? Este tíz óra volt. Kalazanci József már visszatért az intézetbe, s szobájában ülve írt. Hirtelen kopogást hallott az ajtaján, majd Glicerio hangját: „Áldjon meg, atyám, indulok a mennyországba!” József atya túl az első meglepetésen összeszedte magát, s válaszolt: „Menj csak, testvérem, s járj közben értem az Úr előtt!” Ezután a harang szavával a közösség tagjait az oratóriumba hívta, s elmesélte az esetet. Miközben beszélt, megérkezett a hír: meghalt az örökfogadalmas. Ez volt Glicerio utolsó engedelmes tette.
Most tehát már tudjuk, ki is volt Glicerio Landriani.
Sok olyan természetfeletti eseményről nem beszéltünk, amelyek Glicerio életében történtek, ugyanis kizárólag erényeinek s Krisztushoz való ragaszkodásának hősies fokát akartuk kiemelni.
Glicerio Landriani boldoggá avatási eljárását alig két évvel halála után, pontosan 1620-ban kezdték el. Olyan lassan haladt azonban előre, hogy még ma, több mint három és fél évszázaddal később sem fejeződött be. Az egyház ünnepélyesen elismerte, hogy Glicerio hősi fokon gyakorolta a keresztény erényeket, azonban még nem engedélyezte a fiatal piarista nyilvános tiszteletét. Engedtessék meg, hogy ezt a késést úgy fogjuk fel, mint az alázat és a lemondás – amelyek meghatározták Glicerio életét – késői jelét. Kívánjuk, hogy a boldoggá avatási per mihamarabb befejeződjön, s oltárainkon is tisztelhessük Gliceriót.
Pompilius a Kalazanci Józseffel való rövid, de intenzív, nemeslelkű és feltétlen együttműködése során különösen a római nép alsóbb rétegei közti hitoktatás terjesztésében és végzésében tűnt ki és hozott nagy áldozatokat. A hit igazságait továbbadni, hirdetni a kicsinyeknek, a tanulatlanoknak, a szegényeknek, mindig is nemes, ugyanakkor nagyon nehéz feladat volt. A történelem halad előre, az egykori idők elmúlnak, a körülmények változnak, azonban a hitoktatás feladatai alapjában véve mindig azok maradnak, melyeket már Szent Ágoston megjelölt és kifejtett De catechizandis rudibus című művében. A hitoktatónak mindenekelőtt modellre van szüksége. Ez pedig nem lehet más, mint Jézus, a Mester. A hitoktató Jézustól kapja meg a szeretet lelkét és a szolgálat iránti vágyat.
A jó hitoktató elsődleges lelki kiindulópontja az Isten és a felebarát iránti szeretet. A szeretet alázatossá teszi, és segít neki, hogy rájöjjön, hogyan kell hallgatói befogadóképességéhez alkalmaznia a hitigazságok kifejtését. Ugyanakkor jól kell ismernie a hitigazságokat is, amelyeket át akar adni, s tudnia kell kiemelni azok lényeges pontjait. Végül pedig soha nem szabad elvesztenie bátorságát. Ezek azok az útmutatások, amelyeket Ágoston püspök diakónusának, Deogratiasnak adott, hogy segítsen neki megoldania azokat a nehézségeket, amelyekkel hitoktatói munkájában szembetalálta magát.
Az 1612-es évek táján, amikor Glicerio Landriani öt társával együtt csatlakozott a piaristákhoz, Rómában mindenki érezte a hitoktatás égető szükségét, azonban nem tudták azt jól megoldani. 1566-ban V. Pius pápa eleget tett a trentói zsinat előírásának, s kiadta a Római Katekizmust, hogy a plébánosoknak a vallásoktatásban rendelkezésükre álljon egy tanbeli segédkönyv. Megmaradt ugyanakkor az a módszertani kérdés, hogyan fordítsák le egyszerű és közérthető nyelvre a Római Katekizmus sűrített formában előadott tanításait.
VIII. Kelemen pápa (1592-1605) biztatására a jezsuita Roberto Bellarmino úgy próbált meg választ adni erre a módszertani kérdésre, hogy két katekizmust állított össze: egy bővebbet a tanárok számára (Nagy Katekizmus), s egy kisebbet a tanulóknak (Kis Katekizmus). Bellarmino ebben a „kérdés-felelet” módszerét alkalmazta, amelyet néhány évvel azelőtt vezetett be a hitoktatásba Castellino da Castello, aki egyébként maga is alapítója volt egy „Társaságnak”, amely a gyerekek vallásos nevelését tűzte ki célul maga elé (Milánó, 1536).
A káté kérdésekből, majd rá adott válaszokból állt, amelyeket a tanulóknak kívülről meg kellett tanulniuk. Olyan idők voltak ezek, amikor az íróeszközök szűkös volta miatt az embernek nagyon csiszolnia és élesítenie kellett memóriáját, hogy szükség esetén használni tudja. De élő s érvényes volt a dantei sor is: „Tudás gyümölcsét a megértés csak jól őrizve termi” (Paradicsom, V, 41–42), azaz nem elég érteni valamit, emlékezni is kell rá.
Miután Bellarmino elkészítette a katekizmusokat, pontosan kidolgozott struktúrát adott a hitoktató iskoláknak, amely megfelelt annak a követelménynek, hogy az oktatás a lehető legnagyobb mértékben egyénre szabott legyen. De amint az az emberi életben gyakran előfordul, az a lendület, melyet Bellarmino adott a milánói és a római hitoktatásnak, gyakorlati megvalósításában hamar megtorpant.
Rómában az 1612. év táján hittant a plébániákon oktattak, a templomban, zajos vasárnapi összejöveteleken, amelyek kevéssé voltak gyümölcsözőek.
Amikor Kalazancius végigjárta Róma legszegényebb negyedeit, láthatta, hogy a gyerekek és a felnőttek azon túl, hogy analfabéták, a keresztény igazságok ismeretének is híján voltak: még a keresztény ember legegyszerűbb imádságait sem ismerték. Erre a siralmas és fájdalmas helyzetre válaszolt Glicerio Landriani: ő igazán birtokában volt a Szent Ágoston által megrajzolt ideális hitoktató felkészültségének és lelkületének. Munkához látott, s három hitoktató-iskolát nyitott: egyet a San Lorenzo in Damaso, egyet a Santa Maria di Grottapinta, egyet pedig a Sant'Adriano al Campo Vaccino templomában.
A boldoggá avatási eljárás dokumentumaiban (ezt az eljárást még maga Kalazancius indította el 1620-ban) olvashatjuk a következő tanúvallomást: „Alig jelent meg Glicerio a Sant'Adriano templomban, akkora tömeg gyűlt össze, férfiak és nők egyaránt, hogy létszámban megelőzte Róma minden más hittaniskoláját.” Nyilvánvaló, hogy ezt a nagy tömeget jórészt Glicerio szeretetteljes lelkülete vezette oda, illetve szelíd fellépése, amely még édesebbé tette a nevet, melyet hordozott.
A történész Leodegario Picanyol hozzáteszi: „Nem túlzás azt állítani, hogy a Sant'Adriano al Foro templomában szervezett hitoktatás jelenti Landriani legnagyobb újítását a hitoktatás technikáját illetően, a kifogástalan szervezés és a hatékony módszerek mellett azonban az átadandó anyag tökéletes ismerőjének is bizonyult.”[3] Ez abban nyilvánult meg, hogy hitoktató tevékenysége során Glicerio nemcsak saját jó szándékában bízott, hanem közben módszertanilag különlegesen kidolgozott eljárást alkalmazott, illetve megfelelő szervezési formákat is segítségül hívott.
Megpróbáljuk itt most röviden bemutatni ezt az eljárását és az oktatás megszervezését. Ami a tanítás tartalmi elemeit illeti, Glicerio gyakorlatilag Bellarmino katekizmusaiból indult ki, amelyeket egyébként már Kalazancius is alkalmazott. Ugyanakkor jó okunk van azt gondolni, hogy nem csupán passzívan tartotta magát ezekhez, hanem át és átszőtte azokat személyiségének karakterisztikus jegyeivel. Nemrégiben a szentté avatási ügyosztályon őrzött egyik kartondobozban találtak négy füzetecskét, amelyekbe maga Glicerio Landriani készített jegyzeteket.[4] Hogy képet kaphassunk az ott olvasható „káté” módszeréről, idézzünk két kérdést a hozzájuk tartozó válaszokkal.
„Tanár: Mi a bűnbánat?
Diák: Amikor a bűnös megkeményedett szíve darabokra törik azon fájdalmában, hogy megbántotta Istent, s szilárdan elhatározza, hogy nem vétkezik többé: inkább meghalna.
Tanár: Mi a gyónás?
Diák: Amikor a bűnös úgy járul a pap elé, mint ahogyan Magdolna borult Jézus lábaihoz, s azután megvallja bűneit.”
Az első válasz olyan keresztény igazságot vés a szívünkbe, amely később elér majd Savio Domonkoshoz, a szent fiatalemberhez is: „Inkább meghalok, de nem vétkezem.” A második válasz pedig szinte kézzel foghatóan idézi elénk a bűnös asszony képét, aki a szeretettől és a bűnbánattól indíttatva Jézus lábai elé borul (Lk 7,36–50).
A módszertant illetően azt kell kiemelnünk, hogy Glicerio az oktatásnak maximális mértékű egyéniesítésére törekedett, amely pedig már Bellarminónak is szívügye volt. Emiatt írta elő a jezsuita, hogy egy csoportban maximum öt tanuló lehet. Glicerio ezt a számot hatra emelte, ehhez azonban szigorúan tartotta magát. Nem is lehet a tanárnak annál nagyobb álma, mint hogy az osztályok hat főből álljanak. Ahhoz azonban, hogy ilyen kevés diák legyen egy osztályban, szükséges az is, hogy az iskola megfelelő számú tanárral rendelkezzen. S szent kitartással Glicerio ezt is elérte. Minden plébánián sikerült összegyűjtenie legalább huszonöt felnőtt hitoktatót. Ezeknek körülbelül a fele nő volt, ugyanis Glicerio nagyon bölcsen tanárnőkre bízta a kislányok és a fiatal leányok oktatását.
Minden órát alapos előkészítés előzött meg, majd sort kerítettek a kiértékelésre is. Glicerio megkövetelte, hogy minden nap, az órák előtt minden hitoktató írásban adja le neki, hogy mit szándékozik tanítani aznap a saját diákjainak. Az órák végeztével összegyűjtötte a tanárokat, akiknek be kellett számolniuk az órákról, hogy milyen nehézségekkel találkoztak, milyen eredményeket értek el, hogy így összehasonlíthassák tapasztalataikat, felfedezhessék és kijavíthassák esetleges hibáikat. A Sant'Adriano templomban Glicerio maga vezette a kiértékeléseket, a vitát, s meghatározta a következő órákon tartandó pedagógiai-módszer-tani irányvonalakat.
Az óra menetét olyan módon szervezte meg, hogy arról már Kalazancius is dicsérő szavakkal beszélt. A szoros értelemben vett hitoktatás ideje meglehetősen rövid volt: általában nem haladta meg a fél órát. A tanár által elmondott, majd a diák által megtanult hitigazságokon minden egyes alkalommal el is gondolkoztak, majd átültették azokat a mindennapok személyes tapasztalataiba. Ez a közös gondolkodás pedig szinte természetesen végződött az imádságban. Ily módon az óra tárgya nem állt meg az értelem és az emlékezet küszöbén, hanem a szívek mélyéig hatolt, nevelte a lelket, s táplálta a szellemet. Más szavakkal kifejezve kihívássá vált, s az egész embert megszólította.
Egy olyan hitoktató tevékenységnek azonban, mint amelyet Glicerio Landriani Róma sok templomában és plébániáján elindított, jól felkészült, stabil tantestületre s hatékony szervezetre volt szüksége.
Az első elvárásnak Glicerio azzal próbált megfelelni, hogy megtaníttatta s elsajátíttatta a tanárokkal Bellarmino nagy katekizmusát, illetve igyekezett táplálni szívükben Isten és a felebarát iránti szent szeretetet. Ami pedig a szervezetet illeti, minden plébániai iskola tanárait és tanárnőit egy-egy igazgató, illetve igazgatónő vezetése alá helyezte. A plébánia egész hitoktató szervezete természetesen a plébános felügyelete alá tartozott.
Bár Glicerio nagy gondot fordított a tanárok felkészítésére, mégsem volt elégedett. Még többet akart nekik adni. Ezzel a szándékkal gondolkodott egy hároméves filozófiai és teológiai iskola beindításáról, ahol nemcsak a leendő tanárok, de bármely érdeklődő civil is alapos ismereteket kaphatott volna a kereszténységről.
Glicerio szerint a tervezett hároméves iskolának kettős célja lett volna: kielégíteni azok igényét, akik egyszerűen Isten dicsőségére szerették volna elsajátítani a szükséges ismereteket; illetve az emberek szellemi javára hitoktatókat képezni. Az iskola nagy „segítség lett volna azoknak, akik szolgálni akarják az Urat”.
Glicerio mindenekelőtt Kalazanciusnak mondta el tervét, amelyet ő lelkesedéssel fogadott. Beszélt azután róla Giovanni Andrea Baleazzo Bono atyával, a Szent Ambrusról és Károlyról nevezett Oblátusok csoportjának vezetőjével, akik egyébként azért jöttek Milánóból Rómába, hogy hittaniskolát alapítsanak. 1619. szeptember 29-én levelet küldött nagybátyjának, Federico Borromeo bíborosnak, amelyben előadta a filozófiai-teológiai iskola képzési tervét, s „ajándékba” kért tőle egy képzett teológust Milánó egyházmegyéjéből (valószínűleg egy bizonyos Airone atyáról volt szó), akit képesnek tartott arra, hogy beindítsa az új iskolát. A levél a következő szavakkal zárult: „Jézus Krisztus nevében alázattal kérjük, Uram, járuljon hozzá a fent előtárt ügyhöz, amely Isten nagy dicsőségére fog válni; a magunk részéről pedig ígérjük Önnek, hogy Isten segítségével megtízszerezzük a keresztény tanítás előmozdítóinak a számát, s hogy hivatások fognak születni ebből az oblátus atyák által végzett szolgálatra, minthogy a mi vágyunk sem más, mint Jézus Krisztus dicsősége: dummodo Christus praedicetur.”[5]
Nem ismerjük a bíboros válaszát unokaöccse kérésére. Tény viszont, hogy Glicerio Landriani álma és célja, a civilek számára felállítandó hároméves filozófiai és teológiai iskola soha nem valósult meg. Ha megszületett volna, századokkal előzte volna meg azokat a civilek számára beindított teológiai iskolákat, amelyekből napjainkban egyre több alakul, s amelyek sok gyümölcsöt hoznak Olaszországban és a katolikus világban egyaránt.
A szentek által Istentől kapott sok karizma egyike a jövő üdvös dolgainak megsejtése és előmozdítása.
1. Cenno storico del Ven. Glicerio Landriani delle Scuole Pie, Stab. Tip. Letterario di Luigi De Bonis, Nápoly 1888, 9. o. Az előszóból „A tiszteletreméltó és jámbor olvasóknak” (3. o.) tudjuk, hogy a kötetecske szerzője J. Jerico atya, spanyol piarista, s az olasz fordítást az ugyancsak piarista G. B. Cereseto atya készítette.
2. I. m. 31. o. Egyéb felhasznált írások: Anonymus, Ven. Glicerio Landriani, L. I. C. E., Torino, 1932; A. M. Perrone, Gli Scolopi a Napoli, Edizioni Calazanziane, Napoli, 1961; M. Novelli, Un apostolo di fede e di carita del secolo XVI. Glicerio Landriani, in „I Cavalieri di S. Brigida” 3–4 (1968. okt.–dec.).
3. vö. L. Picanyol, Epistolario di San Giuseppe Calasanzio, I–IX, Róma 1950–1956.
4. P. C. Vila Pala, Glicerio Landriani catechista, Roma – Ephemerides Calasanctianae, 1981. nov.
5. „Csak hirdessék Krisztust!”
Fordította: Odrobina László
Forrás: Gino Ragozzino, Glicerio Landriani - Dolcezza di Dio, in `Il Landriani, testimonianze di storia ed arte`, Istituto Grafico Editoriale Italiano, Napoli, 1987, 11-20.
