Kedves Testvéreim!
Utolsó napját ünnepeljük annak az évnek, amelyet Kalazanci-szentévnek neveztünk: négyszázadik évfordulóját rendalapítónk, szentatyánk születésének. Az emlékezés ünnepe volt az egész év. Az emberek szeretnek emlékezni. Jólesik főleg akkor, ha a jelenben nem jól érzik magukat, visszagondolni a régi nagy időkre, a régi nagy emberekre és erőt szívni az ő emlékükből. A múlt század költője, Garay, az ő Hárfaharangjában így fejezi ki ezt az általános emberi igényt:
A mi emlékezésünk azonban nem egészen ilyen. A mi emlékezésünk nemcsak emlékezés. Nekünk Kalazanci Szent József nem „régi fény”, hanem élő fény, jelenvaló fény; Kalazanci Szent József a mi számunkra él. Erről az élő Kalazanciusról szeretnék elmélkedni ezen az ünnepi misén.
Hogyan élnek, hogyan élhetnek a halottak?
Maga az emlékezés is már az életnek egy bizonyos neme. Masterlincknek remek mesejátékában, a Kék madárban a két kisgyerek a másvilágon is beköszönt, és ott nagyapóval és nagyanyóval beszélnek, akik ott élnek; de elmagyarázzák nekik, hogy ők akkor élnek, mikor a földön élő emberek rájuk gondolnak, róluk beszélnek. Mikor nem gondolnak rájuk, és nem beszélnek róluk, akkor alszanak. – A mi emlékezésünk nem ilyen. Hiszen gondolni az elhaltakra, beszélni róluk még a legkegyeletesebb lelkek is csak rövid ideig és ritkán szoktak, mert hisz az élet megköveteli egész figyelmüket. És nekünk Kalazanci Szent József nemcsak akkor él, amikor rágondolunk, és róla beszélünk: az ő élete több mint csak az emlékezés élete.
Hogyan élhetnek egyáltalán tovább a halottak?
Gondoljunk egy családapára vagy egy családanyára. Mint mondani szokták: tovább él gyermekeiben. Talán külsőleg is él bennük: arcuk, megjelenésük, testalkatuk hasonlít hozzá; aki rájuk néz, a szüleikre gondol. Hordozzák tovább, él bennük a gondolatvilága, érzelmi világa, annak az atyának és anyának eszméi, érzelmei; ők is úgy gondolkoznak, úgy éreznek. Íme a családban való legegyszerűbb, legtermékenyebb emberi továbbélés. Kalazanci Szent József is él az ő fiaiban. Él az ő fiaiban: mindenekelőtt rendjének fiaiban, akik iparkodnak, ha nem külsőleg, de legalább belsőleg az ő arcát ölteni magukra, az ő gondolatai szerint élni, az ő célkitűzéseit megvalósítani, az ő szellemében végezni munkájukat, a nevelőmunkát is, de a lelkiéletüket is az ő szelleme szerint alakítani. Él az ő rendi fiaiban. De él a rendi fiain keresztül abban az ifjúságban is, amelyet ezek az ő rendi fiai az ő szellemében nevelnek. Hogy ez mennyire így van, azt legjobban megmutatja, hogy ezek a mi kedves tanítványaink, sokkal azután is, hogy elkerülnek az iskolából, valahogy viselik jeleit a családi összetartozásnak. Nemcsak abban, hogy szeretnek idejárni a régi fényhez új szövétneket gyújtani, hanem ha egymással találkoznak, kint az életben, munkában véletlenül, nagyon sokszor egymásra ismernek, érzik, hogy valamiképpen egy családhoz tartoznak. És rajtuk keresztül még szélesebbé válik ennek a családnak köre, hiszen azok a családok, amelyek ideadják Kalazanci Szent József szellemében való nevelésre az ő gyermekeiket, gyerekeiken keresztül maguk is átvesznek lelki, szellemi vonásokat egész vallásos életükbe, az ő saját nevelésükbe, saját gondolkozásukba; amit megint mutat az, hogy szeretnek visszajárni ide, ebbe a kápolnába, például ebbe is; hogy olyan nagy számmal szeretnek megjelenni, és úgy érzik, hogy itt itthon vannak, mert itt valamiképpen Kalazanci Szent József szelleme van; valahányszor ide belépnek, él az ő lelkükben.
De van még más lehetősége is az életnek azok számára, akik elköltöztek. Legalábbis a nagy alkotók számára. A nagy alkotók élnek az ő műveikben. Ha azt kérdezzük, hogy hogyan él Szent István: él egész Magyarországban, amely nem volna nélküle, vagy nem volna így nélküle. A nagy teremtő művészek, alkotók, költők, tudósok élnek abban, amit alkottak, alkotásuk él. Kalazanci Szent József is él – nemcsak egyesekben, fiaiban, tanítványaiban és azok családjaiban; él tárgyilag is, az ő nagy intézményében, az ő rendjében, amelybe beleadta lelkét. – De hát élet ez csakugyan? Él az a rend, és úgy él, hogy Kalazancius él benne? – Ahelyett, hogy sokat gondolkoznánk és elmélkednénk róla elvontan, egyetlenegy gondolaton keresztül, abba foglaltan szeretném megmutatni ennek az intézménynek életét. Él az az intézmény, amely fejlődik, növekszik, tökéletesedik. Egy pillantást szeretnénk vetni Kalazanci Szent József intézményének, a piarista rendnek a jelen életére; kérdezem, hogy mi történt ebben az intézményben, hogyan mutatja meg az életét csak az utolsó tíz esztendőben, a magyar generálisnak, Tomek Vincének a vezetése alatt? Egy kis perspektívát szeretnék adni a rendnek a mostani életéről, de csak azokról az adatokról, amelyek az utolsó tíz esztendőben adódtak.
A rend megtelepedett, legnagyobb területe, legnépesebb ága a spanyol ág megtelepedett abban a két országban, amely vele szomszédos, és amelyben eddig a történelmi nehézségek miatt ez nem sikerült; most leküzdve a százados nehézségeket, megtelepedett Franciaországban és megtelepedett Portugáliában. Megtelepedett a rend Amerikában. A legújabb és a mi szívünkhöz legközelebb eső ága az észak-amerikai település, Los Angelesből indult ki: magyar piaristák és spanyol piaristák együtt. És a magyarok ma már háromfelé vannak: Buffalóban rendházuk és internátusuk van, elkerültek Philadelphiába, ahol rendházuk és iskolájuk van, elkerültek Washingtonba, ahol tanulmányi házuk van. A spanyolok New-Yorkban vertek gyökeret. – De nemcsak Észak-Amerikában van ilyen szorgos élet az utolsó években. Közép- és Dél-Amerikában, ahol számos helyen meg voltunk telepedve eddig is, nagy erővel gyarapodott intézményeink, iskoláink, intézeteink, internátusaink száma. Megtelepedtünk – a legtávolabbi ága a piarista intézménynek ez – Japánban, ahol Jokohamában plébániánk, egy másik városban pedig iskolánk van. Íme csak a kifelé való terjeszkedésnek életjelei! – De ez a kifelé való élet belül is ugyancsak élő intézményt visz kifelé. Néhány a múlt évtizedből való legnagyobb, legfontosabb adat: Elkészült a rend szabályzatának, konstitúcióinak, reguláinak az új, az egyház mai szelleméhez méltóan való átdolgozása, amelyet a hozzáértők jogászi remekműnek tartanak. Rómában egy új gimnázium nyílt. És a Monte Marión, a Tiberisz túlsó partján épült új rendházban (negyedszázaddal ezelőtt, mikor én ott jártam, nyoma sem volt még) egyre jobban fejlődik egy provinciaközi olasz teológiai főiskolai kurzus, amelynek a kétéves filozófiai tanfolyama olyan nagy jelentőségű, hogy a piarista ifjúságon kívül ebben az évben 11 más szerzetesrendnek 112 ifja hallgatott ott, tanult ott. Talán egy szám is rávilágít arra, hogy mennyire él ez az intézmény. Növendékeink, leendő atyáinknak száma körülbelül 600. Hozzájárul ehhez majdnem ezer úgynevezett posztuláns, aspiráns, akik a növendékévek és a további nevelés előtt állnak és arra készülnek.
Egy másik ilyen nagyjelentőségű dolog: Spanyolországban megalakult a piarista Írók Háza, amelynek két feladata van: az egyik a spanyol piaristáknak a nagytekintélyű folyóiratát (Revista Calasancia) szerkeszteni és kiadni, és a másik: a piarista iskolákat jó tankönyvekkel látni el. De talán a legnagyobb jelentőségű adat, amit ennek a tíz évnek haladásáról, fejlődéséről való fénykép gyanánt állíthatunk magunk elé; egy óriási tartozás lerovatván, óriási kincset ad nekünk: végre megjelent 9 kötetben Kalazanci Szent József atyánknak a levelezése. És ezzel mód nyílik nekünk, és mód nyílik a történelemnek és a pedagógiatörténetnek, hogy kiaknázza tudományos szempontból és megrajzolja az ő igen nagyon hiányzó tudományos arcképét. Íme a másik módja annak, hogy ami az élete Kalazanci Szent Józsefnek: az ő intézményének az élete.
De azt hiszem, hogy az életnek a legközvetlenebb jele és bizonyítéka az eleven szó. Istenem, milyen nagyszerű dolog lenne, ha a tudományos, fizikai haladás gyorsabb lett volna, és az ő idejében már föl lehetett volna venni az élő hangot lemezre vagy magnetofonra, és most bekapcsolhatnánk azt, és így megszólalna előttünk Kalazanci Szent József! Így nem szólaltathatjuk meg. De mégis van egy módja, hogy az ő élő szavát is halljuk: hogyha leveleiből, írásaiból kivett mondatokat idézünk. Ennek az ünnepi megemlékezésnek azt hiszem az lesz a koronája, hogy egypár mondatát Kalazanci Szent Józsefnek itt most elmondom, elolvasom és így halljuk – nem az én szerény szavamat, hanem az ő szentséges szavát.
Néhány idézet az ő egyéniségére világít rá.
Egy Kalazancius-kép szemléleténél azt mondotta egy főpap, aki rendünk tanítványa: ez nem Kalazancius, mert nem látszik rajta az, ami az ő legnagyobb jellemvonása, és ezt kellene kifejeznie a festménynek: a jóság nem sugárzik róla. – Sugárzik a jóság az ilyen mondatokból: „A generálisnak ismerni kell a jók minden tulajdonságát, és a rosszakét is.” (P. 201. – 2879.) – Másik jellemzője az ő lelkének: roppant alázatossága. Lehetne-e tömörebben ajánlani ezt, mint ebben a mondatban: „Ha a pap nem alázatos, jobb lett volna, ha meg sem születik.” (P. 89. – 1436.) – Jóságából árad a szeretet. A szeretet vitte cselekedeteit, irányította tetteit, alapítását. Íme egy mondat: „Mindent Isten kezéből veszünk itt, s az Isten iránti szeretet által minden könnyűnek látszik, mert a szeretet, ha valóságos, mindent könnyűvé tesz.” (P. 104. – 800.) – Aki egy kicsit is ismeri életét, tudja, mit kellett szenvednie, annak nagyot mond a következő kis mondat, amelyet egy házfőnöknek ír a legsötétebb időkben, mikor a rendje föl van oszlatva, és az úgy látszik, vigasztaló levelet írt. Feleletül így ír: „Főtisztelendőséged levelében a szomorúság szó nagyon nem tetszik nekem. Bizony senkiről sem lehet igazabban elmondani, hogy szomorúsága van, mint rólam, akit mindenfelől súlyos csapások vesznek körül. De ha meggondolom, hogy minden Isten kezéből jön, és hogy én mindent, amit cselekszem, a szerető és jóságos Atyáért cselekszem, akkor megbékélt lélekkel viselek el mindent, és készebb vagyok meghalni, mintsem abbahagyni, amit jól elkezdtem, és így elhárítok minden szomorúságot és levertséget.” (N. 99.) – Hogy miként gondolkozott ellenségeiről, íme egy mondat: „Dicsérjük Istent, hogy mindig van valaki, aki ellenségesen viselkedik velünk szemben. Legyünk róla meggyőződve, hogy jó szándékkal teszi. Ami pedig minket illet, folytassuk kötelességünk teljesítését.” (N. 96.)
E pár mondat után szeretnék néhány olyan idézetet fölolvasni leveleiből, amelyek rávilágítanak nagy ember- és lélekismeretére. Íme az emberi vágyakozás lélektanának egy tömör mondatba foglalása: „Aki nem éri be a szükségessel, nem fogja beérni a fölöslegesekkel sem, mert az emberi kívánság kielégíthetetlen.” (N. 177.) – A pedagógus munkájának egyik főszabálya, az egyénekhez való alkalmazkodása: „Nem kell mindenkit egyformán segíteni a tökéletességre, hanem mindenkinek saját tehetségéhez kell alkalmazkodni.” (P. 187. – 2441. lev.) – Hogyan gondolkodik arról a szellemről, amelyben atyáinknak tanítani kell? „Óhajtom, hogy az atyák egyre haladjanak a tudományok művelésében, hogy szolgálhassanak felebarátjuknak, de még jobban haladjanak a szent alázatosság erényében: ez a kettő együtt igen alkalmassá teszi az embert megismerni az igazságot és szeretni az igazi jót.” (N. 76.) – Iskoláinak alapgondolata a szegény gyerekek nevelése. Egy mondat: „Ami a szegény tanuló felvételét illeti, Főtisztelendőséged akkor cselekszik szentül, ha annyit vesz fel, ahány jön, mert intézményünk őértük van, és amit értük teszünk, azt az áldott Jézusért tesszük.” (P. 134. – 2512.) – A tapasztalt pedagógusnak utasítása a büntetésről: Büntetés? „Hatásosabb a szentség, mint a korbács.”
Milyen nagy dolognak tartja a tanítást: „Ha Isten szeretetéből alázatosan tanítanak, nagy érdem Istennél, nagyobb, mintha vérig ostorozzák magukat.” (P. 168. – 4108.)
Végül – és ezt a mondatot szeretném kedves rendtársaimnak útravalóul adni ennek a mai ünnepségnek alkalmából: amikor az atyák „tanítanak vagy tanításra készülnek, úgy cselekedjék ezt, mintha az Úr Jézus állna mellettük és figyelné, hogyan tanítanak és hogyan készülnek.”
Megszólaltattam a szentet, hallottuk egy pár bölcsességtől és szentségtől sugárzó szavát; fejezzük be ezt a gondolatsort a Kalazanci-himnusznak soraival:
(Ez a beszéd a piarista kápolnában hangzott el 1957. augusztus 27-én.)
