A Piarista Rend alapítója a Pireneusok déli lejtőjén 523 méter magasan fekvő, sótermeléséről nevezetes kis faluban: Peralta de la Sal-ban született, valószínűleg 1557. szeptember elején. A községnek nevet adó „magas kő” megtekinthető a plébániatemplom falába beépítve. Az akkortájt mintegy 70 családi tűzhelyből álló Peralta lakói az aragón királyság alattvalóinak tudták magukat, noha katalán dialektust beszéltek.
Szentatyánk Pedro Calasanz és María Gastón házasságából nyolcadik, legkisebb gyermekként született (a szomszéd falu neve Calasanz). Mindkét szülő kisnemesi családból származott, ennek ellenére az apa kovácsmester volt. Jövedelmét növelte az, hogy képviselte a Castro-Peralta báróság ügyeit a faluban megbízottként (bayle general), de a család jóléte érdekében földműveléssel és olajfatermesztéssel is kellett foglalkoznia. A viszonylagos jómód jele, hogy öt lányukat illően kiházasították, és fizetni tudták Joseph fiúk tanulmányi költségeit is, akit a betűvetés megtanulása után a közeli Estadillába küldtek humanista iskolába.
A szentté avatási eljárás során több olyan vallomást rögzítettek, amely a szülők gondos nevelésére és a gyermek József átlagon fölüli vallásosságára emlékezett. Egy iskolatársa szerint el Santet-nek, vagyis kis szentnek hívták, „mert minden nap úgy ment iskolába, hogy előtte imádkozott, amiért tanulótársai kigúnyolták”.
A latin grammatika elsajátítása után a család támogatja egyetemi tanulmányai megkezdését is abban a reményben, hogy pap lesz. A 14 éves diák első egyetemi városa Lerida (korabeli nevén Leyda), ahol filozófiát és valószínűleg jogot tanult. A hallgatók a királyságok szerint szerveződtek: Józsefet az aragónok vezetőjüknek választották. 17 évesen a tonzúra fölvételével klerikus lett, de továbbra sem vett igénybe tanulmányaihoz egyházi javadalmat. Hivatása erős válságok olvasztótégelyében tisztult meg, miközben Valenciában, majd Alcalában teológiát tanult. Előbb egy rámenős asszony csábításából kellett kimenekülnie, majd életveszélyesen megbetegedett. Akkor szüzességi fogadalommal fölajánlotta a Szent Szűznek, hogy pappá lesz. Gyógyulása után visszatért Peraltába, és lemondott az örökségről, amelyet apja Pedro fivérének tragikus halála folytán fölkínált neki. Leridában befejezi teológiai tanulmányait, és pappá szentelteti magát 1583. december 17-én Sanahújában, az urgeli püspök palotájának kápolnájában.
1584 és 1591 között több püspöknek udvari embere, bizalmasa. Kényes egyházi ügyek megoldásában jeleskedik. De la Figuera püspököt elkíséri a montserrati bencés kolostor vizitációjára. Káptalani tisztségeket visel Seo de Urgel egyházmegyében, majd két évig hegyi falvakban plébános, miközben polgári joghatóságot is képvisel a banditáktól hemzsegő körzetben. Ezek a tevékenységek azonban nem elégítik ki ambícióit, ezért 34 éves korában leköszön hivatalairól, teológiai doktorátust szerez (valószínűleg Barcelonában), majd ajánlólevelekkel fölszerelve hajóra száll Róma felé, hogy ott igényeljen magának valami egyházi javadalmat. Az előállott üresedések betöltése tudniillik csak páros hónapokban történt helyben, páratlan hónapokban viszont a Pápát illette meg; így Rómában nagyobb eséllyel lehetett hozzájutni egy spanyol kanonoksághoz.
1592 februárjában érkezik Rómába, ahol összeköttetései révén Colonna bíboros palotájában kap szállást. Nem sejtik, hogy tíz évig lesz a bíboros vendége. Hiába kezd hozzá rögtön célja eléréséhez, hiába pereskedik éveken át kivívott jogainak érvényesítéséért, Gioseppe Calasano nem birkózik meg az egyházi bürokráciával, spanyolországi tervei füstbe mennek.
Módfelett elhúzódó római tartózkodása alatt a Colonna-palotában rá rótt gyér kötelességek, a kúriai szorgoskodások az urgeli egyházmegye prokurátorának minőségében és a megpályázott kanonokságok körüli vesződések nem tölthették ki az életét. 1596-ban belépett a palota szomszédságában szerveződő Szent Apostolok testvéri társulásba, amely a szegények és betegek látogatását, különösen a lecsúszott nemesek támogatását tűzte ki célul. Látogatásai során megismerkedik a nyers és fájdalmas római valósággal. Isten, aki hátat fordított neki a kanonokság dolgában, megmutatta arcát a szegényekében. Figyelmét különösen magukra vonták, szinte megigézték a képzetlen és neveletlen fiúgyerekek.
A nagy fölfedezések nem véletlenül születnek, hanem csak azok szívéből-elméjéből, akik kínlódva keresik egy probléma megoldását. Ez a kényes spanyol pap is az élményszerű találkozás után tépelődni kezdett a nyomor leküzdésén. Azért kilátástalan a szegények helyzete, mert a tanulatlan gyermek szolgaságra van rendelve. A gyerekkortól függ az egész élet, így hát a szegény gyereknek is joga van az oktatásra-nevelésre. Ezt az alapvető emberi jogot ő látja meg először. A fölismerés az evangéliumi gyöngyszemhez hasonlóan betölti a lelkét. Praktikus ember lévén rájön, hogy a fölemelkedéshez nem elég a jámbor társulatok vasárnapi hitoktatása: iskola kell és nevelés. Ez teszi lehetővé, hogy a proletárgyerek is szabad emberként illeszkedjék be a társadalom életébe.
Előbb a meglévő „üzemeket” keresi föl. A Város gyéren fizetett tanítói azonban csak kevés ingyenes tanulót fogadnak, az elöljáróságnak pedig nem volt fedezete arra, hogy nagyobb fizetést adjon nekik. A jezsuiták nem akartak foglalkozni elemi ismeretek oktatásával. De 1597 áprilisában a Trastevere egyik plébániáján, a Santa Dorotea templom sekrestyéjében rábukkant egy kis iskolára, amelyben a Keresztény Tanítás testvérület tagjai elég olcsón tanítottak. József atya beiratkozik a társulásba, és a plébános beleegyezésével őszre meghirdeti az ingyenes oktatást a szegény fiúk számára. Bőven vásárol tollat, tintát, papírt, még könyveket is az új tanulóknak. A fiúk pedig jönnek, hamarosan ki kell bérelni a szomszéd házat is. A szegények iskolája, Európa első ingyenes népiskolája a scholae piae, kegyes iskola nevet viseli majd, mert alapítvány híján könyörületre, segítségre szorul, alamizsnából tartható fönn. Az iskola atyja és mozgatója vitathatatlanul az egyre inkább rómaivá váló Padre Gioseppe. Műkedvelő szociális és hitoktató tevékenység közben rátalált „Isten szolgálatának végső módjára a gyermekek javának szolgálatában”, amit aztán egész életében nem hagy el.
Az iskolaszervezés mellett lelki kapcsolatai is elmélyülnek. A konventuális ferencesek (minoriták) után itt a Trastevere negyedben barátságot köt spanyol karmelitákkal, és egyre több jámbor társulásba iratkozik be. Szinte tobzódik az áhítatgyakorlatokban.
A növekvő érdeklődés miatt átköltözteti az iskolát a Tiberisz bal partjára, és egyre nagyobb épületeket bérel a Város szívében. Lassan be kell látnia, hogy sem a Keresztény Tanítás testvérülete, sem más társulás nem vállalja az iskola gondját; neki maradnia kell, ha akarja a szegények iskolájának folytatását. 1601 végén elhagyja a Colonna-palotát, ezentúl az iskolaépületben fog lakni. Soha többé nem válik el fiaitól.
Önkéntes munkatársaival eleinte csak írást, olvasást és számolást tanított a hitoktatás mellett, majd – amint rohamosan nőtt a tanulók száma – az iskolát középfokú osztályokkal is kiegészítette (a latin nyelv és a matematika oktatására). Nemcsak vallásos nevelést adott, hanem főként arra törekedett, hogy a szegény fiúk a gyakorlati életben használható ismeretekre tegyenek szert, és mint a társadalom hasznavehető tagjai el ne kallódjanak. Pietas et `litterae lesz az új iskola jelszava: vallás és műveltség, hit és tudomány egysége. A tantestület magvát a Kegyes Iskola világi kongregációja alkotta 8 taggal.
Az új kezdeményezés nem kerüli el a pápa figyelmét, VIII. Kelemen magára vállalja az iskolaépület bérleti díját (200 scudo), és engedélyezi az alamizsnagyűjtést házaknál. Az igazgató prefektus azonban hat hónap tétlenségre kényszerül, amikor az iskolai harang igazgatása közben lezuhant a magasból, és comb- és bordatörést szenvedett. A tanítók folytonos hitszegése zavarja az iskola folytonosságát. Segélykérő imáira válaszul jelentkezik egy 90 éves aggastyán, Gasparo Dragonetti, aki már 40 éve tanított latint, és minden emberi előrelátást megcáfolva hatékony segítségül szolgált, mert 115 évet élt, megőrizve irigylendő fizikai képességeit.
Csatlakozik a Kegyes Iskola kongregációjához egy gazdag milánói pap, Glicerio Landriani is, akinek jótállásával 1612-ben megvásárolják a Torres-palotát a Szent Pantaleon templom mellett. A tízezer scudo árat teljesen alamizsnából fizetik. Nemsokára megkapják a templomot is örökös használatra. Megvan tehát a végleges és saját iskolaépület, amely – bármily hihetetlen ma – 1200 fiút is befogadott.
Marad a tanítók állhatatlanságának problémája. 1604-12-ig 73 munkatársból 54 elhagyta az iskolát. Hogy ilyen szegényes körülmények között a tanítók ne hagyjanak föl hivatásukkal, Istennek szentelt, szerzetesi fogadalommal kötött személyeknek kell lenniük: a Kegyes Iskolát szerzetes kongregációra kell bízni. József atya kapcsolatba lép a szentéletű Giovanni Leonardi által alapított ún. luccai kongregációval, amely eddig nem kapott engedélyt az ünnepélyes fogadalom letételére, és ezért alig számlált 40-50 főt. A pápai elismerés reményében egy csoportjuk Pietro Casani vezetésével vállalta az iskola fönntartását: az egyesülés nyomán 1614. január 14-én létrejött belőlük a Congregatio Matris Dei. (Isten Anyjának kongregációja).`
Az iskola prefektusának döntenie kell: marad-e továbbra is világi papként az iskolában, vagy pedig szerzetessé lesz, miként az iskola irányítói. Kitűnő szerzetes barátai ráhangolták már a választásra. Most ellátogat Assisibe, ahol megjelenik neki Szent Ferenc, és eljegyzi három hajadonnal, akik az engedelmesség, tisztaság és szegénység három fogadalmát jelképezik. A szegénység számára a továbbiakban nem az iskola keserves adottsága, hanem teljes szigorában megvalósítandó erény (summa paupertas).
Mivel azonban a luccai kongregáció lelkesedése lankadt az iskolában, és káptalanjuk végül is nem volt hajlandó fő küldetésükként vállalni a tanítást, József atya eljut a saját szerzetesközösség alapításának eszméjéhez. Megszervezi a válást. Sikerül maradásra bírnia a kongregáció néhány tagját, és velük megvalósítja álmát. 1617. március 6-án V. Pál pápa Ad ea per quae kezdetű iratával megszületik az Egyházban a Congregatio Paulina, az Istenanya szegényeinek Kegyes Iskolák című – a pápa iránti tiszteletből – Pálos Kongregációja. Március 25-én Gioseppe della Madre di Dio magára ölti a szerzetes ruhát első 14 társával (1 pap: Pietro Casani, 6 klerikus és 7 testvér).
Hivatás akadt bőven. Négy év alatt 153-an léptek be a noviciátusba, és bár 66 távozott és 22 meghalt (!), a rendházak száma Róma környékén 11-re növekedett. Az Alapító 1621 februárjára elkészíti a szerzet alkotmányát (Constitutiones), és kéri a Szentszéktől az ordo minősítést. Az ügyet vizsgáló Tonti bíborosnak szenvedélyes hangvételű emlékiratban fejti ki alapító eszméjét. A piarista tanár szolgálatát ilyen felsőfokú jelzőkkel jellemzi: a legméltóbb, legnemesebb, legérdemesebb, legjótékonyabb, leghasznosabb, legszükségesebb, legtermészetesebb, legértelmesebb, legdicsőségesebb. A kardinális kedvező véleményezése nyomán XV. Gergely pápa 1621. november 28-án rendnek nyilvánítja a Kegyes Iskolák szerzeteseit (röviden: Ordo Scholarum Piarum). A következő év január 31-én a Szentszék jóváhagyja a Konstitúciót, és kinevezi praepositus generalis-nak 9 évre József atyát, aki négy társával leteszi az ünnepélyes fogadalmat. A szerzet tagjai negyedik fogadalommal vállalják a különleges gondoskodást a gyermekek neveléséről. Az iskola címerében Mária neve jelzi, hogy az Alapító az Istenanya oltalmába ajánlotta közösségét és működését.
A jogi megalapozás és rendezés után folytatódik a terjeszkedés. Az 1625-ös jubileumi szentév folyamán sok zarándok fölfigyelt a jól nevelt diákseregre. Személyes látogatások és szakadatlan levelezés töltik be a szent öreg utolsó évtizedeit, mialatt nemcsak a pápai államban szaporodnak gomba módra az intézetek, hanem Itália spanyol uralom alatt álló területeiről, Szicíliáról és Szardíniáról, sőt a Habsburg-birodalomból is érkeznek megkeresések. Dietrichstein herceg, bíboros-püspök kívánságára 1631-ben piaristák érkeznek Nikolsburgba. Ez a város lesz a lengyel és a magyar alapítás kiindulópontja is. Még az Alapító életében (1642) kollégium nyílt az észak-magyarországi Podolinban, amely akkor lengyel kormányzat alatt állt. Csak a velencei és a spanyol alapítások sikertelenek.
Kalazancius rendelkezései és levelei tükrözik jellemét és szándékait. Fáradhatatlanul hirdeti alapeszméjét, amelyet nem enged elhomályosítani: menteni kell a gyermeket az ember megmentésére, Isten fényével és a világ fényével. Rendületlenül bízik a jó nevelés sikerességében: zsenge kortól kell az embert átitatni a kinyilatkoztatás és a tudomány igazságaival, s akkor „nem vész el a jó illat, ahogy a korsó sem veszíti el illatát, ha óbor állt benne”. Olyan nevelő-tanuló közösséget hoz létre, ahol nem érvényesülnek a társadalmi kasztok: főként a szegényekről gondoskodik, de nem zárja ki a nemeseket; keresztény nevelést ad, de járhatnak iskolájába zsidók is.
Az első ingyenes népiskola megalapítója nem mondott le arról a szabadságról, hogy a rendi intézetekben 9 év alatt a humán tudományok teljes ciklusát is tanítsák, lehetővé téve az egyetemre jutást. Fontos szerepet szánt a matematikának és a népnyelvnek. míg a jezsuita iskolákban kizárólag latinul tanultak. Az oktatásban három antibarokk tulajdonságot szorgalmaz: rövidség, egyszerűség és világosság. A lényegre kell törekedni, hiszen a szegények nem vesztegethetik az időt, hamarosan megélhetésről kell gondoskodniuk. Az ellenreformációt meggyőzéssel szolgálja, az igazi vallásszabadságot vallja egy fanatikus korban. Az erkölcsi nevelésben a megelőzést hirdeti: az imának és a szentségeknek nagyobb hatása van a bűn elleni küzdelemben, mint a verésnek.
A piarista iskolák új, ízig-vérig olasz értelmiséget neveltek az akkori, erőteljesen spanyol befolyás alatt álló itáliai nemesség mellé. Ez fölkeltette a politikusok gyanakvását. A kiváltságos réteg észbe kap: meginoghat a társadalom, ha kötőanyaga, a szolgai rend fölbomlik. Márpedig ha latinul tanul a szegény gyerek, képessé válik a hivatalviselésre.
Kalazancius baráti viszonyban volt nemcsak olyan szent emberekkel, mint Filippo Neri, Giovanni Leonardi, Camillo de Lellis, de több hétig vendégül látta a frascati rendházban az inkvizíció nápolyi börtönéből szabadult Tommaso Campanellát, sőt rendi növendékeket küld hozzá filozófia tanulására. (Campanella majd egy védőiratot ír a piaristák érdekében Liber apologeticus címmel). Firenzei rendtársait pedig az új természettudományos módszer sokaktól gyanakvással figyelt mesteréhez, Galileihez irányítja. A házfőnöknek ezt az utasítást adja: „Ha Galilei úr azt kérné, hogy Kelemen atya néha éjszaka is mellette maradjon, engedje meg neki. Adja a jó Isten, hogy minél többet tanulhasson tőle”. A római inkvizícióhoz befutó jelentések majd Galilei odaadó híveiként vádolják a firenzei piaristákat.
Az 1937-es káptalan súlyos gondokat tár föl. Elhúzódó problémát okozott a rétegződés gabalyodása. A legtöbb rendhez hasonlóan a szerzetesek két osztályt alkotnak. Az emberi és isteni igazságok folyamatos oktatása, a hittől megvilágított nevelés a paptanárok dolga, akik egész lényükkel hirdetik az evangéliumot, hit és tudomány összeegyeztethetőségét. A laikus testvérekre marad a házimunka. A piaristák megoszlása ekkor: 124 pap, 159 dolgozó testvér, 79 klerikus és 70 novícius. A gyors terjeszkedés miatt azonban a dolgozó testvérek közül sokan bekapcsolódtak a tanításba, s mint clerici operarii igényelték a klerikális jelvényeket (tonzúra, birétum), sőt követelték pappá szentelésüket. Ez a törekvés – az 1637-es és 1641-es káptalani jegyzőkönyvek tanúsága szerint – sok békétlenséget okozott a közösségi életben.
Jelentkeznek más gondok is. A sürgetően kért új alapítások miatt fogyatékos a hivatások megválogatása. Nem valósul meg az Alapító szándéka a tanárképzésben: nem szánhatnak elégséges időt a jövendő nevelők számára megfelelő tanulmányi központban. Hatalmasok kívánságára iskolán kívüli célokra is rendtagot kell küldeni. A szerzetesek hihetetlen szegénysége is sokakban keserűséget vált ki. Egyre többen panaszkodnak az 1632-ben élete végéig kinevezett generális tekintélyi vezetésére is, aki túlságosan saját művének tekinti a rendet.
A 40-es években egymást érik a megalázó vizitációk és a bíborosi bizottságok vizsgálatai. A pápa nevében eljáró Szent Officium hitelt ad a jelentéseket küldözgető P. Mario Sozzinak. A köztiszteletben álló rendfőnököt és asszisztenseit 1642. augusztus 7-én fényes nappal az inkvizíció elé hurcolják. A személyével kapcsolatos vádak tisztázása után néhány óra múlva elengedik ugyan, de a hatalmat át kell engednie Sozzinak, majd annak halála után P. Stefano Cherubininek.
P. Pietrasanta SJ rosszindulatú vizitációja és számos bizottsági ülés után 1646 tavaszán X. Ince lefokozta a rendet fogadalom nélküli kongregációvá, megtiltotta a tagfölvételt, engedélyt adott a szerzeteseknek a távozásra, és megszüntette az egykori minister generalis joghatóságát. A rend ekkor 6 tartományt, 37 házat és mintegy 500 szerzetest számlált. József atya példamutató nyugalommal fogadja életművének tönkretételét: „Az Úr adta, az Úr elvette. Amint az Úrnak tetszett, úgy is tett. Áldott legyen az ő neve.” Az utókor méltán nevezi keresztény Jóbnak.
Tudomásul vette a pápa intézkedését, de kitart a reményben. Arra biztatja rendtársait, hogy maradjanak együtt, mert „szerzetünk az Úr kegyelméből élni fog”. Ő maga nem élhette meg rendjének rehabilitálását. 1648 nyarán egy lábsérülés után ágynak dőlt, és augusztus 25-én meghalt. Nagy részvéttel temették el a Szent Pantaleon templomban, a rend római anyaháza mellett. Nyelve és szíve épen megmaradt; szobáját és használati tárgyait máig változatlanul megőrizték.
A következő pápa, VII. Sándor 1656-ban egyszerű fogadalmas kongregációvá, IX. Kelemen 1669-ben ismét ünnepélyes fogadalmas renddé tette szerzetét.
A kanonizációs eljárás halálát követően azonnal megkezdődött. 1748-ban boldoggá, 1767-ben szentté avatták. 1948-ban XII. Pius pápa az összes keresztény népiskolák pártfogójává nyilvánította.
