Gondolatok a négyszázéves Kalazancius patrociniumára
1956

Ünnepély helyett

Eszmények után igazodó embert nem érhet szörnyűbb csapás, mint ha élőnek hitt eszményei egyszerre csak holt bálványnak, agyaglábú szörnyeknek bizonyulnak.

Még fülünkben kószálnak egyes foszlányok egy ilyen rettentő fölismerés nyomán egyre süketítőbbé növő hangzavarból az iszonyat, a törvényt lábbal tipró önkény; a „nemzetgyilkosság”, a „Soha többé!” kavargó szavai és félmondatai, amelyekre egy érckolosszus zuhanása tette rá a pontot. Csak mély emberi részvéttel gondolhatunk azokra a kevesekre, akik számára ez a történés-sor belső dráma volt: akiknek lelkükben kellett szembetalálkozniuk a minden eszmeiség mezét elhullató bálvánnyal, s rászánniuk magukat a ledöntésére. Hisszük, hogy – ha kevesen is – de voltak ilyenek.

Van aztán az élő eszmények bálvánnyá merevedésének egy másik, kevésbé föltűnő módja is, amely bennünket – egy keresztény közösség tagjait – közelebbről érint, vagy fenyeget: az életet irányító „beszédes” eszményeknek terméketlenné válása, „megnémulása”. Az ellenkezője annak a nagykorúsító, fölszabadító folyamatnak, amelyet Szent Pál ír le, amikor a néma bálványoktól való elfordulásról és a mindenkihez beszédes – mert adományai által mindenkit hívó – Lélekkel való kapcsolatról szól. (1 Kor 12, 2-11)

Beszédesek-e a mi eszményeink? Szól-e hozzánk – 1956. októberének és novemberének magyar piaristáihoz – a négyszázéves rendalapító? Ha nem halljuk szavát, vagy ha halljuk ugyan, de nemigen tudunk mit kezdeni véle papírablakos, házkutatásos, Volkshilfecipeléses hétköznapjainkban, s jobban örülnénk, ha nem jelentkeznének olyan alkalmak, mint ez a jubileum is, amely kérlelhetetlenül felszólít e kettő – eszmény és valóság – szembesítésére, akkor hallgatólagosan el is ismertük, hogy élő eszmény helyett egy néma bálvány háznépe lettünk.

Hiszem, hogy nincs így. Próbáljuk meg hát most itt együtt Kalazancius ébresztését.

I.

1.   Mit tenne itt most Kalazancius? - Így vetődött föl bennem a kérdés, hirtelen és élesen, először október 24-én reggel, a forradalom első és izgalmas éjszakája után, amikor ott álltam az iskola lépcsőházában, ahol az ávósokat lefegyverezték. A földön köröskörül géppisztolyhüvelyek, letépett vállpántok és rangjelzések, ronggyá rugdalt tányérsapkák. A falról, kétemeletnyi magasságot betöltve a régi kápolna oltárképéről Kalazancius hajolt, kezében nyitott könyvet tartva, változatlan nyugalommal, kemény arcvonások közt bujkáló mosollyal s valami letagadhatatlanul spanyolos eleganciával képbeli védencei és minden korok piarista diákjai fölé. A kép megpillantása sok mindent fölidézett, a szemnek hamarosan a fül s az emlékezet is segítségére sietett:

A mosoly a régi volt. De tömjénillat és gyerekszag helyett kesernyés lőporfüst terjengett a levegőben. S így már a mosoly sem tűnt többé a réginek, hanem egyre inkább időszerűtlennek, egy gyökeresen más alkalomra szabottnak. Nem is mertem tovább nézni, féltem, hogy múmiaszerűvé válik. A látvány részei, a valóság darabjai nem akartak többé összeilleni.

S az előbbi kérdés: Mit csinálna itt most Kalazancius? kezdett lassan, bizonytalanul egy előre még beláthatatlan végű feleletsorban választ találni. Először csak negatív módon és találgatva, egy újabb kérdés formájában: Vajon az igazi, hús-vér Kalazancius továbbra is itt maradna könyvvel a kezében a gyerekek között? Vagy másfelé nézne? Mutatis mutandis megismétlődnék Sz. László váradi legendája, úgy ahogy Arany János leírásából ismerjük, s ez a képi Kalazancius is összecsukná s polcra tenné a könyvet, s aztán három nap, vagy három hét vagy ki tudja mennyi ideig a képen hiába keresnénk, míg aztán egyszer csak megizzadva látnánk viszont boldog testét? Talán nagy történeti szelek első közvetlen fuvalmára másodrendűnek, kevésbé fontosnak érezné a tanítómester aprólékos bajlódásait a lélekmentés más, sürgetőbb feladataival szemben? S ha eltűnne a mosolyos gyerekszagú képről, hová menne, hol állna munkába?

Kalazancius élettörténetét kell fölütnünk, hogy választ kaphassunk e kérdésekre. Az már első pillantásra kitetszik, hogy nem egykönnyen lépne ki e keretből. Az a csendes mosoly, amellyel harmincéves háború, ellenreformációs küzdelmek, a szerzetesség és a rendje elleni támadások közepette rendületlenül tartotta és fiaival is tartatta a könyvet tanítványai elé, mindmáig „beszédes” maradt, hiszen Kalazancius nem vette hallatlanba annak a maihoz hasonlóan mozgalmas kornak zajlását, hanem épp ennek ismeretében adta meg a válaszát e sokaknak tán némának tűnő, pedig csak csendes gesztussal. Beállt ezzel ő is azoknak a sorába – az anyaszentegyház sokukat ismeri! –, akik nagyon tudtak hinni az isteni Igéből táplálkozó emberi ige erejében: az igaz szó, a jó szó, a szép szó emberformáló és emberen keresztül történelmet alakító hatalmában, ha nem tagadják meg negyedik nővérüket: a szent szót. Ez a szent optimizmus késztette annak idején az Órigenész tanítvány Szent Sándor jeruzsálemi segédpüspököt, hogy tizenegy évi súlyos börtönből szabadulva – újabb üldözés a láthatáron! – első dolga legyen könyvtárat alapítani. Ez a szent optimizmus íratja Canisius Szent Péterrel temérdek vaskos művét a reformációs küzdelmek viharában, s teszi, hogy Schütz Antal úgy emlékezhet meg róla, mint aki tollal a kezében a feszületre néz. Ezt a szent optimizmust mi magyarok is jól ismerjük, hiszen van Zrínyi Miklósunk, aki két hadjárat kurta szünetében barokk eposzt ír. S ezt a szent – mert az Úr Isten kegyelmére építő – optimizmust hirdeti Kalazancius élete is, amikor tetteivel vallja, hogy az iskolapadban és a könyvek lapjain is folynak oly sorsdöntő csaták, mint a nyers erőszak csataterein.

Nem néma hát, sőt nagyon is beszédes az a Kalazancius kép, úgy ahogy van: a mosollyal, a könyvvel, a gyerekekkel, a puskaporfüsttel – számunkra is, ma is.

2.   De hátra van még egy másik kérdés: Mit tenne Kalazancius akkor, ha nem ő, hanem a gyerekek tűnnének el körüle a képről? Ott maradna-e kezében a könyvvel, egyedül, várva, hogy majd csak visszaédesednek megint a betűhöz? Vagy maga indulna a keresésükre? A tékozló fiú atyjának mindent kiváró és a távolból is hazahívó türelme, vagy a Jó Pásztor kutató, árkon-bokron utánjáró buzgalma töltené-e el a lelkét? A kikötő biztonságát vagy a mentőcsónak gyorssegélyét tartaná-e fontosabbnak fiai részére?

A választ megint a tényekből, a szent élettörténetéből próbáljuk meg kiolvasni. Ez minduntalan arról tanúskodik, hogy a kellő pillanatban Kalazancius mindig mert teljes lélekkel a Jelen föladatnak élni, a Jövőről való gondoskodást a Gondviselésre bízva. Mindig mert mentőcsónak szerepére vállalkozni nem törődve azzal, hogy rajtaveszthet, s nem várhatja majd a kikötőben a révbeigyekvőket. A kilencvenkilenc jövőbeli elárvulásának lehetősége sohasem tartotta vissza attól, hogy el ne induljon most a veszélybe került századik után.

Így tett már hosszú hivatáskeresése idején. Amint életrajzában olvassuk: Az 1596. év nyarán kitört pestisszerű betegség alkalmával „szentünk mint a szent apostolok társaságának tagja, kötelességének érezte, hogy minden más elfoglaltságát félretéve haladéktalanul segítségére siessen a szegény szenvedőknek. Szent hevületében versenyre kelt a felebaráti szeretet másik nagy hősével, Szent Kamillal, a „jó halál atyáinak” alapítójával és éjt-napot eggyé téve járta a kórházakat és a szegények elhagyatott viskóit. Ha már nem volt egészséges ember, aki ajtót nyitott volna neki, az ablakon át hatolt be. Szeretete nem ismert nehézséget és nem rettent vissza semmi munkától. Ápolta és tisztogatta a betegeket, sütött-főzött számukra; ha állapotuk súlyosabbra fordult, ellátta őket a haldoklók szentségeivel s vigasztaló, bátorító szavaival megkönnyítette kimúlásukat; végül gondoskodott tisztességes eltemetésükről s nevüket beleszőtte imádságos megemlékezéseibe. És ez így ment napról-napra több hónapon át. Mert a nagy járvány csak augusztus vége felé kezdett annyira-mennyire enyhülni. Akkor végre a jól végzett munka öntudatával ő is visszatérhet megszokott napirendjéhez.” (Balanyi: Kal. Sz. József élete 50-51.)

Igaz, mindez még az első kegyes iskola megnyitása előtti évben történt, s bennünket most jobban érdekelne, hogyan viselkedett a szent akkor, amikor már nem portyázhatott ilyen kötetlenül az Úr Krisztus magányos lovagjaként, hanem amikor messzi jövővel számoló és annak felelősséggel is tartozó intézmény gondja nehezedett a vállára. Mert a szentek és az emberi intézmények élettörvénye mintha homlokegyenest ellenkeznék egymással! A szent az örökkévalóságnak él. A tér és idő koordinátarendszerébe levetítve ez azt jelenti, hogy a pillanatnak: az Ittnek és a Mostnak él. Hodie si vocem eius audieritis... Most tedd, amit adatik tenned... A zsoltáros épp úgy, mint a kortárs költő ebben látja az életszentség útját. Az emberi intézmények azonban nem az örökkévalóságnak, hanem a vég nélküli időnek, a jövőnek élnek. Nem a vita aeterna-ba, hanem valamiféle tempus perpetuum-ba szeretnék átmenteni magukat. Nyugalmas korszakokban ez a különbség nem szembeszökő, de válságok idején, határhelyzetekben annál élesebben kiütközik: a szent megérti, hogy a földbe hullott gabonaszem sorsát kell betöltenie, az intézmény menti magát, konzerválódni akar – még akkor is, ha természetfölötti célú.

Ezért nagyon megrázó az intézményalapító szentek élete. Különös nagyságukat abban látom, hogy a maguk teremtette intézmény természetes élniakarásával, ezzel a magasrendű, kollektív és szellemi önfenntartási ösztönnel szemben is merték a természetfölötti élet törvényét érvényesíteni. Ószövetségi prototípusuk minden bizonnyal a választott nép atyja, Ábrahám, aki az Úrnak tegnap elhangzott és a holnapra vonatkozó ígérete miatt nem értetlenkedik, hanem követi a Ma parancsát: kész föláldozni Izsákot, a Jövőt. Otthonunk az Egyház, amelyik a vértanúk tömegei láttán sohasem sopánkodott sorai ritkulása miatt, mert tudta, hogy semen est sanguis christianorum. Ma is példamutató képviselőik a nagy szerzetalapítók: Assisi Szent Ferenc, aki a kezdődő korai kapitalizmus, a körülbástyázott polgári jólét életformává alakulása idején koldulásra, az egyik napról a másikra élésre alapítja rendjét. Loyolai Szent Ignác, aki tervszerűen hódító acies bene ordinatat állít az Egyház szolgálatába, s negyedóra alatt képes volna magában földolgozni rendje föloszlatását. S Kalazanci Szent József, akinek ez nem konsziderációs lehetőség, hanem súlyos valóság volt.

De Kalazancius már korábban, élete ez utolsó súlyos keresztje előtt is többször hagyta, hogy intézményében Isten legyen az, qui compleat labores illius (Sap 10,10). Visszautasítja a túlságosan gazdag alapítványokat, amelyek, félő, hogy nemcsak a becsurgó eső, hanem a becsorgó kegyelem elől is gondosan betapasztanának minden rést a rendtársak feje fölött. Jobban bízott a kapu mellé kiakasztott perselyben, amelynek ma kell megtelnie, hogy legyen miből élni, aztán holnap újra... És 1598-ban, amikor már egy éve eljegyezte magát a végre megtalált élethivatással, az iskolával, néhány napra eltűnik a könyvek közül, a katedráról. A Jövő építésébe beleszól a Jelen, s ő megérti szavát. „Ugyanez év vége felé, legalább közvetve, más csapás is érte a kezdet nehézségeivel küzdő intézményt: december 24-én a szakadatlan esőzések következtében iszonyú árvíz öntötte el Rómát, mely emberi életben és anyagiakban egyaránt óriási károkat okozott. A Tiberis jámbor folyóból egyszerre vad tengerré dagadt, s karácsonyra olyan magasságot ért el, amilyenre a legidősebb emberek sem emlékeztek. A váratlanul jött csapás természetesen ezúttal is elsősorban a partmenti viskók szegény lakóit, köztük a kegyes iskolák növendékeit és hozzátartozóit sújtotta. Kalazancius most is hősnek bizonyította magát. Néhány napra félretette minden más munkáját és egyedül a bajtól sújtottaknak élt. Mint két évvel előbb, a nagy járvány idején, ismét versenyre kelt barátjával, Szent Kamillal, aki szintén ezekben a nehéz napokban mutatta magát legönfeláldozóbbnak. Míg azonban Szent Kamill hivatásának megfelelően inkább a megmentettek gondozásával és betegek ápolásával foglalatoskodott, ő inkább a fuldoklók kimentésében serénykedett. Kicsiny bárkájával mindenütt ott volt, ahol fuldoklókat kellett kimenteni, háztetőkre szorultakat biztos helyre vinni vagy holttesteket kihalászni és elszállítani. Az élet megmentésén túl rendszerint gondoskodott annak fenntartásáról is, amennyiben a veszélyből kimentetteket ellátta pénzzel és élelmiszerekkel. A vész elmúltával száz és száz megmentett ember áldotta a bátor szívű „árvízi hajóst”, ő azonban szerényen kitért a dicséretek elől és ismét iskolájába, szeretett kicsiny barátai közé tért vissza.” (Balanyi: Kal. Sz. József élete 64-65.)

II.

1.   A mi életünkbe is beköszöntenek napok, amikor hivatásunk gyakorlását – gondoljunk az eszményképre: Kalazancius könyvvel a kezében gyermekek között – valami megzavarja. De ha nyitott szemmel és nyitott szívvel nézünk Kalazanciusra, róla mindig leolvashatjuk, mi a teendőnk.

Biztos, hogy nem az ő szellemében járunk, ha hosszabb időre félretesszük a könyvet; ha engedjük, hogy a kultúrának azok az értékei, amelyeket egyébként másoknak közvetítünk, e válságos helyzetekben semmitmondókká, ízüket vesztetté váljanak számunkra. Lehet, hogy sok olyan dologról, amit eddig értéknek ismertünk, kiderül most, hogy értéktelen lom, „bálvány”. De akkor ez már azelőtt is az volt, csak nem vettük észre. Ebből a szempontból jól is jön nekünk, kulturális misszióra is hivatott szerzetes embereknek, egy kis lelkiismeretvizsgálat. Mi az, ami az általunk képviselt és terjesztett művelődési értékek közül nem állja meg a határhelyzetek próbáját. De vigyázzunk! Mindent nem szitálhatunk át az Idő nagy rostáján.

Kell, hogy valamiképpen megérezzük a rokont abban az Archimedesben, aki a hazáját földúló barbárnak Noli turbare circulos meos-t mond. Azt hiszem, hogy elsősorban mi piaristák vagyunk hivatva annak a Fazekas Mihálynak a megértésére és szeretetére – aztán megértetésére és megszerettetésére – aki a napóleoni háborúkban egy német városka elfoglalása után, mialatt a többiek zsákmány után járnak, beveszi magát egy család magánkönyvtárába és belemerül a francia filozófusok olvasásába, míg csak újból gyülekezőt nem fújnak. S egy kicsit mindig confraternek éreztem azt a tán még ma is élő matematikust, akiről megtudtam, hogy halmazelméleti könyve azokból a matematikai bölcselkedésekből nőtt ki, amelyekkel bajtársait a lövészárokban szórakoztatta.

2.   De ha mindezt megértjük és követjük is, a kalazanciusi eszménynek csak az egyik felét láttuk meg. Mert biztos az is, hogy nem az ő szellemében járunk, ha szem elől tévesztjük alakját a pestis és árvíz idején. Tanítványai közt tudta ő a helyét olyankor is, amikor nem könyvet, hanem evezőlapátot kellett forgatnia. Ne hivatkozzunk itt arra, hogy hisz a mi tanítványainkat jórészt nem fenyegette különösebb veszély, csupán annyi, mint a többi pincében ülő embert. De vajon azon a néhány száz fiún kívül, akik két iskolánkban helyett kaptak, a többi magyar fiatalhoz nem vagyunk-e küldve? Ha Szent Pált gyötörte a minden egyházak gondja, mi sem adhatjuk alább az egész magyar ifjúság gondjánál, az érte érzett felelősségnél. Nem fejjel a falnak rohanásról van itt szó, hiszen tudjuk jól: hiába nagy a föladat, kevesen vagyunk, véges erőkkel, és senki sem adhat nagyságához egy könyöknyit sem. A kérdés csak az: nyugodt lelkiismerettel elmondhatjuk-e, hogy megtettünk és megteszünk mindent, amit tehetünk. Mialatt e kérdésre lelkiismeretünket megvizsgálva feleletet keresünk, ne felejtsük, hogy Isten országában jaj annak az intézménynek, amely a Holnap kedvéért hűtlen lesz a Mához; amely életét becsesebbnek tartja önmagánál.

Kalazancius atyánk nem néma a mai időkben sem. Felel ő most is, négyszáz évvel születése, és több mint háromszázzal a halála után. Csak mi is merjük őt kérdezni és meghallgatni. Az ő hangja ma is biztos és nyugodt: Venite filii, audite me! Timorem Domini docebo vos. A mi válaszunk sem lehet más, mint amire a zsolozsmába naponta figyelmeztetjük magunkat a zsoltáros szavaival: Hodie si vocem eius audieritis, nolite obdurare corda vestra!

---

Budapest, 1956. november 27-én.