Az 1991-ben megtartott egyetemes káptalan kidolgozott egy sor irányelvet (politikát) a rend számára az abban az esztendőben kezdődő hatéves periódusra. Ezeknek az irányelveknek az együttesét a káptalani atyák tíz csoportba sorolták, majd fontossági sorrendet állítottak fel közöttük.
Az első, tehát a legfontosabbnak tartott csoport címe a következő lett: „Fokozzuk az invitálást a piarista hivatásban való osztozásra.” Ebbe a tematikus csoportba hét cselekvési irány tartozik, amelyek közül a negyedik így szól: „Közös munkával ki kell dolgozni a rend hivatásgondozási direktóriumát, mint közösségeink és az egyes szerzetesek fogékonyabbá tételének és kézzelfogható cselekvésre ösztönzésének eszközét.”
Ez az irányelv a generálisi kongregáció kétéves tervének kialakításakor a következő konkrét célkitűzés formáját öltötte magára: „Össze kell hangolni a rend hivatásgondozási direktóriumának elkészítését 1992 szeptemberének vége előtt.” Most e célkitűzés megvalósításának gyümölcsét adjuk át, ám előbb hadd utaljunk röviden kidolgozásának egyes szakaszaira.
Maga az egyetemes káptalan még 1991 júliusában elfogadott egy vázlatot, s ennek alapján dolgozott a témán egészen 1992 áprilisáig néhány rendtartomány hivatásgondozó csoportja. Ezek megküldték írásban kidolgozott javaslataikat a rend központja számára.
A generálisi kúria 1992 júniusában mutatta be a direktórium tervezetét, amelyet ezután néhány érdekelt csoport áttanulmányozott. Megtárgyalták a Salamancában megrendezett hivatásgondozó koordinátorok találkozóján is 1992 júliusában, ahol a generálisi kúria képviselőin kívül részt vettek Európa és Amerika tíz rendtartományának tagjai is. Az értékes hozzászólások felhasználásával Rómában elkészült a direktórium módosított változata, amelyet a generálisi kongregáció 1992. november 9-i ülésén elfogadott.
A jelen direktórium emellett magában foglalja az egyetemes káptalan hivatásgondozással kapcsolatos irányelveinek útmutatásait is. Így elmondhatjuk, hogy ez a dokumentum ezeknek az irányelveknek a gyakorlatba történő átültetését is magában foglalja.
Íme áttekintésszerűen az említett hét irányelv:
Ez a direktórium, amelynek kidolgozása a rendben egy teljes esztendőt vett igénybe, valóban az utóbbi évtized gyakorlatának és reflexióinak gyümölcse. Hiszen 1982-ben jelent meg a püspökök és az egyházi hivatások felelősei II. nemzetközi konferenciájának (Róma, 1981) záródokumentuma. Mi ezt az iratot vettük alapul A piarista szerzetes kezdeti képzése című dokumentumunk megfogalmazásakor, amelyben szó esik a hivatásgondozásról is.
Kezdetben talán nem figyeltünk fel kellőképpen az említett római dokumentum gazdagságára, de aztán mindinkább elméleti és gyakorlati iránymutatónkká vált a rendi hivatásgondozás területén. Ha ma elolvassuk ezt a dokumentumot, „tíz év távlatából is teljesen érvényes, és továbbra is biztonságos és megbízható vezetőnk mind doktrinális szempontból, mind a lelkipásztori munkában”.
Tíz év elteltével a Szentszék közzé tette bizonyos konzultációk és vizsgálatok eredményét, amelyek e direktívák gyakorlatba való átültetését voltak hivatva felmérni az egyes püspöki karok, illetve szerzetesi konferenciák területén. Ez az újabb dokumentum A hivatásgondozás fejlődése a helyi egyházakban címet viselte. Fellelhetők benne az utóbbi évek hivatásgondozási tapasztalatai, de olyan új utakat is mutat, amelyek elősegítették újabb hivatások születését és megerősödését. E két dokumentumból „hasznos következtetéseket lehet levonni egy új, követendő program számára, hogy olyan megfelelő hivatásgondozást alakítsunk ki, amely az egyházban egységes, s ezáltal minden egyes tagját bevonja a hivatások szolgálatában végzett munkába.”
Az említett két dokumentum, a Christifideles laici és a Pastores dabo vobis apostoli buzdítások, valamint az Irányvonalak a szerzetes intézményekben folyó képzéshez című dokumentum képezik a jelen Piarista hivatásgondozási direktórium ekkleziológiai alapját, doktrinális és pasztorális szempontból egyaránt. Kalazanciusi alapját saját hagyományainkban kell keresnünk, különösképpen a legutóbbi egyetemes káptalanok és a nagyobb elöljárók tanácsának legutóbbi megnyilatkozásaiban. Ezek a testületek az említett 1982-es képzési direktórium mellett 1991-ben kiadták A piarista szerzetes képzése (PSZK) című dokumentumot is. Ami a kérdés gyakorlati oldalát illeti, a rend egyes rendtartományaiban megvalósuló tervezetekre és tapasztalatokra hivatkozhatunk.
Szívből buzdítunk tehát mindenkit a jelen direktóriumot ihlető egyházi és piarista dokumentumok olvasására és tanulmányozására. Ezekből nyerhetjük az eligazítást azokban a teológiai és lelkipásztori kérdésekben, amelyeken a direktórium alapszik. Arra is szolgálhat egy ilyesfajta tanulmányozás, hogy még inkább rádöbbentsen felelősségünkre. E dokumentumok segítségével tehetjük magunkévá azokat a pedagógiai és lelkipásztori irányelveket is, amelyeket szeretnénk a gyakorlatba átültetni.
A direktórium felépítése követi azt a szerkezetet, amelyet A piarista szerzetes képzése című dokumentumban már láthattunk, hiszen ez annak a dokumentumnak mintegy függelékét képezi: a 88. pontban leírt „a hivatás kezdeti megerősítése” időszak bővebb kifejtését tartalmazza.
Az első szakaszban „a piarista hivatás mibenlétéről” olvasunk (2–6.). Ez a rész erősen támaszkodik a PSZK első, ugyanilyen címet viselő szakaszára (4–21.), mintegy kiemeli ennek a hivatásra vonatkozó elemeit.
A második szakasz – Ifjúságpasztoráció és hivatásgondozás (7–12.) – rámutat a szoros összefüggésre az általános elvek és az egyes esetek között az ifjúságpasztorációban, valamint az utóbbi kapcsolódását sajátos piarista hivatásunkhoz.
A harmadik szakasz – Közös elemek a hivatás kezdeti megerősödésében (13–36.) – a PSZK Közös elemek (27–84.) című fejezetének témáit veszi sorra, ám a hivatásgondozás szemszögéből: a laikusok és a különféle csoportok, a piaristák és a különféle közösségek mint a hivatásgondozási munka felelősei; célkitűzések, a képzés tartalma és ennek elsajátítási folyamata; az ezt elősegítő struktúrák (direktóriumok, hivatásgondozó „csapatok”, tervezetek).
A negyedik szakasz – Speciális elemek a képzés különböző fázisaiban (37–74.) – a leghosszabb, csakúgy, mint a neki megfelelő szakasz a másik dokumentumban: Speciális elemek (85–267.). Ez a szakasz mintegy illusztrálja a hivatásgondozás három fázisát, a jelöltek három korcsoportjának megfelelően. A 46., 58., 67., pontok tartalmát alaposan hozzá kell igazítani az eltérő körülményekhez. Inkább csak javaslatokat tartalmaznak, amelyeknek alapján maguk a rendtartományok dolgozhatnak majd ki konkrét terveket.
A direktórium végén egy összefoglalást találunk, amely szól azokról a gyümölcsökről, amelyeket a rend megújított hivatásgondozásától várunk, és felidézi Mária és Kalazancius példáját, pártfogásukért könyörögvén (75–79.).
A rendtársak és közösségeik, a világi nevelők és a piarista intézmények kezébe és szívébe ajánljuk ezeket a gondolatokat és cselekvésirányokat, amelyek a hivatásgondozás munkáját törekszenek elősegíteni. Az Úrtól, Szűz Máriától, valamint Kalazanci Szent Józseftől kérjük, segítsenek, hogy e munka gyümölcsöket teremjen életünk jó talaján, amelyet a gyerekek és a fiatalok nevelésére és az evangéliumhoz való elvezetésére szentelünk.
|
Róma, 1992. november 27. Antonio Maria Perrone Ruppert József Miguel Angel Asiain generálisi asszisztensek |
Josep Maria Balcells generális Josep Antón Miró Jesús María Lecea delegátusok José Antonio García Nuno Jesús Miguel Lesaga generálisi titkár |
| CC | Constitutiones Sancti Josephi Calasanctii (1622) |
| ChL | Christifideles Laici [Világi krisztushívők]. II. János Pál pápa apostoli buzdítása (1988) |
| EK'91 | 43. egyetemes káptalan: A piarista rend úton a harmadik évezred felé: Emlékezés és prófécia (1991) |
| ET | Evangelica Testificatio (1971) |
| FKT | A Piaristák Folyamatos Képzéséről szóló Direktórium Tervezete (1992) |
| HF | A hivatásgondozás fejlesztése |
| Irányelvek | Irányelvek a szerzetes intézményekben folyó képzéshez (1990) |
| K | A Kegyes Iskolák Rendjének Konstitúciói (1986) |
| KK | A piarista szerzetes kezdeti képzése (1982) |
| KT | A generálisi kongregáció 1991-1993-ra vonatkozó kétéves tervezete (1991) |
| LE | Az egyháznak a szerzetes életről szóló tanításának lényegi elemei (1983) |
| LevGy | Leodegario Picanyol: Kalazanci Szent József leveleinek gyűjteménye (1950-1959, 1988) |
| MR | Mutuae Relationes (1978) |
| OPR | Olasz Piarista Rendtartomány: A piarista szerzetes kezdeti és folyamatos képzése (1980) |
| PDV | Pastores dabo vobis. II. János Pál pápa apostoli buzdítása (1992) |
| PÉSZD | A Klérus Kongregációja: A papi élet és szolgálat direktóriuma (1994) |
| PFKD | A piaristák folyamatos képzésének direktóriuma (1994) |
| PHD | Piarista hivatásgondozási direktórium (1992) |
| PI | Potentissimum institutionis. A szerzetes intézményekben folyó képzés irányelvei. |
| PIT | A Piarista Testvériség (1988) |
| PSZK | A piarista szerzetes képzése. Direktórium (1991) [= FES] |
| R | A Kegyes Iskolák Rendjének Regulái (1986) |
| Ruiz | Angel Ruiz Isla: A piarista szerzetes és folyamatos képzése (1982) |
| SZNFA | A szemináriumi nevelők felkészítésének alapelvei (1993) |
| TÉK | Testvéri élet közösségben (1994) |
| Tonti | Tonti bíboroshoz intézett emlékirat (1621) |
| ZáróD | A hivatásokról szóló II. nemzetközi kongresszus záródokumentuma (1982) |
A piarista szerzetes képzése című általános direktórium, amelyet a rend 43. egyetemes káptalana fogadott el, úgy írja le a szerzetesek kalazanciusi szellemben történő képzését, mint hivatásuk globális növekedésének folyamatát, elsőrendűen lelki tapasztalatban való gyarapodás révén. Ebben az összefüggésben vázolja fel az állandó képzést, amely a szerzetes életének egészét átfogja annak minden vetületében, és három, tartamában eltérő időszakra bontható: a hivatás útjának elején előzetes képzés, ezután a négy intézményes szakaszra bontott kezdeti képzés, majd az örökfogadalmas piaristák folyamatos képzése.
Az állandó képzés e három szakasza – tényezőit, környezetét, céljait és tartalmát tekintve – egységes és állandó alapokon nyugszik, bár ez nem zárja ki, hogy az egyes időszakokban eltérő dolgok elsajátításáról lehet szó, és ennek megvalósításához más-más eszközöket vehetünk igénybe.
Emellett az egyes szakaszokat egy bizonyos „körforgás” kapcsolja kölcsönösen össze, s külön-külön nem is létezhetnek. A hivatásgondozás ugyanis a megújulás útját jelenti a folyamatos képzésben élő szerzetesben, a kezdeti képzés pedig igen fontos szakasza a folyamatos növekedésnek, s mindkettő szervesen illeszkedik közös szerzetesi hivatásunk identitásába.
Az egyes képzési szakaszok kölcsönös kapcsolódása szoros összefüggéseket hoz létre az A piarista szerzetes képzése általános direktórium és a két másik direktórium között: az egyik a hivatásgondozásról szól, a másik pedig a folyamatos képzésről, hiszen e kettő kölcsönösen kiegészíti az elsőt, s ezért felépítésükben is azt idézik.
A jelen dokumentum, a Piarista hivatásgondozási direktórium éppen ezért szerves egységet alkot a másik két direktóriummal, és illeszkedik abba a tervbe, amelynek irányában a rend jelenleg haladni igyekszik: hogy a piarista identitásból kiindulva a rend megvalósítsa a gyerekek, a serdülők és a fiatalok körében végzett lelkipásztori munkájába illeszkedő hivatásgondozást, az egyház életével tökéletes harmóniában, amely jelenleg világszerte a hivatásgondozó missziós munka időszakát éli.
Az egyházban a piarista hivatás csakúgy, mint minden más hivatás, a tágabb értelmű keresztény hivatásra épül, amelynek gyökere a keresztség szentsége. Ennek révén lesz ugyanis tagja minden egyes hívő Isten prófétai küldetéssel megbízott népének.
Isten népe, amelynek előképe az ószövetségi nép, az Atya elhatározásából született, az idők teljességében Jézus, a megtestesült Ige elküldésével bontakozott ki, és a Szentlélek működése révén jut el a teljes érettségre, hiszen Ő vezeti és lelkesíti az egyházat az egész emberiség megszentelésére irányuló küldetése során. Isten Lelke tehát az, aki a hitre meghív mindnyájunkat, Ő tesz minket tanítványokká és tanúságtevőkké. Ő adja ajándékait az egész egyháznak, hiszen az egyház Krisztus jelenlétének jele és eszköze, s egyszerre jelenti a kiválasztottak közösségét és az Úr meghívásának útját is.
Az egész egyház ezért állandóan a meghívás és a küldetés állapotában él, úgyhogy a hivatásgondozás mélyen át van itatva egyházias érzülettel.
Maga Kalazanci Szent József is az egyházi közösségben hallotta meg a Szentlélek szavát: a szegény gyerekek sorsában érezte meg, hogy szorosabban kell követnie az Urat. A meghívó szóra úgy válaszolt, hogy még nagylelkűbb odaadással élte meg Isten országának evangéliumát: életét Isten szolgálatára szentelte a szegény gyerekek segítésével, akiknek evangelizálására és tanítására meghívást érzett a jámborságban és tudományban (pietas et litterae) való nevelés által.
Mi, piarista szerzetesek magunkénak mondjuk ezt a lelki tapasztalatot, s úgy törekszünk Jézust követni, ahogyan Kalazancius. Hozzá hasonlóan mi is úgy érezzük, hogy gazdag aratásra hív az Úr, korunk társadalmának evangelizálására a gyerekek és fiatalok elsősorban a pietásban történő nevelése révén, már első életéveiktől kezdve, különösen figyelve a szegényekre. Jól tudjuk, hogy az Úr az egyházban ugyanúgy megadja nekünk is Szentlelkét, mint ahogyan Kalazanciusnak megadta, hogy az ő nevében teljesítsük küldetésünket, és mind inkább hasonlóvá váljunk hozzá.
Ahhoz, hogy valóban megélhessük keresztény és kalazanciusi mivoltunkat, Jézus követésének a piaristákra jellemző módját a mai kor társadalmában és a világban, táplálnunk kell hivatásunk legrejtettebb forrását, Isten szeretetének és az ember szabadságának kimondhatatlan és folytonos párbeszédét. Ennek formája a folyamatos képzés, személyesen és közösségi szinten: nem más ez, mint a kapott ajándékra adott válasz, a teljesség felé törekvő növekedés. Ezért nem lehet különválasztani a hivatásgondozást és a folyamatos képzést, hiszen kölcsönösen feltételezik és erősítik egymást. Ezenkívül mindkettőnek – miként a hivatás kibontakoztatásának is – alapja a piarista identitás: ezt kell megismerni és elsajátítani az első szakaszban, elmélyíteni és megélni a másodikban, a hivatásgondozás során pedig erről kell tanúságot tenni, és ezt kell felkínálni.
Ha így éljük meg szerzetesi identitásunkat, az egyház és a társadalom szolgálatára állunk, amikor segítünk a gyerekeknek és a fiataloknak, hogy megleljék útjukat, felismerjék keresztény hivatásukat a világban, és sajátos meghívottságukat az egyházban. Ez az az életút és lelki fejlődés, amelyen a Lélek minden egyes embert meghív az Isten misztériumával való végleges találkozásra. Mivel azonban ezt az utat meglelni nem könnyű, hiszen „az ember szívében rossz szándékok lakoznak”, és a világ által felkínált értékek sokszor hamisak, szükséges az ember nevelése és hivatásának gondozása: ez segítheti a fiatalokat abban, hogy megtalálják saját magukat, hogy felfedezzék sajátos küldetésüket a történelemben, a Szentlélek által megvilágított önismeret révén. Csak így bontakoztathatják ki életüket boldogságban, csak így fogadhatják el életüket mint hivatást.
Ahhoz, hogy a hivatásgondozás kitűzött céljait elérhessük, keresztény fiatalok közösségeire van szükség, ahol megfelelő a légkör Isten szavának meghallásához, hogy így mindenkiben megérlelődhessen hivatása. Ez azonban csak akkor lesz lehetséges, ha mi is odafigyelünk a gyerekek és a fiatalok körüli lelkipásztori munkára, és azt testvéri és egyházias lelkülettel végzzük. A tapasztalat azt mutatja, hogy az ifjúságpasztoráció és a hivatásgondozás szorosan összefüggenek. A hivatások gondozása a gyerekek, a serdülők és a fiatalok körében végzett lelkipásztori munkában gyökerezik. Sőt a lelkipásztori munka csak akkor nevezhető teljesnek és hatékonynak, ha nyomon követi minden egyes fiatal saját küldetését, felkínálva számukra a keresztény előtt kínálkozó hivatásokat, beleértve a papságot, a szerzetességet és a piarista hivatást is.
Ezek szerint lelkipásztori munkánk minden egyes összetevőjének a hivatás megtalálására kell irányulnia: célja az, hogy az egyes embereket eljuttassa az Isten misztériumával és üdvözítő tervével való találkozásra, hogy ezt szabadon választhassa a maga élete számára. Manapság ott születnek hivatások, ahol jól szervezett ifjúságpasztorációt végeznek, amelybe szorosan beleilleszkedik a hivatásgondozás is.
A fiatalok számára mindkettő azt a lehetőséget kínálja fel, hogy személyesen Krisztussal lépjenek kapcsolatba; erős és mélyen átélt tapasztalatra tegyenek szert a keresztény közösségen belül, javaslatokat kapjanak hivatásukra vonatkozólag, és támogatást érezzenek maguk mögött mind egyénileg, mind csoportosan.
Ebben az értelemben elmondhatjuk, hogy a hivatásgondozás nemcsak kiegészítője az általános lelkipásztori munkának, hanem éppen központi célkitűzése. Ha ez a célkitűzés az egyes emberekre vonatkozólag nem volna jelen a lelkipásztori munkában, akkor a lelkipásztori munka könnyen abba csapdába esne, hogy csupán ideológiai nevelést valósít meg, vagy puszta pszichológiai, nevelői vagy éppen humanitárius szolgáltatással lesz egyenértékűvé.
Abban a világban, amely ma a serdülőket és a fiatalokat körülveszi, sok minden van, ami meggátolja a keresztény élet kialakulását és fejlődését, a hivatás kérdésének felmerülését.
Felsorolunk néhányat:
Ugyanakkor nem szabad elhallgatnunk, hogy számos pozitív tényező pedig elősegíti napjainkban a serdülők és a fiatalok megnyílását a hit értékei és a komoly kötelezettségvállalás iránt.
Ilyenek lehetnek a következők:
A serdülők és a fiatalok, akik ilyesféle társadalmi és egyházi, családi és nevelői közegben élnek – amely tehát át meg át van szőve pesszimizmussal és reménnyel, akadályokkal és kedvező lehetőségekkel –, akkor lesznek képesek finomítani hivatáskereső érzékenységüket, ha segítik őket a spirituális tapasztalat útján egy lépcsőzetesen megvalósított képzés keretében:
Mindezek a tényezők elvezethetik a fiatalokat oda, hogy a keresztény hit fényénél harmonikusan alakítsák ki saját világnézetüket, és az evangéliummal összhangban hozzák meg alapvető döntésüket.
Az a hivatásgondozási mód, amelyet mi, piaristák végzünk, szükségszerűen kapcsolódik sajátos hivatásunkhoz, s ezáltal a piarista rend létéhez és tevékenységéhez az egyházban és az egyházért, Isten országának szolgálatában. Így a gyerekek és a fiatalok között megjelenítjük a kalazanciusi karizmát, amely Istennek szentelt életmódunkban mutatkozik meg teljesen: abban, ahogyan felfogjuk és gyakoroljuk a keresztény felebaráti szeretetet és abban, ahogyan a világhoz viszonyulunk a hit és a kultúra szolgálatában.
Hiteles személyek és közösségek által kifejtett evangelizáló munkánk egésze ekkor a gyerekek és a fiatalok körében az egyházban való konkrét jelenlét hírnöke lesz (a piarista rend a maga „létében”), a világban végzett sajátos feladatnak hirdetése (a piarista rend a maga „tevékenységében”), meghívás az ebben való részvételre, egy Szentlélek sugallta út felkínálása.
A keresztény életre jellemző minden egyes hivatás magától Istentől származik, aki rendszerint közvetítőkön keresztül, legfőképpen az egyházon keresztül tudatja ezt. Minden egyes meghívás tehát olyan személyeken vagy csoportokon keresztül érkezik, akik megélik keresztény hitüket, különösképpen pedig azokon keresztül, akik egy sajátos hivatás szerint élnek, s erről tanúságot tesznek az egyházban.
Különös felelősségük van a hivatásgondozás terén azoknak a személyeknek és csoportoknak, akik a piarista renddel és intézményeivel kapcsolatban vannak, ott élik meg és ott teszik mind érettebbé személyes hitüket.
Ilyen csoportok és személyek lehetnek a következők:
Ezekben a közegekben a keresztény világiakra új, pótolhatatlan szerep hárul, amely az egész hivatásgondozás hatékonysága szempontjából nagy fontosságú.
Ezeken a személyeken keresztül, ezekben a közegekben érinthet meg egyeseket Isten hívása, itt döbbenhet rá erre a meghívásra, és itt kezdheti meg ennek végiggondolását. A hivatás kibontakoztatásának kezdete ugyanis gyakorta egy olyan keresztény közösség vagy csoport műve, amely határozott elkötelezettséggel éli meg hitét, és amelyben nagy jelentősége van az egyes hívők tanúságtételének az Úr követésére való kölcsönös buzdításban.
A piarista hivatásgondozásban a legfontosabb szerep mégis kétségkívül a piarista szerzeteseké és közösségeké, akik különféleképpen, de mindannyian teljesen a nevelés evangelizáló és lelkipásztori szolgálatára szentelték életüket. A renden belül a hivatásgondozás feladatát több szinten kell megvalósítani, eltérő felelősségi fokokkal. A hivatásgondozás ugyanakkor alapvetően csakis azon áll, hogy éljük-e azt, amik vagyunk, és tanúságot teszünk-e róla. Legelőször a mi életünk láttán merülhetnek fel kérdések a gyerekekben, a serdülőkben és a fiatalokban, ez indíthatja el őket saját hivatásuk keresésének útján.
A szerzetesekben vonzó lehet Istennek szentelt, közösségi, valamint imaéletük. A hivatásgondozás szempontjából bizonyosan hatékony a hivatásokért mondott imádságon túl – amit az evangélium is ajánl – életünk folytonos imádságként való megélése, ami nemcsak az Úrhoz tartozás élő jele, hanem a lelki növekedés forrása is. Spirituális tapasztalatok nélkül fakók és szürkék lennénk, nem tudnánk megláttatni a gyerekekkel, a serdülőkkel és a fiatalokkal Isten szeretetét. Nekik is – csakúgy, mint nekünk – szükségük van Isten segítségére, amely megszabadít minket bűneinktől és pótolja hiányosságainkat, hogy követhessük Őt. A hiteles szerzetes élet tanúbizonyság: nemcsak vonzó és kérdéseket ébresztő hatású, hanem életre kelti azt a szunnyadó hivatást, amelyet Isten ültetett egy fiatal szívébe.
Lelkipásztori és nevelő tevékenységünk is gyakorolhat vonzó hatást. Ez talán amiatt van, hogy olyan társadalomban élünk, amely már nem ismeri az ajándék igazi fogalmát, nem érti, hogy egy fiatal hívást érezhet a legszegényebbek és legkiszolgáltatottabbak szolgálatára, egy igazságosabb társadalom építésére egyedül az Úr és az Ő Igéje iránti hűségből. Elkötelezettségünk más emberekben is felkelti az önátadás vágyát, amelyet mindnyájan magunkban hordunk.
Mindent egybevetve azonban a legvonzóbb egy szerzetesben a mélyről jövő boldogság. Kevés értelme volna hivatásgondozási kampányokat szervezni, ha életünk eközben nem volna vonzó, és a fáradtság, a keserűség, a csalódottság, a szomorúság, a következetlenség vagy netán a kudarc uralná. Vonzó csakis a boldogság lehet, és ha találkozunk valakivel, aki azt megtalálta, akkor ellenállhatatlan vonzódást érzünk életformája iránt. Ezért a legjobb hivatásgondozás az, ha saját létünkkel hirdetjük, hogy Krisztus követése Kalazancius nyomában a boldogság valódi és hatékony útja.
Korunkban igen fontos, hogy piarista hivatásunkhoz való állandó hűségünkben tanúságot tegyünk az életörömről, hiszen a szerzetesi életet mind kevesebben ismerik és értékelik még egyes keresztény közösségekben is, s ez részben maguknak a szerzeteseknek is hibája, mert életük a jelen világ és a modern ember számára olykor jelentés nélkülinek látszik. Még inkább elmondható a szekularizált világban nevelkedett gyerekekről és fiatalokról, hogy fogalmuk sincs a megszentelt élet lényegéről. Nekünk, piaristáknak, világosan kell látnunk, hogy ilyen környezetben élünk. Egyéni és közösségi tanúságtételünk mellett türelmes neveléssel és jól felépített, nem rögtönzött és nem elsietett hitoktatással azon kell fáradoznunk, hogy a serdülők és a fiatalok felfedezzék a keresztény szerzetesi élet értékét.
Ahhoz, hogy meg tudjuk valósítani ezt a kettős feladatot: a tanúságtételt és a hitoktatást, folyamatosan munkálkodnunk kell saját emberi érlelődésünkön és lelki fejlődésünkön. Ha azt hisszük, hogy a hivatások csakis megtervezhető külsődleges tevékenységeken múlnak, ez nem volna más, mint saját, ezzel kapcsolatos felelősségünk előli menekvés. Amikor ugyanis saját emberi és lelki fejlődésünkön dolgozunk, valójában az Úrnak ajánljuk fel a lehetőséget, hogy jobban megmutatkozzék általunk, hogy életünk tisztább meghívás lehessen, vonzóbb példa és olyan jel, amely kérdéseket támaszt. Másfelől ez az életstílus nem lehet pusztán egyéni: közösséginek is kell lennie. Szolgálatunk ugyanis közösségi, és ilyen Istennek szentelt életünk is. Ezért hitelesebb és meggyőzőbb, ha nemcsak egymás mellett élünk, hanem közösségként együtt élünk. Ezért az egész piarista közösség feladata a hivatásgondozásban való részvétel, hiszen a szerzetes közösség hivatott tanúságot tenni arról az életről, amely saját hivatásának kifejeződése és felhívás mások számára.
Amilyen mértékben az egyes szerzetesek és a közösség egésze vállalja a felelősséget a hivatásgondozás terén, úgy szűnik meg e feladat részleges vagy speciális volta, és a hivatásgondozás szerves részévé válik annak az új stílusnak, ahogyan piaristákként jelen vagyunk és tevékenykedünk a társadalomban és az egyházban. Csak ha valóban megvan a hivatásokért való közös elkötelezettség, akkor van értelme kinevezni a közösségben bizonyos szerzeteseket, mint közvetlen cselekvőket és felelősöket, akkor érdemes a fiatal piaristákat arra buzdítani, hogy más fiatalok felé képviseljék ezt a meghívást, és akkor érdemes rendi hivatásgondozásunkat támogató intézményeket létesíteni.
A hivatásgondozás különféle feladataival megbízott szerzetesekkel kapcsolatban igen fontos, hogy a rend minden egyes rendtartománya lásson hozzá sürgősen a hiányosságok felszámolásához, mind e rendtársak létszámát, mind felkészültségét tekintve.
Az egyházban többé-kevésbé általános a hiány a hivatások fejlődésének kísérésében, s ez rendünkben talán még súlyosabb, mint általában, mivel kevés szerzetes foglalkozik ezzel, és nincs mód a speciális felkészülésre. Mindenütt ki kell tehát jelölni e feladatra megfelelő számú alkalmas személyt, akik
Csakis felkészült és lelkes szerzetesekkel biztosíthatjuk a hivatás alakulásának folyamatában az egyes személyek és csoportok megfelelő és pótolhatatlan vezetését. Túl gyakran kellett megállapítanunk, hogy sok bontakozó hivatás azért nem jut el a megszilárdulásig és az érettségig, mert nincsenek megfelelő vezetők, akik folyamatos támaszt nyújthatnának ebben az igen fontos életszakaszban. Tény, hogy a hivatás nem növekedhet csupán esetleges tapasztalatok és találkozások révén, hanem csak egy kitartást megkívánó lelki úton előre haladva, amelyet többnyire nem lehet egyedül megtenni, hanem csak csoportosan és megfelelő lelki vezető segítségével.
Mi, piaristák, mint közösség és mint egyes szerzetesek, boldogok vagyunk, hogy az Úr meghívott bennünket, „hogy e szőlőt műveljük, és e hatalmas aratásban munkálkodjunk”. Ezért tanúságot teszünk meghívásunkról, és indítást érzünk arra, hogy hivatásgondozói munkánk általános célkitűzését kövessük:
Ez az általános célkitűzés úgy válik kézzelfoghatóvá, ha a hivatás kezdeti szakaszaihoz csatlakozó egyes módszertani mozzanatok célkitűzéseiben részletezzük őket. A hívást érző fiatalok e célokat életszerű magatartásformákban, gyakorlati tapasztalatokban és elméleti ismeretekben válthatják valóra, a hivatás fejlődési folyamatának megfelelően.
A hivatásgondozás céljainak megvalósításához megfelelő funkcionális struktúrákat kell kialakítani a rendben, amelyek az adott körülmények között a vezetők számára lehetővé teszik a kitűzött célok elérését.
Az első segítség a hivatásgondozás területén a három direktórium: A piarista szerzetes képzése, A folyamatos képzés, valamint ez a dokumentum: a Piarista hivatásgondozási direktórium. Minden egyes rendtartomány, ha szükségesnek ítéli, kidolgozhatja saját rendtartományi direktóriumát vagy tervét a hivatásgondozásra vonatkozólag. A rend a hivatásgondozással kapcsolatos feladatokat a hatévenként kiadott irányelvekben és a kétéves időszakokra vonatkozó célkitűzéseiben határozza meg, mindannyiszor a jelen általános direktóriumban rögzített alapelveket konkretizálva. Az előbbiekkel összhangban határozzák meg az egyes rendtartományok, rendházak és intézmények a hivatásgondozással kapcsolatos saját céljaikat és terveiket, az éves és a kétéves tervezetek keretében.
A helyi elöljárók a rendházi közösség körében, az igazgatók a különféle nevelési intézményekben, a tartományfőnökök az egyes rendtartományokban, a generális pedig az egész rend közegében legyen a hivatásgondozás előmozdítója és lelkesítője a Konstitúcióinkban és Reguláinkban foglaltaknak megfelelően. Konkrétan a következő feladatok várnak rájuk:
A rend egészét tekintve a generális atya, a rendtartományban és intézményeiben a nagyobb elöljáró feladata, hogy kinevezze a hivatásgondozó koordinátorokat, akik számára megfelelő időt kell biztosítani a rájuk bízott feladatok teljesítéséhez.
A hivatásgondozási koordinátorok főbb feladatai a következők:
Hivatásgondozási tevékenységünk konkrét segédeszköze, alapvető és szükséges segítője az illető rendtartomány írott tervezete, amely két esztendőt fog át, operatív és ellenőrizhető, és amely folyamatosan kijelöli a szerzetesek és a világiak, a rendházak és az intézmények tennivalóját. A koordinátorok feladata kidolgozni ezeket a programokat a rendtartományi szintű csoportok segítségével, és azoknak a tevékeny együttműködésével, akik hivatottak lesznek a tervet majd a valóságba átültetni az illetékes kongregáció jóváhagyása után.
Érdemes a program vázlatát a végleges szerkesztett változat elkészítése előtt megküldeni minden érdekelt közösségnek, hogy így valamennyi szerzetes hozzászólhasson.
A tervezet iránt támasztott követelmények a következők:
A kétéves tervezet kidolgozása során meg kell határozni a következőket:
Az előző pont alatt felsorolt célok mellett a tervezetekben fel kell tüntetni a következőket is:
A kétéves tervezet értékelése során, amelyet minden évben el kell végezni, a hivatásgondozást irányító munkacsoport, valamint a rendtartományi kongregáció adjon választ a következő kérdésekre:
A kétéves időszak végén a lezárt periódusra vonatkozó tervezet egyes pontjainak teljesítését ellenőrizni kell, hogy lássuk az eredményeket, és hogy új erővel lássunk neki az új kétéves tervezet elkészítéséhez és végrehajtásához.
A hivatás alakulásában megkülönböztethetünk három jellegzetes szakaszt, amelyet az úgynevezett „hivatások evangéliuma” így ír le: „Jézust keresni, követni és Vele maradni.”
Ez a dinamikus folyamat három szakaszból áll: hivatásébresztés, mérlegelés és kísérés. Ez a megkülönböztetés azonban nem annyira időrendi, hanem inkább módszertani. Mindhárom szakasznak megvan a maga általános célkitűzése, nevelési és lelkipásztori sajátossága, valamint a képzés ezeknek megfelelő tartalma.
Az első szakasz általános célkitűzése a következő:
A hivatás az Úr ajándéka az egyes személy, a keresztény közösség és az egyház egésze számára. Ezért a hivatásgondozás minden egyes fázisában szem előtt kell tartanunk Krisztus szavát, amellyel arra buzdít minket: kérjük az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat aratásába. Ezzel az imádságos lelkülettel nyíltan elismerjük Isten kezdeményező és vezető szerepét a hivatás ébredésében és növekedésében, ugyanakkor mi is vállaljuk saját felelősségünket, s így az Úr folytathatja üdvözítő tervét azokon keresztül, akiket aratásába szólít.
Ha ez így van, a hivatás fejlődése a lelkiismeretben veszi kezdetét a meghívás érzésének ajándéka révén. A hivatás ébresztése tehát nem más, mint a személy képességének fejlesztése az Úr hangjának meghallására és pozitív válasz adására. Ezért a hivatásgondozásban serénykedők feladata az, hogy segítsék a fiatalok lelkületében annak az alapállásnak a kialakulását, amelyben megvan a lehetőség és a készség sajátos életformák és az evangéliumi küldetés vállalására.
Így veszi kezdetét az az előkészítő képzési folyamat, amelyben a következő, hivatással kapcsolatos magatartásformák és képességek elsajátítását tűzzük ki célul:
A képzési folyamat első részében ki kell fejleszteni olyan nevelői tevékenységeket, amelyek a serdülők és a fiatalok körében végzett lelkipásztori munka részét képezik:
Amennyiben egy vagy több serdülő és fiatal pozitívan válaszol a hivatást ébresztő első lépésekre, eléjük lehet állni egy nyíltabb javaslattal. Ennek jellege meghívás, amely a személyes kapcsolatból születik meg, és célja, hogy a fiatal feltegye magának a kérdést: hívja-e őt az Úr valamely sajátos egyházi szolgálatra.
Ahhoz, hogy ez a javaslat korrekt lehessen, meg kell felelnie bizonyos feltételeknek:
A nyílt meghívás legmegfelelőbb időpontjai a következők lehetnek:
Az ilyen és hasonló alkalmak megkívánják, hogy az illető piarista közel legyen a fiatalokhoz, jelenléte jelentsen valamit számukra, és állandóan köztük legyen.
A második szakasz általános célkitűzése a következő:
A hivatás érlelődésének folyamatában a mérlegelés igen fontos állomás, hiszen a hivatást nem a személy alakítja ki, sokkal inkább Isten ajándéka, amelyet csak felfedezhetünk. Ezért segíteni kell a fiatalokat abban, hogy hallgassanak a belső hangra, figyelmesen vizsgálják környezetüket, hogy felfedezzék Isten akaratát életükben. Abban is segítséget kell adni nekik, hogy el tudják fogadni ezt az akaratot, dönteni tudjanak mellette, és képesek legyenek szabadon válaszolni rá.
A mérlegelés itt nem azt jelenti, hogy az embernek véleményt kellene valamiről kialakítania, még kevésbé azt, hogy logikus döntéseket kellene hoznia. Sokkal inkább arról van szó, hogy meg kell ismerni azokat a jeleket, el kell elmélkedni azon dolgok felett, amelyek a mélyből mozgatják a személyt, s újra meg újra erre figyelve kell dönteni arról, hogy Isten miként is vezeti a serdülőket és a fiatalokat személyiségükön és egyéni élettörténetükön keresztül.
A mozgatórugók persze nem mindig világosak, sokszor az érintett személy előtt is rejtve maradnak. Bizonyos okok visszavezethetők a társadalmi környezetre vagy közelálló személyek hatására: családtagokéra, barátokéra, nevelőkére...
Vannak olyan mozzanatok, amelyek az ember fizikai igényeiből, vágyaiból, elképzeléseiből fakadnak; mások az érzelmi életben gyökereznek: érzelmi szükségletek, hiányérzetek, az elismertség utáni vágy vagy komplexus; végül vannak olyan okok, amelyek az emberi értelemből származnak, az emberekről vagy az eseményekről kialakított elgondolásokból.
Mindezeket a motivációkat figyelembe kell venni, de a hivatás mérlegelésének alapja nem lehet más, mint az Isten személyes jelenlétéből származó motívumok, Isten országa evangéliumának megtapasztalása. Természetesen a többi mozzanatokat is meg kell ismerni, el kell fogadni és a gyakorlatban fel kell használni, hogy ezáltal is jobban megismerhető legyen Isten akarata.
A mérlegelés feladata arra a fiatalra vár, akinek felkínálták a hivatás útját, s ezen az úton olyan embereknek kell őt segíteniük, akiknek e téren megfelelő gyakorlatuk van, főként lelkivezetőjének. Ha a fiatal elmélyül a motivációkban, felismerheti a hivatás jeleit:
A mérlegelést ugyanakkor a piarista rendnek is el kell végeznie, amelynek feladata, hogy meggyőződjön a hivatás hitelességéről és a fiatal alkalmasságáról, majd pedig felvegye körébe a fiatalt, hogy az kellő időben megkezdhesse képzése első szakaszát. Az a személy vagy csoport, amelynek feladata egy serdülő vagy fiatalember hivatásáról dönteni, rendelkezzék világos kritériumokkal, hogy ezeket egységesen alkalmazza a legkülönbözőbb helyzetekben, és így tárgyilagos legyen a döntése: tartsa tiszteletben a mutatkozó jeleket, és vegye számba a jelölt korának megfelelő fejlődési szakasz sajátosságait.
Talán érdemes itt utalnunk arra, hogy az alább felsorolt kritériumok csupán iránymutató jellegűek. Ha nem ilyenek lennének, figyelmen kívül hagynánk a fiatalok egyéniségét, és nem tulajdonítanánk sem jelentőséget, sem hatékonyságot magának a képzési folyamatnak. A legalkalmasabbak puszta kiválogatása más, mint az alkalmatlanok félreállítása. Éppen ezért a válogatás során óvakodni kell a túlzott perfekcionizmustól, hiszen akkor nem tulajdonítanánk jelentőséget a hivatás fejlődésének, növekedésének és előrehaladásának.
Vannak olyan kritériumok, amelyek a jelölt emberi dimenziójára vonatkoznak:
Vannak olyan kritériumok is, amelyek a jelölt keresztény dimenziójának vizsgálatára szolgálnak:
Végül figyelembe kell venni azokat a kritériumokat is, amelyek a sajátosan piarista dimenzióra vonatkoznak:
A harmadik szakasz célkitűzése a következő:
A lelkipásztori tervben a hivatás fejlődésének útján feltétlenül előre meg kell tervezni a kísérés szakaszát, hiszen ennek egyik legfőbb célkitűzése a hivatások gondozása. Egész lelkipásztori tevékenységünk céljául Isten akaratának keresését és teljesítését kell kitűznünk minden kisgyerek, serdülő és fiatal életében, annak tudatában, hogy a személyes eligazítás hozzájárulhat az élethivatás teljesüléséhez. Éppen ezért ez a csúcspontja keresztény nevelő tevékenységünknek.
Kevésbé általános szinten a hivatásgondozó segíti és támogatja a fiatalt attól a pillanattól kezdve, hogy felfedezi benne a sajátos hivatást, mindaddig, amíg a fiatal ideiglenes döntésével belép a prenoviciátus időszakába. Általában maga a jelölt nyilvánítja ki, hogy szüksége van valakinek a segítségére, aki eligazíthatja őt útján, és szüksége van arra is, hogy csatlakozzék más olyan fiatalokhoz, akik ugyanazokért az eszményekért lelkesednek.
Mindig szükséges az egyéni kísérés, bizonyos körülmények között pedig csak ez lehetséges. Szolgálat ez: a másik meghallgatása, dolgok tisztázása, javaslattétel, komoly mérlegelés, lelki eligazítás, a hivatás jeleinek értelmezése.
Közösségi kísérésre általában olyan, fiatalok által spontán módon létre hozott csoportoknál kerül sor, akikben már megmutatkoztak a sajátos hivatás pozitív jelei. Ezen csoportoknak nem csupán a hit elmélyítése a céljuk, hanem ráépítenek hitükre, és igyekeznek a csoport tagjainak segítséget nyújtani a hivatással kapcsolatos kérdések megválaszolásában, a pietás, a barátság, a közösség, a kreativitás, a kompromisszum, az együtt gondolkodás és végül a mérlegelés gyakorlásával.
A hivatást tisztázó csoportok közé tartoznak a hivatásgondozási központok, amelyek az egyes közösségek vagy az aspiránsok közössége mellett működnek. Ezek igen különböző formájúak és szerkezetűek, de van egy közös vonásuk: a hangsúly a közösségen van. Így valóban folytonosan valósulhat meg a hitben és hivatásban való növekedés, hiszen egy teljes és szabad élettapasztalatba ágyazódik, a jelöltek korának és szellemi szintjének megfelelően. Ezekben a központokban a közös élet részlegesen is megvalósulhat („nyitott jelöltségi közösség”) vagy lehet teljesebb („befogadó közösség”).
A hivatásgondozási központok más jellegű csoportoknál vagy az egyszerű egyéni lelkivezetésnél sokkal teljesebb és hatékonyabb módon érhetik el azokat a célokat, amelyeket a serdülők és fiatalok hivatásának mérlegelése, kísérése és képzése kapcsán megfogalmaztunk.
A központok által nyújtott segítség a következőkben állhat:
Valamennyi hivatásgondozási központ törekedjen felkutatni és használni a legalkalmasabb eszközöket, amellyel a jelölteket segítheti a képzés tartalmi részének elsajátításában:
Hivatásgondozásunk elsősorban a serdülés előtt álló és serdülő fiúkra (12–18 évesekre) terjed ki, főként ilyen korúak lévén azok a csoportok, amelyek egy-egy rendházunkkal vagy intézményünkkel kapcsolatban állnak. Mindaz, amit idáig a hivatásgondozás módszertanával kapcsolatban elmondtunk, általánosságban igaz a fiatalok e széles életkori sávjára, mindazokra, akiket az integrális nevelés keretében evangelizálunk. Mégis lehet és kell olyan hivatásgondozási módszerekről is szólni, amelyek a kisebb gyerekekhez, a felnőtt korú fiatalokhoz, illetve a felnőttekhez szólnak. Az alábbiakban az említett öt életszakasz mindegyikére fogalmazunk meg javaslatokat, amelyek segítségével a gyakorlatban az illető korának megfelelően segíthetünk a hivatás felébresztésében, kísérésében, megvizsgálásában.
A gyermekkor (6–11 év) esetében világos, hogy a hivatásgondozás feladata lényegében a gyermekpasztorációval esik egybe, amelynek nyitottnak kell lennie a hivatás dimenziója felé is. A gyerekek számára a család és az iskola mindent betölt, számukra még szinte semmi sem létezik az iskolán kívül. Ezért sajátos kateketikai és lelkipásztori munkát kell végeznünk a szülők körében is, hogy ők is olyan környezetet teremtsenek otthon, amelyben a gyerek hite és jövendő hivatásának kezdeményei szabadon növekedhetnek.
Ugyanilyen fontos a megfelelő iskolai légkör kialakítása is, ahol a segítségnek és kezdeményezésnek arra kell irányulnia, hogy a gyerekekben fejlődjenek a keresztény örömhír befogadását elősegítő tulajdonságok. Ezekkel együtt az is fontos, hogy a gyerekek tudják értékelni nevelőik munkáját, lássák hitoktatóik és tanítóik odaadását és tanúságtételét, legyenek azok akár szerzetesek, akár világiak.
A serdülés előtti korszakban (12–14 év) igen fontos, hogy folyamatos maradjon a figyelem a fiatalok keresztény nevelése iránt mind a tanítás vonatkozásában, mind – s főként – az evangéliumi magatartás felmutatása terén. A serdülés előtt álló fiataloknál alapvető fontosságú a csoporthoz való tartozás tapasztalata, amelyet a hitre való nevelés irányában kell kiaknázni. Buzdítani kell a fiatalokat, hogy tartozzanak egy-egy csoporthoz, legyen az egy baráti társaság, imacsoport, a szabadidőt közösen eltöltő csapat, egy bizonyos szolgálatot vállaló kör vagy a tanulásban egymásnak segítők csoportja. Ezenkívül jó, ha meghívjuk őket közösségi házainkban (üdülőinkben, lelkigyakorlatos házainkban) együtt eltöltendő hosszabb időszakokra is. Ekkor legalkalmasabb felvázolni a személyes élethivatás sokszínűségét a fiatal előtt, nem hagyva ki a papság, a szerzetes élet, a misszió, a piarista küldetés lehetőségét sem. Fontos, hogy ebben az időszakban a fiatalok közel érezzenek magukhoz piarista szerzeteseket, akik előttük vonzó példák a hivatásválasztás szempontjából.
A serdülés korszakában (15–17 év) jó a keresztény nevelést és a közösségi tapasztalatot valamilyen konkrét, kisebb gyerekek vagy rászorulók körében végzett szolgálathoz kötni (csoportvezetés kicsiknek, hittantanítás, szellemi- vagy mozgássérültek segítése stb.). Ez egyben a legalkalmasabb időszak a hivatás tisztázásával kapcsolatos lelkigyakorlatokra, illetve ilyen irányú javaslatok megfogalmazására olyan fiatalok számára, akiket alkalmasnak és képesnek érzünk ennek felfogására.
A piarista szerzetes személyes közelsége ebben az igen fontos időszakban személyes foglalkozás (vagy lelkivezetés) formájában kell, hogy megvalósuljon, valamint abban a meghívásban, hogy a fiatal belülről is megismerhesse életünket, alkalmanként vagy rendszeresen részt véve benne a körülményektől és a lehetőségektől függően.
A felnőtt fiatalok (18–25 év) életszakaszában hivatásgondozási feladatunkat, kivételektől eltekintve, az iskolán kívül kell végeznünk. A lelkipásztori folyamatok elhúzódása és a fiatalok személyes érzékenysége és érettsége mind gyakrabban arra indítja őket, hogy hivatással kapcsolatos döntéseiket ezekre a felsőfokú tanulmányokkal vagy munkával töltött évekre halasszák.
E tény kihívást jelent keresztény nevelői munkánk és hivatásgondozásunk számára. Küldetésünkhöz hozzátartozik, hogy e fiatalok számára felkínáljunk olyan csatornákat, amelyek révén az egyházhoz csatlakozhatnak és elkötelezhetik magukat csoportokban, közösségekben vagy mozgalmakban, amelyek szoros értelemben véve nem iskolai jellegűek.
Bátorítanunk kell ezeket a fiatalokat, hogy vegyenek részt valamilyen egyházi csoportosulásban, de még inkább fel kell kínálnunk, hogy a rend valamilyen csoportjához csatlakozzanak. Ezekben a csoportokban a hittanulás folyamata mellett meghívhatjuk őket bizonyos szolgálatok végzésére, és esetleg újabb elköteleződési formákba vonhatjuk be őket az evangelizáció, a keresztény nevelés, a harmadik világban végzett önkéntes munka stb. területén.
Ebben az életszakaszban személyes és baráti vezetésre (lelkivezetésre), intenzív kísérésre és képzésre van szükség a direktóriumban már leírt elvek alapján, valamint arra, hogy az illető fiatal élő, szoros kapcsolatban álljon valamely piarista közösséggel, amellyel együtt élheti imaéletét és végezheti szolgálatát.
A felnőttkorban (25 év felett) minden keresztény hívő képzésének célja, hogy a személy mind jobban felfedezze egyéni hivatását, és mind készségesebben megélje, teljesítse azt. Amennyiben környezetünkben egy felnőtt keresztényben felmerül a piarista hivatás gondolata, azaz ebbe az irányba terelik személyes tulajdonságai és körülményei, nyíltan meg kell hívnunk őt a piarista szerzetesi életre, és fel kell kínálnunk számára a hivatás mérlegelésére szükséges (nem megrövidített) időt, amelyet a felnőtt keresztényhez illő intenzív képzéssel tölthet. Kapkodás nélkül kell előrehaladnia ezen az úton, személyesen kell kísérni hivatása alakulását, és fel kell ajánlani számára, hogy mielőtt még a tényleges szerzetesi képzéshez hozzáfogna, ossza meg életét és küldetését egyik szerzetes közösségünkkel, esetleges külső tagként.
A fent leírt életszakaszokban végzett hivatásgondozási munka során biztosan előfordul sok fiatallal, akik kapcsolatba kerültek velünk és érzékenynek mutatkoztak az emberi és keresztény értékekre, hogy vonzónak találják maguk számára Kalazancius szellemét és küldetését, ám ezt világi keresztényként kívánják megélni. Ezért ki kell alakítani egy párhuzamos javaslat, mérlegelés, vezetés és képzés lehetőségét, amely a világi piarista hivatásra irányul a keresztény és piarista értékek elmélyítése révén. Fel lehet kínálni számukra az elköteleződés különféle formáit, amelyek lehetnek állandóak vagy időlegesek, egyéniek vagy közösségiek, saját vagy idegen országban végzendők, ahol az illető személy megvalósíthatja nevelői és evangelizáló hivatását. Tehetségük és személyes élettörténetük szerint a piarista környezethez legközelebb állók számára fel kell kínálnunk, hogy hozzanak létre szervezett csoportokat, vagy csatlakozzanak már meglevőkhöz. Különösen pedig azt ajánljuk nekik, hogy lépjenek be a Piarista Testvériségbe, hogy így közelebbről tudjanak együttműködni a kalazanciusi misszióval intézményeinkben vagy egyéb tevékenységi formáinkban.
Hivatásgondozási munkánk kiterjesztése mind a papi és szerzetesi, mind pedig a világi hivatásokra megfelel az idők jeleinek, és nagy jelentőségű a jövő szempontjából. Egyre jobban és teljesebben magunkévá kell tennünk Kalazancius karizmáját és evangelizáló küldetését, kinek-kinek a maga sajátos küldetéséből kiindulva, amely lehet szerzetesi vagy világi küldetés, s ebben a két egyházi út kölcsönös gazdagodását kell meglátnunk.
A piarista rendnek ez az új direktóriuma szeretne komoly segítséget nyújtani szerzeteseink és közösségeink, intézményeink és rendtartományaink számára, hogy a sajátos hivatásgondozási munka elnyerje az őt megillető központi helyet evangelizáló és nevelői szolgálatunkban. A dokumentumot nem szabad változtathatatlannak tekinteni, hiszen mindig nyitva kell állnunk a Lélek előtt, aki mindig új ajándékokkal gazdagítja az egyházat. Ebből következik, hogy a hivatásgondozást állandóan meg kell újítani, éppen azért, hogy beépüljenek azok az új igények, amelyek a hitből és az emberektől érkező „jelekből” leszűrhetők, hogy így hűen tudjunk közvetíteni Isten és az általa meghívott emberek között.
A következő gyümölcsöket reméljük direktóriumunktól, amelyet rendünk történetének abban a meghatározott pillanatában adunk közre, amikor az egyházban újra reményt kelt a hivatások számának emelkedése. Ez a változás már néhány piarista rendtartományban is jelentkezik. Ugyanakkor szerzeteseink és közösségeink körében is egyre nagyobb érzékenység tapasztalható a hivatásgondozás problémája iránt:
Mindezeket akkor érhetjük el, ha hivatásgondozó tevékenységünk:
E direktórium végén tekintetünket Mária, Jézus anyja felé fordítjuk, őhozzá, aki titokzatosan egy Istennek és az egyháznak a misztériumával, s ily módon minden olyan hivatás titkával is, amely Isten és az egyházi közösség szolgálatára való meghívás. Ő az a teremtmény, aki a legtökéletesebben megélte hivatását, hiszen nincsen rajta kívül senki, aki így tudott volna felelni a legnagyobb Szeretet hívására, aki átalakította őt az Atya leányává, a Fiú édesanyjává, a Szentlélek jegyesévé. Ezért ő a hívő közösség példaképe és minden hivatás mintája, különösen a piarista hivatásoké. Őhozzá fordulunk bizalommal, s kérjük közbenjárását.
Kalazanci Szent Józsefhez is odafordulunk, aki maga kísérte figyelemmel és irányította kora piaristáinak hivatását. Ő attól a vágytól vezettetve, hogy a Kegyes Iskolák Rendje ne csak Rómában, hanem az egész világon megmaradjon és növekedjen, azt szokta volt mondani, hogy ha iskoláink jól működnek, nem lesz soha hiány emberekben, akik felvételüket kérik a rendbe, értelmes, eszes, jól nevelt emberekben, lehetőség szerint saját iskoláinkban nevelt fiatalokban, akiket megbízhatóknak tarthatunk. Azt tanácsolta, ne könnyítsük meg túlzottan ezek felvételét, inkább tartsuk őket vissza, hogy megismerhessük hivatásukat és személyes tulajdonságaikat. Kalazancius örvendezett, amikor valamelyik fiatalban valóban elszántságot látott arra, hogy Isten anyjának szegénye legyen az Úr iránti szeretetből. Ha hivatásuk őszinte, mondotta, megerősödik és kitisztul az imádságban, Isten nagyobb dicsőségére.
Kalazancius személyesen imádkozott azért, hogy a jelöltek megfelelő megvilágosítást kapjanak, és el ne tévesszék a helyes döntést hivatásukkal kapcsolatban. Mindenkit arra buzdított, hogy szüntelenül kérje az Urat, hogy ajándékozza meg a rendet számos és jó hivatással.
Azt is szokta volt mondani, hogy ha a piarista valóban szereti rendjét, akkor ezt nemcsak azzal mutatja ki, hogy jó példával jár elöl a szerzetesi életben, hanem azzal is, hogy hivatásokat ébreszt a rend számára.
Rendalapító szent atyánk közbenjárására adja meg az Úr, hogy megvalósíthassuk az ő szándékait és terveit a hivatások területén, és alkalmazni tudjuk az ebben a direktóriumban foglalt irányelveket és eszközöket a hivatásgondozás területén.
(Az egyes pontokhoz felhasznált dokumentumok)
| Bev. | a PSZK bevezetése, 88; KK 22; EK'91 I; KT 1.2.1; HF előszó, 5. |
| 1. | CC 6–7; PSZK 22–26, 31–33, 88–89, 261–262; EK'91 I, VII; FKT 1, 5–7; HF 13–19, 22–24, 31–36; MR 11. |
| 2. | PSZK 4–5, 27–28, 60–62; ZáróD 7–8, 13, 15; HF 14–16, 36; PDV 12; ChL 10–17, 55. |
| 3–4. | K 1–13; PSZK 6–11; EK'91 VIII; FKT 3; ZáróD 9–10; HF 40–43; MR 11–12. |
| 5. | PSZK 12–21, 26; EK'91 I, II, VII; FKT 6–12; LE 44–46; PDV 36. |
| 6. | CC 2, 16, 21–23; EK'91 1.1, 1.5, 1.6, 5.1, 5.3, 5.5–5.8; ZáróD 42; HF 44–46, 67–70. |
| 8. | HF 58, 70, 79; PDV 36; ChL 59–61. |
| 9. | HF 26–29, 71, 78; PDV 7, 8; Irányelvek 88; ChL 61–62. |
| 10. | PDV 6, 9; Irányelvek 87. |
| 11. | PSZK 86–87; ZáróD 25, 42–43; HF 79–80. |
| 12. | FKT 24; HF 27, 43. |
| 13. | PSZK 26–66; FKT 8; HF 30–36; PDV 34–35. |
| 14–15. | PSZK 3, 86; ZáróD 37–40, 42–45; HF 58–63; PDV 41; ChL 28–29. |
| 16–20. | K 37; R 71; PSZK 56–58, 61; EK'91 1.3; ZáróD 10; HF 26–28, 40–43, 64–66; ET 55. |
| 21. | PSZK 56–58; FKT 2–6; HF 64–66; PDV 70; Irányelvek 67. |
| 22–24. | CC 3; ZáróD 54–56; HF 37–39, 86–87. |
| 25. | Tonti 16; PSZK 67; FKT 13. |
| 26. | PSZK 69–71; FKT 29–30. |
| 28. | PSZK 83, 88; FKT 25. |
| 29. | K 96, 170, 186, 198; R 144, 146; FKT 26; ZáróD 31–34; HF 94–98. |
| 30. | R 148; FKT 27; ZáróD 27–61. |
| 31–36. | EK'91 1.2; ZáróD 57–61; HF 63–63, 92–94. |
| 37. | ZáróD 48; PDV 34–35. |
| 38–45. | ZáróD 19–24, 45, 49; HF 47–51, 88; PDV 36–38. |
| 47–57. | ZáróD 49; HF 86; PDV 10, 39; Irányelvek 89. |
| 59–66. | R 145, 154–155; ZáróD 50–55; HF 37–39, 87; PDV 40. |
| 68. | ChL 45–47, 58. |
| 73. | R 222–223; ZáróD 47; HF 25. |
| 74. | PIT 9–12; ChL 57–63. |
| 75. | ZáróD 5. |
| 76–77. | HF 99. |
| 78. | PSZK 29–30; ZáróD 17; PDV 36, 82; Irányelvek 20, 110. |
| 79. | LevGy 3798, 2559-1, 4059, 4552, 2332-1, 2581-1, 4031, 352, 727a, 853, 215, 2503, 1236, 552, 2607. |
Olvasóink figyelmébe ajánljuk a Magyar Katolikus Hivatásgondozó Intézet két legutóbbi kiadványát:
Egyházi Hivatások Pápai Tanácsa: Új hivatásokat egy új Európa számára (In
verbo tuo...)
A „Papi és szerzetesi hivatások Európában” Nemzetközi
Kongresszus záródokumentuma, Róma, 1997. május 5–10.
Kiadja a Magyar
Katolikus Hivatásgondozó Intézet, 1999.
A te szavadra... Nemzeti Hivatásgondozó Kongresszus, 1997. október 16–18.
E kötetben többek között Bábel Balázs, Sztrillich Ágnes SSS, Jelenits
István Sch. P., Bíró László, Várnai Jakab OFM, Amadeo Cencini FDCC
tanulmányait találjuk.
Kiadja a Magyar Katolikus Hivatásgondozó Intézet,
1999.
1. A „gyenge gondolkodásmód„ [il pensiero debole] korunk közgondolkodása és filozófiai reflexiója számára meghirdetett program, amelyet elsősorban Gianni Vattimo (szül. 1936) torinói filozófus képvisel. Azt mondhatjuk, hogy a posztmodern létértelmezés olasz válfaja, iskolája, amely a modernitás végét, egy kereszténység utáni kort, erkölcsi és ismeretelméleti relativizmust, szubjektivizmust hirdet. (T. E.)
