Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!
A szegedi piarista múlt emlékeit idéző kiállítás megnyitásakor illő legelőször Dugonics Andrásra pillantani. Hadd mondjuk el róla egy kedves történetet! Sokat sétált a Tisza-parton, ismerték, tisztelték a halászok és a hajósok, örültek, hogy el-elbeszélget velük. Egyszer megkérdezte tőlük: Mit gondolnak, mi a legerősebb a világon? Találgatták, hogy talán a király, az elefánt, az árvíz, de ő csak mosolygott, s aztán rámutatott a rakpartra, azt akkoriban kövezték ki nagy kváderkövekkel. Az emberek jobban megnézték az ismerős falakat, s látták, hogy annak résein itt is, ott is kinyomakodik a gomba, észrevették, hogy meglazítja a falat, sok helyt kimozdít a helyéből egy-egy súlyos kőtömböt is. Látják embörök - mondta Dugonics András - hát a gomba a legerősebb.
Ezen a kiállításon, amely a piaristák szegedi megtelepedésének 275. évfordulóján a szegedi piarista történet szerény felidézésére vállalkozik, érdemes a legnevezetesebb szegedi piarista bölcsességét idéznünk. Mert a piaristák erre tanították a szegedieket: a mindennapok apró, hűséges, láthatatlan erőfeszítéseinek értékére, amelyet a gomba köveket mozdító hatalma jelképezhet.
1721-ben nyitották meg iskolájukat, amikor - még a katonai határőrvidék közelében - a török eltakarodása után megkezdődött itt egy nem egészen szabad, de a korábbinál sokkal szabadabb élet, s megnyíltak a szegedi emberek előtt a külső és a belső építés lehetőségei. A piaristák arra tették föl az életüket, hogy a szegények fiait oktassák, neveljék: hát itt volt akkor tanulni vágyó szegény gyermek elég. Az atyákat a város hívta meg. Sokat nem tudott ígérni nekik, de nem is igen kértek többet, mint hogy a szívükbe, a bizalmukba befogadják őket a városbeliek. Akkoriban a komáromi jezsuita kollégiumban egy-egy ünnepi előadásra elköltöttek annyit, amennyi egy alföldi város piarista rendházának, iskolájának egész esztendei költségvetése volt.
Juhász Gyula Tápéról írta: "Az élet itt nem móka, nem talány." A piaristák otthonosan érezték magukat Szegeden, ebben a Tápéval s a tanyavilággal határos kisvárosban, amely a tisztes szegénységben annyi tiszta törekvést, imádságos bizalmat, igaz közösségi felelősségtudatot tudott beleoltani fiaiba és leányaiba.
Szeged növekedésében, a környék életének külső és belső gazdagodásában nagy része volt a piarista iskolának. Ez az intézet nemcsak országos hírre jutott tanítványaival és tanáraival büszkélkedhetik, hanem sokkal inkább azzal, hogy a célszerű szegényemberek fiaiból tanítót, jegyzőt, postást, vasutast nevelt, gondolkodó és közösségi felelősségtudattal élő művelt iparos réteget, amely lépést tartott az idők változásaival, a történelemmel, és a város fejlődését jól tudta irányítani.
A nagy árvíz után máig ható eleganciával újjáépült Szeged. Püspöki székhely, Trianon után egyetemi város lett, legutóbb olajváros is. Lakótelepek épültek köré, szerves és lassú növekedését egy sietősebb, kapkodóbb növekedés követte. A szegedi piarista iskola jeles diákjai közül csak kettőt említek, akiknek neve, s akik közül az egyiknek holtig Szegedhez hű működése jelezheti, hogy Szegedet a modern lehetőségek és kockázatok - ahogy ma mondani szokták: kihívások - között is eligazíthatja az, amit a piarista iskolában lehetett megtanulni. Bibó Istvánra és Bálint Sándorra gondolok. Egyikük az egész országot tanítja ma is demokráciára, tisztességes politikai gondolkodásra, erkölcsre, felelősségtudatra. Másikuk Szeged népét és szintén az egész magyar nemzetet a "gyökerek" tiszteletére, a hagyományainkhoz való eleven hűségre. Emlékszem még arra az időre, amikor a néprajz egyetemi professzoraként bekopogott azokhoz, akik az ország messze tájairól idekerültek, s az új lakótelepek egy-egy panelházában kaptak lakást. Mesét, népdalokat gyűjtött közöttük, igyekezett rábírni őket arra, hogy szülőföldjükről, gyerekkori emlékeikről beszéljenek. Neki helybe hozták az ország néprajzi kincseit. De tán még többet jelentett maguknak a megkérdezetteknek, hogy ebben az ismeretlen világban valaki rájuk nyitja az ajtót, és kincsnek tekinti, amit ők már-már el is felejtettek. Öröm volt számukra, hogy beszélhettek, emlékezhettek. Fölébredt bennük a lélek, megerősödtek múltjuk, értékeik megbecsülésében, s nem váltak új lakóhelyükön néma, érdektelen, arc nélküli tömeggé.
A szegedi piarista gimnáziumból nagy és messze földön híres iskola lett. Nem hiába épített neki a város olyan épületet, amelyet ma is szívesen használ az egyetem. A piaristáknak némely városban - például a kálvinista Rómában, Debrecenben - évszázadokon át ha nem is épp ellenséges, de fürkésző, idegenkedő tekintetek előtt kellett élniük, tanítaniuk. Szegeden otthonra leltek, és mindig jól érezték magukat. Milyen jó gondolnunk arra, hogy mikor már palotában laktak, akkor sem lettek hűtlenek a legszegényebbekhez! Az itt állók közül az idősebbek velem együtt emlékezhetnek még Révai József atyára meg a talpasaira. A fiatalabbak a szegedi piarista diákok nemrég megjelent Kis kalauzában olvashatnak róluk hiteles emlékezést egy szegedi piarista öregdiák tollából. A kíváncsibbak pedig saját följegyzéseit olvashatják el abban a könyvben, amelyet négy éve, a rend magyarországi megtelepedésének 350. évfordulóján kiadtunk.
Hűség a szegényekhez, a gomba hétköznapi, egyszerű, de kitartó igyekezete a több, a jobb életért: ez a szegedi piaristák programja.
Örömünk, hogy ez a kiállítás nemcsak a múltat idézi, hanem szerényen, de bizakodón számot adhat a jelenről és a jövőre nyíló kezdeményezésekről is. Tudjuk, 1948-ban az iskolák államosításakor és 1950-ben a szerzetesközösségek működési engedélyének megvonásakor megszakadt a piarista iskola és a szegedi piarista történet folytonossága. Ma azon búslakodunk, hogy egy pillanatnyi haszonra néző gazdaságpolitika értékes gyárakat elkótyavetyél, és veszélyezteti a magyar ipart, gazdaságot. Akkor szellemi műhelyeit: az egyházi iskolákat, a szerzetesrendeket számolta fel az ország - idegen parancsra, rövidlátó és hazug ideológiai megfontolásból. De amint a történelem kereke fordult, újra kapcsolatot keresett a város és a rend. Még éltek, ma is élnek Szegedről származó piaristák, a városban fontos szerepet játszó piarista öregdiákok, összefogásuk áthidalta a negyven-egynéhány éves történelmi szakadékot. Öt éve szerényen, talán félénken és némi bizalmatlanságtól is övezve újra megindult itt a piarista iskola, és most eljutunk odáig, hogy rövidesen új, saját otthont talál.
A piaristák tudják, mit jelentett számukra Szeged. Otthont, kemény, de áldott hétköznapokat, egyszerű, de fényes ünnepeket. Szeged is tudja, mit kapott tőlük. Kultúrát, kereszténységet. Ma új feltételek közt keressük ismét egymást, az iskola is új épületet emel. Nem a múlt visszafordításán álmodozunk; az e1múlt századok örökségét a jelen és a jövő viszonyai közt akarjuk újraértelmezni.
A kiállításon öt makett látható, az új piarista épületegyüttes tervpályázatára beérkezett tervek szemléltetői, köztük Golda János makettje, amely némi átigazítás, megjobbítás után a rövidesen megkezdődő építkezés mintája lesz.
Hölgyeim és Uraim, vissza- s előrenézünk ezen a kiállításon. A múlt évei megszámlálhatók, a jövő látóhatára a végtelenbe vész. Emlékeket őrző, terveket érlelő emberek megilletődve és figyelmesen járhatnak itt a kiállított tárgyak között. Köszönetet mondhatnak nemcsak azoknak, akiknek életét, áldott munkálkodását a vitrinekben látható tárgyak, írások, képek felidézik, hanem azoknak is, akiknek gondoskodása ezeket a látnivalókat összegyűjtötte, és mindnyájunk örömére itt felmutatja most. Bocsássanak meg, hogy figyelmüket olyan hosszasan igénybe vettem. Nézzenek szét, és feleljenek Dugonics András kérdésére: "Mi a legerősebb a világon?"!