Nagy csend honol a tájon. A végtelen kőrengeteg felett fújó szél mozgat csak meg néha egy-két száraz faágat. Életnek semmi nyoma. A házak tetők nélkül, kitört ablakokkal meredeznek az ég felé. A harmadik világháború minden élőlénnyel végzett, borzalmasabb volt, mint gondolták. Először az atombombák, majd a különböző vegyi fegyverek végeztek óriási pusztításokat. Az atombunkerekbe menekültek ezen a napon jöttek fel először a napfényre. Ez a több száz, csontig lesoványodott, hófehér ember lesz a jövő nemzedék alapja, ők a túlélők.
2236, 200 évvel később
- Jeremy, siess, mert elkésel az iskolából!
- Jó, anyu, megyek már, csak még bekapom ezt a kis darab kiflit.
Ahogy Jerry - édesanyja és barátai becézték így - megindult az ajtó felé, hallható volt az acél lábait mozgató hidraulika hangja. Teljesen egészséges gyermeknek számított, szinte a legegészségesebbnek a környezetében. A tíz évi atomsugárzás alatt az emberek megnyomorodtak, a magzatok koraszülöttként jöttek a világra. Az emberi elmét viszont a sugárzás sem tudta megbontani, az orvostudomány lett leggyorsabban fejlődő tudomány, a doktorok már csak agyat nem tudtak cserélni az emberen. Jerry anyja egy genetikai csodának számított. Teljesen tökéletes, gyönyörű asszony volt, fia mégis láb nélkül született. Ennek ellenére szerencsésnek tartotta magát, mivel átlagosan 10 gyermekből 8 nem maradt életben az orvosok segítsége nélkül.
Jeremy nem volt hétköznapi gyermek. Az ő korában minden fiú arról álmodott, hogy bekerüljön az iskola baseball csapatába, de ő nem. Egész nap csak lábaiban gyönyörködött, arra gondolt, milyen tökéletes remekművek. Tetszett neki, ahogyan megcsillant rajta a lenyugvó nap utolsó sugara, de amint a kezeire nézett rájött, hogy milyen gyengék és törékenyek. Gép kézre vágyott, olyanra, mint amilyen a szomszéd udvaron éppen egymással versenyző fiúknak van. Még a 2 cm-es acélrudat is meg tudják hajlítani, és ők a legjobb dobók a csapatban. Ahogy ezeken tűnődött, rásötétedett a verandán. Lassan be kellett mennie, mivel a fertőtlenítő lámpák miatt kijárási tilalmat rendeltek el. Miután megvacsoráztak, letisztította magát és lefeküdt. Rögtön el is aludt.
Nagy csattanásra riadt fel. még nem volt reggel, mivel látszott a sugárzásmentesítőkből beszűrődő lila fény. Ordítás hallatszott, majd ismét hallotta azt a szörnyű hangot: az áramfegyverét. Jól ismerte ezt, hallotta, amikor apjával is végeztek, de most egészen közelről hallotta. Lassan felült. Lábaiba berakott egy-egy feltöltött energiaforrást és kiment az előszobába. Benézett édesanyjához, de ő nem ébredt fel a zajra. Magára kapott egy védőköpenyt és lement az utcára. Szíve egyre gyorsabban vert. Szétnézett, de nem látott semmit. Kiment az út közepére és meglátta. A túloldalon az árokban feküdt, 20 év körüli fiú lehetett. Jerry végignézett rajta és tekintete a halott kezén akadt meg. Pont olyan volt, amilyenre ő vágyott, krómozott felülete gyönyörűen törte meg a lilás fényt, látszott, hogy gazdája vigyázott rá. Hirtelen egy gondolat futott át az agyán. Berohant a garázsba és szerszámokat hozott. Egykettőre leszerelte a hibátlan végtagot, és máris ott csillogott kezeiben. Visszaszaladt a garázsba, gondosan becsavarta egy rongyba, és elrejtette a szerelőaknába, amely fölött egy drótkötélre erősített, 1996-os autóroncs függött.
Másnap egyből, ahogy kinézett az ablakon az árok felé pillantott, de a fiú tetemét már nem látta. Ezután több hónapig nem mert belépni a garázsba, érezte, milyen szörnyű bűnt követett el: lopott. Ahogy viszont telt múlt az idő, egyre jobban utálta kezeit. Az osztályban mindenki őt verte, csúfolta, mivel mindenkinek legalább már az egyik keze gép volt. Elege lett, nem bírta tovább. Bármit megtett volna, hogy teljesüljön a kivánsága. Egy év telet már el az eset óta, elege lett. Elhatározta magát, majd bement a rejtekhelyre. Gondosan elővette a kezet, és újra megnézegette. Most még szebbnek, még csillogóbbnak tűnt, mint amikor megtalálta. Lefeküdt a földre és maga mellé tette. Ahogy felnézett, meglátta a kocsit, és eszébe jutott, mit fog tenni. Nem késlekedett, megfogta a tartóköteleket kioldó kart és megrántotta. A kocsi nagy robajjal engedelmeskedett a gravitáció törvényeinek. Elvesztette eszméletét.
A korházban ébredt. Gyönyörű idő volt, a nap ragyogva sütött be az ablakon és megcsillant valamin. Jeremy még csak homályosan látott az altatótól. Amint kitisztult a látása örömkönnyek jelentek meg a szemében. Az új keze volt az, amin csillogott. Megemelte, és érezte, mint tökéletesen engedelmeskedtek ujjai. Nem tudta, hogy az a kéz volt-e, amelyet ő szerzett, de ez nem is volt fontos. Egyszercsak megnyilt az ajtó. Édesanyja rohant felé. Lehajolt az ágyhoz, hogy megpuszilja gyermekét. Jerry átölelte, és ekkor látta meg, hogy másik keze sem a régi. Anyja a vállára borult, és sírva fakadt.
- Miért sírsz, anyu? - kérdezte.
- Nem lesz semmi baj, kisfiam. - zokogta.
Jeremy felült. Testéről lecsúszott a takaró és rémülten kiáltott fel.
- Nem lesz semmi baj, kisfiam - ismételte édesanyja könnyes szemmel.
Ezentúl egész test verte vissza a ragyogó nap sugarait. Hetekig nem bírt megbirkózni a gondolattal, hogy ő csak egy fej, amely egy gépezetet irányít, igazából nem bánta, csak egyszerűen nem tudta felfogni.
Ettől kezdve megváltozott az élete. Az iskolában egy csapásra sztár lett. Ő lett a legerősebb, a leggyorsabb. Tökéletesen érezte magát új testében, de ez nem tartott örökké...
Egy nap új lány érkezett az osztályba. Mindenki csodálkozott, amikor belépett. Gyönyörű volt és tökéletes, akárcsak Jeremy édesanyja. A fiú egyből beleszeretett, ahogy meglátta, sőt pont a mellette lévő üres székre ültették. Lisa napokig szótlan maradt, félénken figyelte az új környezetet, amelybe került. Ahogy telt múlt az idő, lassan megolvadt a jég közte és elsősorban padtársa között. Először csak az iskolai dolgokról beszélgettek, de később viszonyuk egyre személyesebb lett. A lányt senki nem merte csúfolni, mivel az osztály legerősebb fiújának barátnője volt. Jeremy órákon át nézte hosszú szőke haját, amely a vállán úgy folyt le, mint egy aranyvízesés, szemeit mély tóhoz hasonlította, melyben szívesen fürösztötte tekintetét.
Egy nap összeszedte minden bátorságát, miután megtudta, hogy Lisa el fogja hagyni az iskolát, és elhívta motorozni, mivel autót még nem vezethetett, és ez volt az egyik kedvenc hobbija is. A lány boldogan mondott igent. Saját motorja nem volt, de legjobb barátja szívesen kölcsön adta neki az övét, mert tudta, megbízhat benne, hiszen sokat motoroztak vele kettesben délutánonként, bár lelkére kötötte, hogy legyen óvatos. Miután elindult, rögtön Lisáért ment, aki már nagyon várta. Felvette és elvitte a közeli erdőbe, amely az egyetlen újratelepített erdő volt a környékükön. Leültek a patak mellé, oda, ahol ő annak idején annyiszor ült magányosan. Sokat beszélgettek, nevetgéltek, egészen szürkületig. Jeremy fejében az járt, hogy elérkezett a pillanat a döntő lépéshez, amit egészen addig nem mert megtenni. Most vagy soha! - gondolta és amilyen lágyan csak tudta átkarolta és megcsókolta Lisát. Ő, ahogy a fiú hideg teste és keze hozzáért megrezzent, és egy parányit, alig hallhatót sikoltott. De nem volt elég halk ahhoz, hogy Jeremy ne hallja meg.
- Tudtam! - kiáltotta félőrült hangon.
- Várj! Ne haragudj, de...
Hangját a motor dörgése nyomta el. A kis Jerry egykori álma egyszerre óriási teher lett számára. Fülébe vissza-vissza tért a lány hangja, szinte minden testrésze remegett. Tövig húzta a gázt.
Egy hét múlva Lisa kiiratkozott az iskolából, de mielőtt elhagyták volna a várost, egy szál csodálatos sárga rózsát tett Jeremy sírjára.