Etelkámat az ország jó neven vette: mivel annuk számos Példánnyait egy esztendő alatt úgy elkapkodta: hogy azt újra a’ sajtó alá tennem, és, nem sok idő múlva szebb, és válogattabb színben előadnom kelletik.
Éppen nem kételkedem benne: hogy ezen arany Perecczeimet is hasonló indúlattal fogadgyák az igazi Hazafiak. Mivel nem külömben ezen munkámban is honnyi történetek vannak. Azok is nem közönségesek; hanem szemenszedettek.
Amazon Etelkát, és emezen Arany Pereczeket, nagy külömbséggel írtam. Amazt az Ország Eleihez, és a’ tanúltabb Elmékhez szabtam. Ugyanazért: ottan minden szó talpra esik, és sokat jelent, ha feszegettetik. Ezen Arany Pereczeket a’ középrenden lévő Magyarjainknak számokra készítettem. Minden szavak tulajdon értelmekben vannak.
Itt tehát se a’ gondolatok olly méllyek, és méltóságosok nem lehettenek; se a’ történetek olyatén módra kiváltak: hogy azokkal a’ Hazának Sorssa öszve lenne kapcsolva. Közép úton járok, és nem már az Országnak: hanem egy különös Nemes Háznak Zűrzavarjaiba avatkozom.
Macskásiaknak viszontagságokat (Bartsai Akósnak, Erdélyi Fejedelemnek idejében) tettem ki a’ Próbakőre. Maga a’ Történet szép; de ha ki azt olly szemekkel láttya, a’ – mint én látom, a’ környűl – állásokra elkeseredik. Megérdemli ezen régi Nemes Ház, hogy annak dicső emlékezete Utóinknál is oszlopra mettszettessen.
Kitettzik legfőképpen a’ magzatok’ szeretetek édes Szülőikhez. Itt a’ szülöttek azon iparkodnak: hogy Attyokat a’ veszedelemből kiragadgyák. Semmit el nem mulatnak: hogy eme’ tárgyokat elérjék. Így az Istennek Gondviselése is velek munkálkodhatott.
Szép Erkölcs, a’ mostani időkre nézve, a’ fiúi szeretet, magyarossan nevelve. Ennek valóságos példáját a’ Macskási Házban találtam. Igazak, Nagy lekűek, Istenfélők vóltanak a’ Szűlők; nem is lehetett: hogy külömb erkölcsű Magzatokat nevellyenek, ha bár ne szűllyenek is.
A’ nagy Erkölcsöt néha a’ szerencsétlenség űzőbe veszi; de el nem foghattya. Ezt merte cselekedni Macskási Mihállyal is, ki elsőben Tiszttartója vala a’ Szerémi Herczegségnek, azután Kíncstartója az Erdélyi Fejedelemségnek. Mind a két Uraságnál emberséges Magyar Ember Macskási, de Hazájában legszerencsétlenebb.
Vermet ásott néki egy Országos Gazember, bele is kerítette; de el nem temethette. Illyetén csavargó gonoszok ellen soha nem vólt elegendőképpen felfegyverezve a’ Magyar. Mert: maga igaz szívű, és Országúton járó lévén, hasonlóképpen válekedett a’ kűlső Pribékeknek Erkölcseikről is.
De ki vannak immár nyílva szemeink. Nem csak a’ JÓT ismérjük: hogy azt kövessük; hanem a’ ROSSZAT is észreveszszük; hogy elútállyuk. A’ mi pedig a’ Magyarnak szemeit felnyitotta, nem egyébb; hanem a’ mostan erőtvett olvasás, Napjainkban a’ kurta tapasztalás.
Vajha mindeneket magyarúl olvashatna a’ Magyar. Anyai nyelven béköszöntt Igazságok hamar gyökeret verhetnek a’ termékeny Magyar szívben. Vajha tapasztalásaink is meszszebbre elterjedehetnének. A’ tapasztalva tanúltt Igazságok korábban hozzák, tartósabban is megtartyák a’ gyümölcsöket.
Iparkodnak Magyarországnak minden Részein a’ Magyar Hazafiak. Nem szánnyák költségeket, mindenhez elegendő ész nélkűl nem szűkölködvén. Tapasztalva mondom: Tanítványim között a’ Magyar Elmék különösök. Van Élek, van Fokok. Belevághatnak a’ méllyen termett arany Sziklákba. Fel is törhetik a’ legkeményebb Diót. E’ mellett bátrak, és mindenhez hozzáfoghatók. Illyetén tulajdonságokkal felékűlt Hazafiakból mit nem ígérhet magának előre azon Uralkodó, ki azon vagyon, hogy embereit ismérje?
Lesznek ez után is a’ Magyaroknál Telekiek, Orcziak, Rádaiak, Molnárok, Mészárosok, Bárócziak, Besenyeiek, Péczeliek, Rajnisok, Révaiak, Kazinczik, Horvátok, Ráczok, Szabók, Szilágyiak, Bacsányiak, Mátyúsok, és több illyetén magyar szivű Férfiak, kik Országunkat a’ NYELVNEK, RUHÁNAK, TÖRVÉNYNEK fenntartássával bóldognak láthattyák, s’ nagy örömmel le is írhattyák.
Én pedig, minekelőtte hamvaim béesnek, csak e’ kettőre kérem a’ Magyarok’ Istenét: engedgye azt megérnem: hogy Országunkat régi virágjában láthassam; azután azt is tapasztalhassam: hogy mindenikkel úgy bánt, valamint (az Országnak vagy elömozdítására; vagy méltatlan nyaggatására nézve) megérdemlették. Irám Buda mellett, a’ Nyulak’ Szigetében 1790-ben.
