Idén lesz éppen 400 esztendeje, hogy Rómában egy furcsa, érthetetlen, a kor logikájának és értékrendjének merőben ellent mondó esemény történt. Egy spanyol földről jött pap, a jogtudományok és a teológia doktora, akit bármely egyetem szíves-örömest fogadott volna professzorává, díszévé, összeszedett a római utcákon csavargó nincstelen, fél vagy néha teljesen bűnöző kis, csöves kamaszok közül százat. Kikunyerált a Szent Dorottya templom szegény plébánosától, Don Antonio Brendaritól két kis termet, és megnyitotta a szegény gyermekek ingyenes iskoláját.
Segítőtársa a plébánossal együtt, még két hozzájuk szegődött pap volt. Ágról szakadt, éhező hívei, most már szinte lélek és test melegben, a lassan, de mindig erősebben hozzábúvó kis, deviáns gyermek csőcselék, akiket anyjuk méhe a semmibe lökött, hogy örököljék anyjuktól és ettől a világtól a semmit - ő ezeket a vad, erőszakos állakat, a félelemből fakadt, olykor gyűlölet teli tekinteteket, a saját tekintetével lefejtette az arcokról. Mert meglátta bennük a szenvedő Krisztus arcát - és abban tükröződve az emberét.
Az ember nem a semmi szülötte és örököse, és ,,amit velük teszel, velem teszed''. Amikor még jó pár évvel azelőtt Spanyolországban néhányszor bejárta hatalmas egyházközségét, a Pireneus lejtőin vegetáló paraszt falvakat, ahol a ,,mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma'' imasora - ez a mostoha földlejtőkön felhorgadó, csaknem reménytelen fohász - úgy csattant neki a reménytelenség paraszt káromkodásainak, ahogy a földre hajlott, gyűrött ember arc barázdáiból a verejtékcsepp kioltotta a kapaél meg a meddő kövek találkozásának szikráit... Ez a sistergéses vad világ és a hegyi ösvények talp gyötrő emlékei azután kiújultak a kényes-fényes Rómában.
És már tudta: a Metropolis, az Urbs macskakövei ugyan úgy égetik, gyötrik az ember talpát, mint a hegyi utak kavicsa. A világ fővárosa ugyan olyan mocskos és büdös, mint a pireneusi legelő szegélyeken az akol. Róma akkor, mint mindig minden hatalom, tobzódott ön örömében és ön díszítő kedvében. A számtalan szerzetesrend körmenetelő, tarka serege, a pápai udvar barokk pompája, ez a látszólag Istennek szánt divat bemutató-show, a hatalom ön kultusza söpört végig Róma utcáin és a reverendák és csuhák szegélye is úgy söpörtek végig a járdaszegélyen bámészkodó, senkitől meg nem látott, koszos senki-gyerekek arcán is. Ők nem szereplők a világ díszfelvonulásán. A tribün, Isten széke, üres.
A pap fölszedte a járdáról ezeket a gyerekeket és szólt hozzájuk. Végül azt mondta:
- Kövessetek engem!
Talán ilyesmit kérdeztek vissza, hogy:
- Hát hol laksz te, fater?
Gyertek velem, megmutatom. A nagy vonulások, a terméketlen földek és a terméketlen járdaszegélyek mentén lakom. Gyertek velem srácok!
És ők elindultak - nem utána - vele, mert először nyúlt ki feléjük olyan kéz, amiben az öt ujj nem ökölbe duzzadt. Az ujjpercek egy picikét felgörbedtek, mint egy kis kosárka, hogy add, add a te kezed is. És ez az ősgesztus győzött, mert erősebb volt, mint az ütés, a kéregetés, a hamis alkuk parolái, a védekezés és a megadás kéz gesztusai lehettek valaha is. A semmibe markoló kezek megérintik a biztonságot, és végig fut az idegeken és a lelken, az Isten küldte bizsergés.
De mit tesz a hatalom, a világ és a hivatalos egyházi? Először kivár.
- Meglátjuk, miből lesz a cserebogár!
Az egyik pápa segített, nagyon is segített, az őt követő a vállát vonogatta, a harmadik veszélyt szimatolt. Mert 1611-ben már több mint ezer diák volt - köztük sok zsidó gyerek - a Scholae Piae-ben, a Kegyes Iskolákban, és végül X. Ince pápa feloszlatta ezt a tanító szerzetesrendet. Halálos ágyán a spanyol pap igazat jövendölt mégis. - Újra szerzetesrend lesz az övék...
Az is lett, ma úgy hívják piaristák. Mert az Isten-keresés útjai szétválhatnak, de az utak törvényei szerint az időben megint csak összetartanak, hiszen egy a cél: Isten és az ő arcában felderengő ember-arc. Azt a papot ma Kalazanczi Szent József néven tiszteli az egyház.
A rendalapító iskola nyitása után 455 évvel később, egy merőben szokatlan, de a hatalom logikájának nagyon is megfelelő, furcsa szalag-avató zajlott Magyarországon. Rákosi egyik ügyésze, kötél általi halált kért egy fiatal, piarista szerzetes-tanárra. A papot úgy hívták Bulányi György. A vád: ,,rendszer elleni összeesküvés, felforgató tevékenység.'' A tény, az ifjú páter kis, önnevelő, Isten-kereső közösségek hálózatát hozta létre és istápolta. Ezeket bokor közösségeknek nevezték és nevezik ma is.
A cél és módszer, hogy úgy mondjam kísértetiesen emlékeztet a rendalapító szentére. Ne hagyd, hogy az Isten csőcseléknek lássa megzavarodott, magára hagyott, értékrendjétől megfosztott gyermekeit. Menj el hát a városokba, törje fel talpad a magyar falvak gyalog útja, bújtatva is, de mentsd át az Istenbe oltott embert. A páter Bulányi névre a hivatalos egyházban van, aki ma is rajongva rejtetten bólint, van, aki érdeklődve figyel, van, aki vállát vonogatja, aki fintorog, és aki letilt: ,,Kényelmetlen ez a páter.'' Mert bizony ő sem fukarkodik és fukarkodott az előtt sem a kritikával. De végül is maga a hivatalos egyház, sok-sok egyéni Isten-keresés eredője, higgadt történelmi summázata.
És végül is az utak szétválhatnak, ám öntörvényük szerint megint csak egybe tartanak, mert egy a cél, ahogy a most 78 éves páter mondja: ,,Nincs több fajta Isten, csak egyfajta van.'' Lehet és valószínű, hogy az időben egybe békül, egybe simul a két törekvés. Azon egyszerű felismerésnél fogva is, hogy egy azon tenger törvényeit ismerve, mégis másként navigál a mentőcsónakos, meg az óceánjáró kapitánya. Hiszen céljuk és felelősségük egy: biztos kikötőbe vinni a rájuk bízott embert. A föld adta sors - most a nagy F-fel írandó Földet, a Föld golyót jelenti - ahogy Bulányi György is ezt írta egyik könyve fülszövegében: ,,Keresni akarjuk a közös nevezőt minden olyan embertársunkkal, akiben él a felelősség azért, hogy e terra bolygó minden ember emberhez méltó otthona legyen.''
Forrás: Elhangzott a Petófi Rádió Kopogtató műsorában
