Las sandalias de Calasanz
Le regalaron un día dos sandalias,
dos,
grandes, holgadas,
de buen cuero curtido
y recia suela silenciosa.
Las fabricó a su gusto,
con mimo y con talento,
un menestral romano,
experto en el oficio
y cantarín gozoso,
hasta verlas cosidas,
reciamente cosidas,
y amoldadas.
Luego vino el regalo.
Él las bendijo
antes de hacerlas suyas y meterlas en casa,
y las bendijo otra vez, y muchas veces,
porque eran sólidas,
humildes y cordiales
como los ninos pobres de su escuela.
Fueron ya desde entonces
companeras de viaje
y fieles secretarias
en diálogo y sonrisas,
de sus muchos secretos.
Celebraron con él Eucaristías
y repasaron clases,
jugaron con los ninos
y, obedientes, subieron al calvario
aquel viernes de fuego,
de luto,
de vergüenza.
Hasta que tropezó en la piedra de la calle
y sus dedos heridos
sembraron de claveles
rojos, muy rojos,
la tierra calcinada.
También ellas lloraron
y mezclaron sus lágrimas amargas
con la sangre caliente
del dueno y del amigo.
Pero él se fue a los cielos
y las mansas sandalias se preguntan
por qué nos las calzaron
para el último viaje.
!Juntos en los afanes de la vida,
juntos en el abrazo más allá de la muerte!
Pero no pudo ser,
no fue,
y aquí quedaron
testigos de un amor enfebrecido,
de una suma pobreza incomprendida,
de rosas y azucenas
siempre fresca.
Aquí están todavía
envueltas en silencio de siglo y misterio,
y yo quiero cogerlas con mis manos,
llenarlas de ternura y de caricias,
subirlas a mis labios,
besarlas largamente
porque disteis, hermanas,
sosiego y alegría
a los pies de mi Padre.
| Kalazancius szandálja
Egy nap két szandált ajándékoztak neki.
Kettő
nagy, bő,
jó bőrből cserzett,
erős, csendes talpú szandált.
Gondosan és tehetséggel,
az ő kedve szerint készítette neki
egy hozzáértő római kézműves
és jókedvű dalnok.
Sokáig dolgozott rajta
mire elkészült az erős szandállal.
Így érkezett meg az ajándék.
Ő megáldotta őket
használatba vétel előtt és bevitte őket a házba,
és újra megáldotta, és sokszor,
mert erősek voltak,
alázatosak és szeretetreméltók,
mint iskolájának szegény gyermekei.
Attól fogva társai voltak
az úton,
és hűséges tanúi
sok titkának párbeszédeiben és mosolyaiban.
Együtt ünnepelték vele az Oltáriszentséget
és együtt tanultak,
játszottak a gyerekekkel,
és engedelmesen mentek fel a Kálváriára
azon a szégyenletes
fájdalmas
tüzes pénteken.
Mígnem egyszer megbotlott egy kőben az utcán,
és sebesült ujjai
piros, nagyon piros
szegfűkkel vetették be a
meszes talajt.
Ők is sírtak
és keserű könnyük
a barát és gazda
meleg vérével keveredett.
De ő eltávozott az égbe,
és a jámbor szandálok azt kérdezték,
miért nem viselt bennünket
az utolsó útján?
Együtt az élet küzdelmeiben,
együtt ölelésben a halálon túl is.
De nem lehetett,
és itt maradtak,
tanújaként a forró szeretetnek,
a meg nem értett végtelen szegénységnek
és a friss rózsáknak, liliomoknak.
Még itt vannak,
századok csöndjébe és titokzatosságába burkolva,
és én meg akarom érinteni őket a kezeimmel,
elhalmozni gyengédséggel és simogatni,
felemelni őket az ajkaimhoz,
lassan megcsókolni,
mert ti adtatok, testvéreim,
nyugalmat és örömöt,
Atyám lábainak.
|
