Az izraeliták költészetének különleges jellemvonása, hogy majdnem kizárólag vallásos költészet. Magától értetődik, hogy a profán költészet sem volt ismeretlen Izraelben, s maga a Szentírás is megőrzött számunkra egy-két világi éneket (Móz. IV. 21, 14-15, 18; 21, 27-30: diadalének; Bir. 14, 14-18: Sámson rejtvénye; Bir. 15, 16: Sámson éneke az állkapocsról; Sám. II. 1, 18-27: Dávid gyászéneke Saul és Jonathán fölött). Kétségtelen az is, hogy ezen a pár ránkmaradt költeményen kívül számos világi ének is volt Izraelben, számunkra azonban csak a héber költészet vallásos termékei maradtak meg. Különben is az izraeliták magánélete, állami és társadalmi berendezkedése a legszorosabban össze volt nőve a kinyilatkoztatott vallással. Ez a vallás irányította a maga törvényeivel az izraelitáknak nemcsak vallási megnyilatkozásait, hanem magán- és közéletét is. Nem lehet tehát csodálkozni, hogy az izraeliták költészete elsősorban és mindenek felett vallásos költészet volt. Ennek a költészetnek főtárgya az egy igaz Isten, aki teremtője a látható és láthatatlan világnak, Ura a földnek és az égnek, teljhatalmú kormányzója minden történésnek, jutalmazója a jóknak és büntetője a gonoszoknak, mindenható alkotója és végső célja az egész világnak. A héber költészet másik főtárgya az ember és az őt körülvevő világ. Ez az ember azonban az izraelita hitben nem önálló, szuverén lény, hanem Istennek teremtménye, s amikor az izraelita költő erről az emberről énekel, a sokszor meggyötört, megkínzott emberi élet problémáit feszegeti, akkor sosem marad meg a földi, immanens látóhatáron belül, hanem az emberi problémákat mindig a Teremtő szemszögéből nézi, az Istenre vezeti vissza. Ez az izraelita vallásos költészet mind tartalmilag mind formailag messze fölülmúlja az ókori népek vallásos irodalmának termékeit, azokét is, melyek pedig anyagi és szellemi kultúrában összehasonlíthatatlanul magasabb fokon állottak a választott népnél. És amint az izraeliták monoteizmusa egyedülálló jelenség az egész ókor történelmében, teljesen egyedülálló és magasztos az a vallásos költészet is, mely az egy igaz Istennek eme hitéből kivirágzott és táplálkozott. Éppen ezért már tisztán külsőleg vizsgálva is a héber irodalmat. föl kell fedeznünk benne a természetfölötti hit és vallás sugalmazó hatását, mely az izraelita költő lelkét magasabb régiókba emelte s a meglevő emberi tehetséghez csodálatos tartalmi és formai készséget adott. Ezenfelül azonban figyelembe kell venni azt is, hogy ez a vallásos költészet legbensőbb eredetében is természetfölötti, amennyiben nem pusztán emberi munka, hanem a sugalmazó Szentlélek alkotása is.
Az izraelita költészetnek külső és belső formája nagyon eltér a modern költői formáktól. Vannak persze közös formák is, melyek majdnem minden népnél megtalálhatók és a minden népnél közös emberi természetben gyökereznek, de ezek mellett számos különleges, a mienktől teljesen elütő formát találunk, amelyet éppen ezért mindig szem előtt kell tartanunk, ha e költeményeket helyesen akarjuk értelmezni. A belső formára vonatkozólag azt kell tekintetbe vennünk, hogy a keleti embernek, így az izraelita költőnek gondolkodásmódja, képzelete, kifejezésmódja sokkal gazdagabb, merészebb és konkrétebb, mint a nyugatié. Elsősorban kerüli az elvont fogalmakat és szavakat. A legelvontabb dolgokat is igyekszik valami konkrét, fogható módon érzékeltetni, leírni, s éppen ezért számtalanszor olyan kifejezéseket, leírásokat, hasonlatokat alkalmaz, melyek számunkra nemcsak merészeknek tűnnek föl, hanem sokszor megbotránkoztatóknak is. Ezek a képek és hasonlatok azonban abban a korban és azok előtt az emberek előtt, akiknek a költemények elsősorban íródtak, természetesek és érthetők voltak.
Sokat írtak és vitatkoztak a tudósok a héber költészet külső formáiról. Egyesek az ókori görög-latin, mások ismét a modern költészet különböző formáit próbálták fölfedezni az egyes szentírási költeményekben; de ha itt-ott sikerült is ezeknek a tudósoknak elméletüknek a valószínűség látszatát adni, az esetek legnagyobb részében inkább a képzelő erő nagyságával, semmint a tudományos érvek komolyságával tűntek ki. Így csak azokról a formákról beszélünk, melyek kétségkívül megvannnak a héber költészetben, s melyek annak megértéséhez okvetlenül szükségesek.
A sémi népeknek közös kincse az ún. gondolatritmus (paralellismus membrorum). A gondolatritmus a mondatok párhuzamában, összecsengésében áll, mely abból keletkezik, hogy a költő gondolatát két (esetleg több) részre, mondatra, vagy mondatrészre osztja s a második mondat vagy mondatrész az elsőt valamiképpen kiegészíti, kifejleszti, megvilágítja. Ez a költői forma sehol sem fejlődött olyan tökéletességre, mint Izraelben. Háromféle gondolatritmust különböztetünk meg.
Van olyan gondolatritmus is, melyben a költői kép három, sőt négy részre van fölosztva, s így hármas, illetve négyes tagozódású ritmus alakul ki. Ez utóbbi esetben az első sztichosz a harmadikkal, a második pedig a negyedikkel van ritmusban -- vagy az első a negyedikkel, a második meg a harmadikkal cseng össze. Az első a harmadik, a második a negyedik sztichosszal áll ritmusban a Zsolt. 126, 1-ben:
A gondolatritmusból világos, hogy az Úr ,,szájának lehellete'' nem más, mint az első sztichoszban szereplő ,,Úr igéje'', azaz Istennek szava, mellyel mondotta: ,,legyen'', és meglett a világ! A Zsolt. 76, 6-ot a régi Vulgata fordítás így adja vissza:
Az ,,örök esztendők'' a gondolatritmus alapján nem lehetnek mások, mint a régmúlt esztendők; nem a jövő örök esztendőkről, hanem a múlt időkről beszél a zsoltáros. Az új fordítás ennek megfelelően helyesen fordítja a verset:
A Zsolt. 75,3-at a Vulgata így fordítja:
A Vulgata tehát lefordítja a héber ,,Sálem'' szót, mely pedig itt -- éppen a gondolatritmus alapján - nem lehet más, mint tulajdonnév: Sálem = Jeruzsálem. Ezért az új fordítás helyesen adja a vers értelmét, mikor ezt írja:
E vers nem azt jelenti, hogy Isten kegyességét reggel, hűségét pedig éjszakánként kell dícsérni, hanem a két sztichoszból egységes alanyt és állítmányt kell alkotnunk: ,,reggel és éjszaka hirdetem kegyességedet és hűségedet...''
A vers utolsó része kétségkívül megromlott, mégpedig már a legrégibb ismert szövegben is, s a helyes szöveget Symmachos fordítása adja; ennek alapján olvassuk az új fordításban:
A héber költészet is ismerte a strófákra, versszakokra való fölosztást, ha ez nem is található meg minden költeményben. Ezeknek a versszakoknak megkülönböztetése igen sokat segít az egyes zsoltárok megértésében. Ezeknek a versszakoknak megkülönböztetése nem mindig könnyű, és az egyes tudósok véleményei sokszor eltérnek egymástól. Könnyű a helyzet akkor, ha a versszakokat visszatérő vers (refrén) választja el egymástól, mint pl. a Zsolt. 41-42-ben:
Amikor a trentói zsinat az Ószövetség kánoni könyvei között felsorolja a ,,Psalterium Davidicum 150 Psalmorum''-ot, akkor ezzel nem akarja azt mondani, hogy a Zsoltároskönyvben pontosan 150 ének található, hanem ki akarja zárni a több görög kódexben szereplő 151 apokrif zsoltárt, melynek felirata: ,,Psalmus David idiographus''. A Zsoltároskönyv nem is tartalmaz 150 éneket, ténylegesen kb. 145 különálló költeményből áll, mert a héber szövegben és a különböző fordításokban szereplő 150 zsoltár közül pl. kétségkívül egyesíteni kell a Zsolt. 41 és 42-t, a 9 és 10-et (amint azt helyesen cselekszi a Vulgata). Viszont a Vulgatában két külön zsoltárban szereplő 114-et és 115-öt a héber szöveg egyesíti helyesen egy zsoltárban, a 116-ban. Vannak azonkívül kétszer szereplő zsoltárok is a könyvben, így a Zsolt. 13=52; Zsolt. 107=56, 8-12+59, 6-14; és Zsolt. 69=39, 14-18.
A Vulgatában és ennek megfelelően a magyar szentírásfordításban is az egyes zsoltárok számozása eltér a héber szövegétől. Mivel a tudományos könyvekben mindig a héber szöveg számozását szokták követni, azért félreértések elkerülése végett itt adjuk két táblázatban összehasonlítva a kétféle számozási módot:
| Héber (maszoréta) szöveg: | Vulgata: |
|---|---|
| 1-8 | 1-8 |
| 9-10 | 9 |
| 11-113 | 10-112 |
| 114-115 | 113 |
| 116 | 114-115 |
| 117-146 | 116-145 |
| 147 | 146-147 |
| 148-150 | 148-150 |
Habár ez az öt könyvre való fölosztás ősrégi, mégsem eredeti. A Zsoltároskönyv jellegéből következik, hogy a benne levő költemények különböző gyűjtések eredményeként kerültek be a könyvbe, hiszen a 150 zsoltár nem egy szerzőtől és nem egy korból származik, de még ugyanannak a szerzőnek költeményei sem egyetlen időszaknak költői termékei. A Zsoltároskönyv vizsgálatánál kitűnik, hogy a jelenlegi ötös felosztásnál jóval ősibb a hármas nagy gyűjtemény. Az első gyűjtemény a Dávidi gyűjtemény: Zsolt. 1-40. Ebben a gyűjteményben 275- ször szerepel a Jahve istennév és csak 25-ször az Elohim név. A második, az ún. Elohisztikus gyűjtemény, mely három megelőző kisebb gyűjtésből alakult ki: Kóré fiainak zsoltáraiból (41-48); Dávid zsoltáraiból (50-71) és Ászáf énekeiből (49; 72-82). E három eredetileg önálló gyűjteményhez az Elohisztikus gyűjtemény összeállítója hozzáadta a Zsolt. 83-88-at, s így alakult ki a második nagy gyűjtemény, melyet az Istennek benne használt neve alapján szoktak Elohisztikusnak nevezni. Megállapítható azonban, hogy az egyes zsoltárokban eredetileg e gyűjteményeken belül is a Jahve istennév állott, s csak később változtatták meg Elohimra. A harmadik, az újabb Jahvisztikus gyűjtemény a 89-150. zsoltárok, amelyben azonban szintén több megelőző kisebb gyűjtést lehet megkülönböztetni.
Már ebből meg lehet állapítanunk, hogy a mai Zsoltároskönyv összeállítása hosszú és különböző fejlődések eredménye, melyeket ma már történelmi adatok hiányában igen nehéz rekonstruálni. Csak valószínűségi alapon állíthatjuk föl a következő kialakulási táblázatot: a mai első könyv, mely kizárólag Dávidi zsoltárokat tartalmaz; valószínűleg Dávid vagy Salamon korában keletkezett. A mai második könyvben levő Dávidi zsoltárokat (50-71) a Krón. II. 29,25-30 alapján valószínűleg Ezékiás király gyűjtötte össze az Aszáfi zsoltárokkal együtt. Ezékiás király (Kr. e. 721-693) egyébként Salamon példabeszédeinek összegyűjtésében is szerepet játszott (Péld. 25,1). Valószínűleg ugyanebben a korban keletkezett az a gyűjtemény is, mely Kóré fiainak énekeit tartalmazza. E három különálló kisebb gyűjteményt talán Nehemiás foglalta össze, az ún. Elohisztikus gyűjteményben (Makk. II. 2,13). A fogság utáni korban tovább folyt az egyes zsoltárok gyűjtése, azonban befejeződött, és a mai formájában kialakult Kr. e. 200 előtt, mert a Hetvenes görög fordításban már a jelenlegi ötös beosztásban találjuk a Zsoltárok könyvét. A Hetvenes görög fordítás keletkezési idejét pedig kb. Kr. e. 200-ra tehetjük.
Az irodalmi műfajt és a zenei kíséretet megadó feliratok legtöbbször bizonytalan jelentésűek, és már a Hetvenes fordítás készítői sem értették őket. Ilyen felirat a ,,maskil'', melyet a Vulgata ,,intellectus''-nak fordít, s melynek talán ,,tanítóköltemény'' az értelme; a ,,miktam'' és ,,siggajon'', melyeknek hozzávetőlegesen sem tudjuk megadni a jelentését. Azok a feliratok, melyek az egyes zsoltárok dallamát és zenei kíséretét jelölik, ma már nagyrészt lefordíthatók, de sem a Hetvenes, sem a Vulgata készítője nem értette őket. Ezek közül némelyik megadja azt az énektónust, melyen a költeményt énekelni kell: így pl. ,,al alamóth'', tehát ,,leányhangon'', azaz szoprán hangon; ,,al hasseminith'', azaz ,,a nyolcadon'', tehát egy oktávval lejjebb, talán basszus hangon. Más feliratok annak az éneknek kezdőszavait jelzik, melynek dallamára az illető zsoltárt énekelni kell, pl. ,,A messzeség néma galambja'' kezdetű ének dallama szerint (Zsolt. 55,1). Ezek a zenei és énekfeliratok mindig össze vannak kötve a ,,lamnasszéah'' felirattal, melynek jelentése: ,,a karmesternek''. E zsoltárok tehát eredetileg a templom karnagyának gyűjteményében voltak és onnan kerültek be a mai Zsoltároskönyvbe.
Ha már most ezeknek a feliratoknak kora után kutatunk, azt kell mondanunk, hogy bár ősrégi korban kerültek a zsoltárok elejére, mégsem származnak maguktól a szerzőktől. A feliratok ősiségét bizonyítja egyrészt a Hetvenes fordítás, melynek korában már mind megvoltak, sőt abban a korban már oly régiek voltak, hogy a Hetvenes fordítók meg sem értették őket. Ez a tény, hogy a műfajt, a zenei- és ének-kíséretet jelző feliratokat Kr. e. 200-ban már nem értették, azt mutatja, hogy nem annak a kornak gyakorlatát, használatát, liturgikus előadási módját örökítették meg, hanem egy régebbi korét, mely után valami változás, valami törés állott be az izraelita liturgia történetében. Új formák, új előadási módok keletkeztek és a régiek feledésbe mentek. Az a kor, mely mind időbelileg, mind formailag nagy törést hozott az izraelita liturgiába s így az azzal kapcsolatos zsoltáréneklésbe is, a babiloni fogság kora. A babiloni fogság idején teljesen szünetelt a liturgia, a templom több évtizeden át romokban hevert, s ha a fogságból visszatérő zsidók hamarosan föl is építették az ún. zorobábeli templomot, a liturgia rendezéséig még hosszú idő telt el s csak Ezdrás rendezte véglegesen Kr. e. 450 körül. Közel másfélszáz esztendő telt el a templom lerombolása és a nyilvános istentisztelet újjárendezése között. Az Ezdrás által bevezetett liturgia viszont lényegileg nem változott Kr. e. 200-ig. Ha tehát ezek a feliratok az Ezdrás-féle liturgiának részét képezték volna, akkor a Hetvenes görög fordítóknak meg kellett volna érteniök őket. Mivel pedig nem értették meg, világos, hogy a nagy törés előtti korból származnak, tehát még a babiloni fogság előtti időkből (Kr. e. 587 előttről).
A zsoltárok liturgikus használatára vonatkozólag aránylag kevés feliratot találunk a Zsoltároskönyvben, s ezek a feliratok is kivétel nélkül a késői zsinagóga liturgikus szokásának visszatükrözői. Éppen ezért a zsoltárok tartalmához semmi közük nincsen (vö. Zsolt. 91: szombatra; 29: házszentelésre; 99: hálaadásra vagy hálaadó áldozatra). Azért mondottuk, hogy aránylag kevés és csak késői liturgikus felirat van a Zsoltároskönyvben, mert kétségtelen, hogy a zsoltárokat már a legrégibb korban felhasználták a nyilvános istentiszteletben -- ennek tanúi a műfaji és zenei feliratok is --, s igen sok zsoltár már eredetileg is abból a célból iródott, hogy a liturgiában az egyes istentiszteleti cselekményeket kísérje.
Tizenhárom zsoltár elején találunk olyan feliratot, mely az illető zsoltár keletkezésének történelmi hátterét adja meg. Mind a tizenhárom Dávidtól származik és rendszerint szóról-szóra Sámuel könyvéből van véve. Többször pontosan megfelelnek a zsoltár tartalmának, máskor a zsoltárban semmi összefüggést sem találunk a címben megjelölt eseménnyel. E feliratok tehát szintén nem a szerzőtől, Dávidtól származnak, hanem valószínűleg a Zsoltároskönyv összeállítója írta ki őket Sámuel könyvéből. Hogy a feliratok elhelyezésében milyen korú és mennyire megbízható hagyományra, történelmi forrásra támaszkodott, azt ma már nem áll módunkban megállapítani.
A leggyakoribb felirat a Zsoltároskönyvben az, amelyik az egyes költemények szerzőjét mondja meg úgy, hogy a szerző neve elé a ,,lamed''-et, az ún. ,,lamed auctoris''-t teszi. A héber szöveg 73, a Hetvenes fordítás 84, a szir Pesitto 86, a Vulgata pedig 65 zsoltárt tulajdonít Dávid királynak. Dávidon kívül szerepel még mint szerző: Mózes (89) Eman (87), Etan (88), Salamon (71), Aszáf és Kóré fiai. A tudósoknak úgyszólván egyhangú megállapítása szerint a személynevek előtti ,,lamed'' mássalhangzó a szerző megjelölésére szolgál, de abban már eltérnek a vélemények, vajon hitelesek, megbízhatók-e ezek a feliratok. A hitetlen, racionalista kritikusok tagadják, hogy a zsoltárok azoktól a szerzőktől (nevezetesen Dávidtól) származnának, akiknek a feliratok tulajdonítják. Az a tény ugyanis, hogy feliratok szerint a Zsoltároskönyv jó részének, kb. 70 zsoltárnak Dávid volna a szerzője, elfogadhatatlan az evoluciós vallástörténeti irányzat képviselői számára. Mert abban a korban, melyben Dávid élt, szerintük nem lehetett meg a vallásnak oly tiszta és magas foka, aminő ezekben a költeményekben megnyilvánul. A főleg Wellhausen inaugurálta evolucionista kritikának az ószövetségi vallás fejlődésére vonatkozó elméletét a legújabb tudományos kutatások eredményei a múltnak adták át. Ma már olyan kiváló nem-katolikus kritikus, mint Otto Eissfeld is elismeri, hogy az ószövetségi vallást semmiféle történelmi fejlődéssel, a környező népek vallásából vett elemekkel megmagyarázni nem lehet, hanem olyan egyedülálló történelmi jelenség, melyet máshonnan származtatni nem lehet. Ernst Sellin írja, számos kritikus helyeslése mellett: ,,Izrael Istene minden természet mögött és felett van. Minden, ami benne van: élet, valóság, energia, alkotó erő. Ô teljesen új, egészen más Isten, mint az ókori Kelet összes többi istenei. Valójában a szent, minden teremtményt messze felülmúló Istenben való hit kétségkívül megvolt már Mózes korában. És ha azt kérdezzük, hogy honnan vette Mózes ezt az új vallást, tudományosan is csak azt a választ adhatjuk, amit már az erről szóló legrégibb források is tartalmaznak: azt ti., hogy az egy élő Isten közölte magát vele...'' (Izr.-jüd. Geschichte, Leipzig,1933,16-17.1.)
Vallástörténelmi szempontból tehát semmi akadálya sincs annak, hogy számos zsoltárnak Dávid király legyen a szerzője. Vannak azonban pozitív bizonyítékok is, melyek igazolják, hogy nem ok nélkül tulajdonítanak a feliratok oly sok zsoltárt Dávidnak. Igen találóan mondja mindenekelőtt König: ,,Izraelnek az a történelmi meggyőződése, hogy Dávid -- ellentétben Saullal, sőt Salamonnal is -- kiváló volt a költészet terén, s ilyen sok zsoltárt írt, nem lehet légből kapott állítás!'' (Die Psalmen, 1927, 55.1.)
Már az ószövetség legrégibb könyveiben, olyanokban is, melyeknek történelmi megbízhatóságát általában a hitetlen tudósok is elismerik, megtaláljuk annak a ténynek feljegyzését, hogy Dávid kiváló költői tehetséggel volt megáldva, így pl. Sám. II. 16, 14-23; 8, 10-ben. Ugyane könyv szerint Dávid ,,Izrael jeles zsoltárosa'' (Sám. II. 23,1), két költeményét le is közli (Sám. II.1, 18-27 és 3, 33-34). A legrégibb író-prófétánál, Ámosznál Dávid úgy szerepel, mint a legkiválóbb költőnek és muzsikusnak példája (Ám. 6, 5), s a későbbi korban Jézus Sirák fia, mint nagyszerű költőt ünnepli és magasztalja Dávidot (47, 9 sk.). A történelmi könyvek arról is beszámolnak. hogy Dávid volt az izraelita liturgiának egyik fő rendezője; külön kasztokba osztotta be a zenélő és éneklő levitákat, s gondoskodott róla, hogy nyilvános istentisztelet alkalmával ne csupán költeményeket recitáljanak, hanem énekkel és zenével is kísérjék az egyes cselekményeket (Sám. II. 6, 2-22; 24, 16-25; Krón. I. 23-29 sk.).
A feliratok által Dávidnak tulajdonított zsoltárok mind tartalmilag, mind formailag elárulják, hogy egy és ugyanattól a szerzőtől származnak s ugyanakkor nagyban különböznek a Zsoltároskönyv egyéb költeményeitől. Ezek a dávidi költemények azonkívül jórészt egyszersmind a legszebb versek is, a héber költészet legmagasabb színvonalán állnak, tehát kétségkívül a héber irodalom aranykorából származnak. Már pedig a történelmi források egyhangú tanúsága szerint az izraelita államnak legbékésebb, legvirágzóbb kora Dávid és Salamon kora volt, amelyben virágoznia kellett a költészetnek is. Ha ezekhez még hozzátesszük, hogy az Újszövetség számos helyén találunk zsoltáridézeteket Dávid neve alatt (Mt. 22, 43; Ap. csel. 2,25; 2,34; 4,25; 13,35; Róm. 4,6), akkor megértjük, hogy teljesen tudományos, kritikai alapon is egyedül tartható álláspont az, melyet a Comm. de Re Biblica 1910. május 1-i döntésében kimond: józanul nem lehet kétségbevonni, hogy sok zsoltárnak Dávid a szerzője, s így ezek a feliratok a maguk egészében hiteles történelmi hagyományt örökítenek meg. Innen magyarázható az is, hogy az újabbkori kritikusok egyszerűen képtelennek minősítik a régieknek álláspontját, mely a legtöbb zsoltárt a babiloni fogság utáni időkbe, sőt egyenesen a Makkabeusok korába helyezte. Weiser pl., a Zsoltároskönyv egyik legújabb és legalaposabb magyarázója, úgyszólván fölöslegesnek tartja bizonyítani is, hogy a zsoltárok legnagyobb része a babiloni fogság előtti korból származik, annyira magától értetődőnek mondja (Die Psalmen, 1950, 55 sk.); azt ugyan nem fogadja el, hogy mindegyik zsoltár, melynek felirata Dávidra utal, ténylegesen tőle származnék, de állítja, hogy nem egy zsoltár az ő korából, vagy az ő tollából való (i. m. 57.1.).
A héber költészetben előforduló különböző irodalmi műfajok meghatározása szabályainak megállapítása tehát rendkívüli fontosságú egy-egy zsoltár megértése, helyes értelmezése szempontjából. Alapjában véve tehát jogos és helyes az újabbkori tudományos kutatásnak az az iránya, melyet műfajkutatásnak, illetve formatörténetnek neveznek, s amely a különböző műfajoknak eredetével, szabályaival, formáinak kialakulásával foglalkozik. Az Ószövetségben ez a tudományos kutatás Móz. I. könyvéből és a Zsoltároskönyvből indul ki, s legfőbb képviselője Hermann Gunkel. Ma már óriási irodalma van a műfajkutatásnak és a formatörténetnek. De ez a hatalmas munka -- habár -- kétségkívül igen sok értékes adatot kutatott föl az ószövetségi költészet megértéséhez -- a maga egészében és végső eredményeiben az újkor legnagyobb szentirástudományi eretneksége és tévedése lett.
Lehetetlenség ilyen rövid kis bevezető keretében akár csak vázlatos képet is adni erről a kutatói tevékenységről. Csak annyit jegyzünk meg, hogy minden ősi szabály és műfaji kötöttség, évszázados, esetleg évezredes formák ellenére is, az Ószövetség költői irodalma jóval sokrétübb és gazdagabb, semmint hogy azokba a legtöbbször a priori fölállított szoros kategóriákba lehetne beleszorítani, melyeket a műfajkutatás és formatörténet előharcosai megállapítanak. Ennek jellemző és ékes bizonyítéka az a tény, hogy nincs két szerző, aki ugyanazokat a szabályokat és formákat állapítaná meg, és hogy a különböző szerzők ugyanazt a zsoltárt igen sok esetben más és más műfaj keretébe sorolják.
Az egyes műfajokat az izraelita költészetben nem annyira a külső formák szilárdsága és következetessége határozza meg, hanem sokkal inkább a tartalom s a tartalomban megnyilvánuló költői teremtő erő, melyek természetszerűen kihatással vannak a külső formákra is. Világosan felismerhetők a Zsoltároskönyvben a következő műfajok: himnusz, diadalének; egyéni hálaének; közösségi hálaének; prófétai intő énekek; történeti és tanító költemények; kérő imák; nyilvános, közösségi siralmak és egyéni siralmak.
Ide tartozik a messiási zsoltárok kérdése is. Mind a zsidó, mind a keresztény hagyomány a legrégibb kortól kezdve vallotta és tanította, hogy vannak zsoltárok, melyek szoros értelemben vett jövendöléseket tartalmaznak, mégpedig a messiási korra, országra és magára az eljövendő Messiásra vonatkozólag. Az Újszövetség szent könyveiben többször történik hivatkozás egyes zsoltárokra, amelyek ti. beteljesedtek az Úr Jézus Krisztus életében. (Zsolt. 8, 3; Mt. 21, 16; Zsolt. 109; Mt. 22, 44; Zsolt. 117; Mt. 21, 42; Zsolt. 40; Jn. 13, 18; Zsolt. 2; Ap. csel. 4, 25; 13, 33; Zsid. 5, 5; Zsolt. 8; Zsid. 2, 6-7; Zsolt. 15; Ap. csel. 2, 25-28; 13, 35; Zsolt. 21; Jn. 19, 24).
Vannak tehát messiási zsoltárok, melyek az eljövendő Megváltóra vonatkozó jövendöléseket tartalmaznak. A messiási zsoltároknak három faját különböztetjük meg: a) messiási zsoltárok ,,per excellentiam'', melyek elsősorban az emberről, mint Isten legkiválóbb teremtményéről emlékeznek meg, amelyek azonban teljes és tökéletes módon, különlegesen az Úr Jézus Krisztusban valósultak meg. Így pl. Szent Pál idézi és Krisztus Urunkra magyarázza a Zsolt. 8, 5-8-at (Zsid. 2, 6- 9), bár ez a zsoltár közvetlenül és elsősorban az emberről, általában minden emberről beszél. -- b) A tipikus messiási zsoltárok az Ószövetség egyes személyeiről (főleg Dávidról) és eseményeiről énekelnek, de ezek a személyek és események előképei, tipusai az Újszövetségben az Úr Jézus Krisztusnak, illetve élete valamilyen eseményének, valamilyen újszövetségi intézménynek. Ilyen tipikus messiási zsoltár a 44. -- c) Végül vannak szoros értelemben vett messiási zsoltárok (,,per proprietatem''), melyek elsősorban és kizárólagosan a jövőnek képét festik és a Messiásról jövendölnek. Ilyen pl. a 2., 21., 109.
Szólnunk kell végül a zsoltároknak és az ószövetségi liturgiának összefüggéséről. Már a zsoltárok felirataiból láttuk, hogy sok zsoltárt vettek föl az ószövetségi vallás nyilvános istentiszteletébe, hogy azokat különböző ünnepekkel; áldozatokkal, szertartásokkal kapcsolatban előadják. Ez azonban lényegileg nem érinti a zsoltárnak tartalmát és formáját, mert a (legtöbbször egyéni) zsoltárok megalkotásában semmi szerepet nem játszott a liturgia. A későbbi liturgikus használat legföljebb annyiban módosította a már kész zsoltárt. hogy bizonyos kisebb változtatásokat végzett rajta, valamilyen kisebb részt elhagyott, de inkább hozzáadott, hogy a nyilvános istentiszteletben való előadásra alkalmasabbá tegye. Ilyen liturgikus hozzáadások találhatók a Zsolt. 3 9; 13, 7; 24, 22; 27, 8- 9; 28, 11; 31, 8-11; 50, 20-21: 62, 12; 68, 31-37; 127, 5-6; 129, 7-8; 130, 3; 139, 13-14-ben. Legélesebben és legkönnyebben felismerhetően nyilatkozik meg ez a liturgikus hozzáadás a Zsolt. 50-ben, a Miserere Zsoltárban. Ebben a minden ízében egyéni zsoltárban Dávid mély bűnbánata sír föl, a végén ezt írja:
Ezeknek a liturgikus zsoltároknak jórészét váltakozva adták elő, a tartalmat és formát úgy írták meg már eredetileg is, hogy az a liturgiában szereplő előadó személyeknek megfeleljen. A szereplőnek, a liturgikus cselekményt kísérő zsoltár előadójának változása egyik legbiztosabb ismertetőjele az illető zsoltár liturgikus eredetének. Néhány szemléltető példán bemutatjuk a liturgikus háttér ismeretének rendkívüli fontosságát az egyes zsoltárok magyarázatában.
Az Ószövetségnek kimondottan liturgikus könyvei nem beszélnek az izraeliták egyik legkedvesebb és legnagyszerűbb szertartásáról, a körmenetekről. Kétféle körmenet ismeretes már jóval a babiloni fogság előtti időben: az egyikben a frigyládát, Jahve földi trónját, vitték ünnepélyes menetben, muzsikának és éneknek hangjai mellett a templomba (ezt nevezhetjük theoforikus, istenhordozó körmenetnek, mert a frigyláda volt Jahve földi szentélye, trónja); a másikban a nép vonult hálaadással és kéréssel a templomban levő frigyláda elé. Ilyen theoforikus körmenetnek liturgikus zsoltára, tehát kísérő szövege a Zsolt. 23, melyet Dávid költött abból az alkalomból, hogy a frigyládát a jebuzeusok legyőzése után Obededom házából a Sion hegyére vitette. Az 1-6. verseket a körmenet közben énekelte a nép, vagy a nép nevében és helyett a leviták kórusa. Amikor a menet odaért Sion várának hatalmas, ősi kapui elé, akkor hangzott föl a papok kórusa: ,,Emeljétek fel fejeteket, ajtók...'' (7. vers). A felszólításra az ajtókon belül levő papi kórus ajkán felhangzott a kérdés: ,,Kicsoda ő, a dicsőség királya?'' (8. a. v.), a kívülállók felelték: ,,Az erős és hatalmas Úr, a harcokon hatalmas Úr!'' (8. b. v.); majd a 9. v.-ben újra megismétlik a fölszólítást: ,,Emeljétek fel fejeteket, ajtók...'', melyre ismét a 10. a-ban a benti papi kórus éneke zúg föl: ,,Kicsoda ő, a dicsőség királya?'': erre kinyílnak az ajtók, és a nép énekli: ,,A seregek Ura, ő a dicsőség királya!'' (10. b. v.). Ilyen theoforikus körmeneti zsoltár a Zsolt. 131. is, melyben az 1-5. verseket egy levita kórus énekelte, a 6-7. vers a nép könyörgését tartalmazza, a 8. versben egy pap adja meg a jelet a körmenet megkezdésére, a 9-10. papi ima: a 11-13. a leviták énekét, a 14-18. pedig a főpapnak vagy a liturgiát vezető papnak szavait tartalmazza. Theoforikus körmeneti zsoltár a 67. is, melynek szövege erősen romlott, olyannyira, hogy több helyen nem tudjuk megadni a pontos, vagy akárcsak megközelítő értelmet. Ennek ellenére ez a zsoltár a legvilágosabban leírja az ilyen theoforikus körmenet módját. A dicsőség Királya, Jahve, aki a frigyláda fölött a kerubokon trónol, kivonult népe előtt a harcban s most a győzelem után a hívők örömujjongása között viszik vissza a frigyládát földi szentélyébe, a templomba (4., 8. v.). Ebben a liturgikus körmenetben elől mennek az énekesek, hátul a zenészek, középen a dobolás közben tánclépésben felvonuló lányok; ott vannak a körmenetben az egyes törzsek képviselői és vezetői, mindnyájan áldják és magasztalják Jahvét; aki szent trónusán diadalmas bevonulását tartja az ellenségek legyőzése után (25- 28. versek). A zsoltárban több váltakozó kórus szerepel: a nép éneke: 2-4, 8-11, 16-19, 28-32; a leviták kórusa: 5-7, 20-24, 33-35; papi kórus: 12-15, 25-27, és végül a körmenetet befejezi a papi áldás: 36.
Nem theoforikus körmenetet ír le a Zsolt. 117, melyben nem hordozzák végig a frigyládát, hanem a frigyláda elé a templomba vonul az ünneplő sereg. Először a templomot járta körül a nép s énekelte az első 18 verset, amikor odaértek a templom kapuja elé, akkor hangzott föl ajkán a 19. vers:
A népnek a liturgikus énekben való részvétele ősrégi az ószövetségi nyilvános istentiszteletben. Kezdetben ez a részvétel, éppen a nép még kevéssé fejlett voltának megfelelően leggyakrabban úgy történt, hogy a levitáknak, vagy papoknak imájára a nép egy rövid responsoriummal felelt. A liturgikus előadásnak ezt a formáját joggal litániának nevezhetjük. Ennek a litániának egyik alkotó eleme volt az ,,alleluja!'' (hallelujah), mely eredetileg a levita, illetve a papi kórusnak a néphez intézett felszólítása volt, hogy vegyen részt Jahve dicséretében, imádásában. Az ,,alleluja''-fölhívásnak másik változata volt a ,,baraku'' (áldjátok, ti. Jahvét). A kórus felhívására adott rövid responsorium csak egyszer-egyszer hangzik föl a Zsolt.105, 1b- ben és 106, 1b-ben, de már többszörösen a Zsolt. 117, 1-4-ben, ahol a kar felhívására először az egész nép, utána ,,Áronnak háza'', tehát a papság, végül mindazok, akik az Urat félik, zengik harsogva: ,,Irgalmassága örökkévaló!'' Tökéletes litániát találunk a Zsolt. 135- ben, melynek versei kezdettől fogva végig két részre oszlanak, s a második részben a zsoltár folyamán 26-szor hangzik föl a nép responsoriuma: ,,Mivel irgalma örökkévaló!''
Egy másfajta szertartást találunk a Zsolt. 19-ben. Ez a zsoltár a nép könyörgését tartalmazza a harcba induló királyért. A király a csata előtt áldozatokat mutatott be Istennek a győzelemért, miközben a nép -- vagy a nép nevében a levita kórus -- énekelte:
A túlvilági élet és a lelkeknek ottani sorsa tekintetében az Ószövetség legutolsó idejéig az izraelitáknak meglehetősen homályos fogalmaik voltak. Azt ugyan kezdettől fogva vallották, hogy a test halála után a lélek tovább él és a Seolban, az alvilágban tartózkodik, de ez a Seol-beli élet csak ,,árnyékélet'', mely nem nevezhető igazi iletnek. A zsoltárok, melyek pedig a vallásos hit és meggyőződés legmélyebb megnyilvánulásai az Ószövetségben, ugyanezt a hitet fejezik ki lépten-nyomon. A Zsoltároskönyv énekeiben is kifejezésre jut az a hit, hogy a lélek tovább él a test elporladása után; de a lélek a Seolba jut, ahonnan többé meg nem szabadulhat. (88, 49) Ez a Seol a föld mélyén van, igazi alvilág (85, 13); a sötétségnek és némaságnak helye (87, 13; 93, 17; 114, 17; 142, 3); a Seolban az ember el van választva Jahve gondviselő kezétől (87, 6); erről a Seolról énekli a zsoltáros:
Az Ószövetség fölfogása szerint Isten áldását és kegyelmét itt e földön várták és kérték; az Isten áldása: az egészség, jó hír, gazdagság, jó feleség, sok gyermek; viszont ezeknek hiánya a legnagyobb baj és átok a jámbor izraelitáknak szemében (vö. Zsolt. 20; 36; 111; 118; 126; 127; 142). És innen magyarázható, hogy az ószövetségi ember lelkében fölmeredezett a gyötrő kérdés, az örök Jób- i probléma: hol van az Istennek igazságossága, hogyha a jónak és rossznak végeredményben ugyanaz a sorsa? Ezért panaszkodik oly megindítón a zsoltáros:
Az átokzsoltárok kérdése is régtől fogva keresztje a szentírás- magyarázóknak. Az Ószövetségben, nevezetesen a Zsoltároskönyvben igen gyakran találkozunk szenvedélyes átkokkal, melyeket a szent szerző ellenségeire szór; ezek az átkok oly rettenetesek, hogy szinte hátborzongató olvasni is őket. Mit keresnek, hogy lehetnek benne ilyen átokkívánságok sugalmazott szövegben? -- ez a kérdés, mely minden gondolkodó keresztény ember előtt felmerül, s melyre nem könnyű megadni a választ.
Ezekben az átkokban az író szenvedélyes elkeseredéssel, haraggal, szinte gyűlölettel kéri Istentől, hogy ellenségei pusztuljanak el, feleségük legyen özvegy, gyermekei árvák, még a neve is pusztuljon ki a földről stb. (Vö. Jer. 17, 18; 18, 18 sköv.; Zsolt. 5, 11; 16, 14; 27, 4; 30, 19; 34, 4 sköv.; 53, 7; 54, 10, 16, 24; 78, 6, 12; 82, 18; 108, 6-19; 128, 5 sköv. stb.) -- A 108. zsoltár esetében megoldható ez a nehézség, amennyiben ez a zsoltár minden valószínűség szerint nem más, mint az átok ellen a templomban oltalmat kereső ember számára alkotott liturgikus szöveg, melyben az üldözött imáját követi a 6-19. versekben azoknak az átkoknak felsorolása és idézése, melyeket az ellenségek az imádkozó ellen szórnak. Az idézet után a megátkozott imája hangzik föl ismét (l. erre vonatkozólag a zsoltár jegyzeteit!). Ez azonban csak elszigetelt eset és nem felelet a többi sok átok problémájára, annál kevésbé, mert végeredményben a 108. zsoltárban is azt imádkozza az üldözött az átkok fölsorolása után: ,,Vádolóimra ezt mérje az Úr...'' (20. v.)
E kérdésben elsősorban figyelembe kell vennünk a keleti ember tőlünk nagyon eltérő gondolkodás- és kifejezésmódját, mellyel az érzelmek festésében és kifejezésében sokkal szemléletesebb és konkrétabb, mint mi. Amint a hasonlatokban, az absztrakt dolgok megelevenítésében sokkal merészebb, szabadabb, mint a nyugati ember, úgy a szív érzelmeinek kinyilvánításában is a legmerészebb színeket is fölhasználja belső lelki világának érzékeltetésére. Ezeket a képeket, hasonlatokat és kifejezéseket nem szabad szóról-szóra venni. Költői túlzás, nagyítás, ún. hyperbola van bennük, mely csak a szerző szívében levő szenvedélynek, érzésnek (sértett szeretet, elkeseredés, harag, kétségbeesés stb.) megjelenítését, érzékeltetését szolgálja, s amelyet a keleti ember megfelelő módon értékelt és értett. Ilyen túlzó kifejezések egyébként gyakoriak a modern költészetben is, s ezeket sem magyarázza és érti senki sem szóról-szóra.
Meg kell gondolnunk azonfelül, hogy ezek az átkok az ószövetségi ember szájában hangzanak föl, annak az embernek lelkéből törnek elő, aki a sugalmazás hatása alatt is ember maradt! -- s az Ószövetségben nem kereshetjük a szeretetnek, irgalomnak és megbocsátásnak azt a parancsát és szellemét, melyet az Úr Jézus hirdetett a világnak. Fölhangzik ugyan az Ószövetségben is az Isten parancsa: ,,Szeresd felebarátodat!'', de ez a parancs nem tartalmazza a krisztusi kiegészítést, mely szerint minden ember a felebarátunk; a felebarát fogalma a fajtestvérre korlátozódott. S mivel az ellenség abban a korban mindig arra tört, hogy az üldözött életét kioltsa, vagyonát elrabolja, családját tönkretegye, azért a két fél közül az egyiknek pusztulnia kellett, s érthető, hogy az ártatlanul üldözött nem a saját romlását, hanem ellenségének végét kívánja és kéri az Istentől. Az ószövetségi igazságszolgáltatásnak egyik főelve a ius talionis volt: szemet szemért, fogat fogért! Ki miben vétkezik, abban bűnhődik. Éppen ezért az olyan embernek, aki mások életére tör, jogos büntetése az a pusztulás, melyet a zsoltáros az ő ellenségeire kér. Éppen a ius talionis alapján az ókori büntetések sokkal súlyosabbak voltak, mint ma, s az átkokban is ez a súlyosság jut kifejezésre.
Belejátszik az átokkívánságokba az ószövetségi ember világszemlélete, a földi létről és a másvilágról alkotott meggyőződése is. Az izraelita az Isten igazságos ítéletét itt a földön várta és kereste. Mivel a Seolról azt tudta, hogy ott minden embernek a lelke ugyanabban a sorsban részesül, azért ebben a világban kutatta az igazságos Isten sújtó kezét, mellyel a gonoszokat kiirtja a föld színéről. Az ószövetségi ember a szenvedés legsötétebb éjszakájában is rendületlenül hitt és bízott az Istenben. Amikor ártatlansága és hite ellenére is a megpróbáltatások, kínok és gyötrelmek keresztjét hordozta s ugyanakkor látta a gonoszok kedvező sorsát, akkor sem ingott meg hite az igazságos, gondviselő Istenben. És mert hitt az Isten igazságában és ítéletében, azért kérte könyörgésében, ezért kívánta átkaiban, hogy az Úr tegyen igazságot a földön, büntesse meg a rosszakat és jutalmazza meg a jókat. Kéri ezt annál is inkább, mert az ő ellenségei rendszerint nem személyes ellenségek, akik egyéni gyűlölködésből vagy érdekből támadnak ellene, hanem az egész választott népnek, az ószövetségi Isten-országnak esküdt ellenségei. Ezek a gonoszok nemcsak nem ismerik az igaz Istent, nemcsak gúnyolják és káromolják nevét, nemcsak erkölcstelen bálványimádásban élnek legtöbbször, hanem üldözésükkel, gyilkosságaikkal, háborúikkal tönkre akarják tenni azt a választott népet, melyre az Isten örök terveiben a megváltás gondolatának szolgálatát, az igaz Isten egyedül legitim istentiszteletét bízta. A szent szerző ellenségei tehát a népnek, az Istennek is ellenségei (vö. Zsolt. 9, 18; 5, 10; 16, 9; 39, 15; 53, 5; 54, 24; 58, 3; 82, 5-6, 13; 128, 5; 136, 7; 138, 19 stb.).
Az izraelita annál inkább kéri az Istentől ezeknek az ellenségeknek megbüntetését, annál inkább könyörög, hogy Isten átka szálljon rájuk, mert egyébként a gonoszok még azt gondolhatnák és mondhatnák: Jahve nem látja tetteiket; nincs is Isten (vö. Zsolt. 9, 4; 63, 6; 93, 7). Mivel pedig az isteni igazságszolgáltatásnak az akkori fejletlen hit szerint itt a földön kell megtörténni, azért szükségesek azok a földi büntetések, melyek az átkokban ki vannak fejezve, mert egyébként a gonoszok elhatalmasodnak (Zsolt. 34, 25; 40, 12), az igazak pedig megrendülnek hitükben és bizalmukban (Zsolt. 34, 27; 39, 17; 72, 2-14).
Ezek az átokzsoltárok tehát végeredményben szintén a mindeneket igazságosan kormányzó és rendező Istenben való hit kifejezői. És éppen ez mutatja az ószövetségi embernek, költőnek lelki nagyságát, hitének mélységét: bár nem látták és nem értették az isteni Gondviselés titkos útjait, bár csak tökéletlen fogalmaik voltak a túlvilágról és a földi lét szenvedéseinek, megpróbáltatásainak értékéről, mégis rendületlenül bíztak az Istenben! Az Isten az egyetlen Úr, ő majd megfizet mindenkinek, hirdették akkor is; amikor egyáltalában nem tudtak feleletet adni rá, hogyan és mikor. Az izraelita költő nem látta a megváltást életében, nem tudott semmit az Újszövetség gyönyörű Isten- országáról, hite ennek ellenére nem ingott meg. És amikor nem tudott feleletet találni az emberi életnek sok-sok sorsdöntő kérdésére, az ő sziklájához, az Istenhez menekült és bizalommal énekelte:
A zsoltároknak héber szövege az ún. maszoréták másolása alapján maradt reánk. Ez a szöveg kétségkívül nem felel meg teljesen az eredetinek, mely a szent szerzők tollából kikerült, mégis mind külső, mind belső érvek azt mutatják és bizonyítják, hogy a zsoltárok szövege lényegileg változatlanul maradt reánk. Ebből a héber szövegből készült még jóval a maszoréták kora előtt (Kr. u. VI-VII. sz.) a Hetvenes görög fordítás, (kb. Kr. e. 200 körül), a szir Pesitto fordítás (Kr. e. I. - Kr. u. I. század), a szintén görög Aquila, Symmachos és Theodotion fordítása (Kr. u. 140-200 között). Ebből a héber szövegből készült szent Jeromos fordítása is; melyet Psalterium iuxta Hebraeos- nak szoktak nevezni (Kr. u. 391 körül). Ez a fordítás azonban nem került be a Vulgatába, hanem e helyett az ún. Psalterium Gallicanum, melyet ugyancsak szent Jeromos készített 386-390 között, Origenes Hexaplájának (hatnyelvű biblia-kiadásának) 5. oszlopa alapján, s amelyben a Hetvenes görög fordításnak minden hibája, gyöngesége megtalálható. Az Egyház ezt használja a Breviáriumban is V. Pius reformja óta, s erről a fordításról jegyzi meg XII. Pius pápa ,,In cotidianis precibus'' kezdetű, 1945. március 24-én kelt motu propriója, hogy igen sok homályosság, érthetetlenség van benne, s ezért szükségessé vált egy új fordítás készítése, mely azt az értelmet adja vissza latin nyelven, melyet a szent szerző eredetileg kifejezett, és mentes azoktól a hibáktól és tökéletlenségektől, melyek lépten-nyoman találhatók a Psalterium Gallicanumban és az eddigi Breviarium Romanum szövegében. A szövegkritika tudománya, a keleti nyelvek ismerete, a különböző ősrégi kódexek feltalálása és a fordításokkal való egybevetése ma már lehetővé tette egy tökéletesebb, szebb, érthetőbb és hívebb elkészítését, mondja a Szentatya; ennek a szövegnek megállapítását, latin nyelvre való új lefordítását bízta a Pontificium Institutum Biblicum professzoraira. E fordítást ők kiválóan el is készítették, s a Szentatya a már fönt idézett motu proprióval megengedte, hogy mind a magán, mind a hivatalos zsolozsmázásban ezt az új fordítást használják az Egyházban.
Ennek az új fordításnak hivatalos kritikai kiadása (II. kiadás) 1945-ben jelent meg Rómában ,,Liber Psalmorum cum canticis Breviarii Romani'' címmel; ebből készült Sík Sándornak új magyar költői, de a latin szöveget hűségesen visszaadó fordítása, s ebből valók kisebb- nagyobb változtatásokkal a zsoltárokhoz fűzött rövid jegyzetek is. A jegyzetekből kihagytuk mindazt, ami tisztán tudományos és szövegkritikai magyarázat, ezeket ugyanis a héber szöveg alapos ismerete, a fordítások tanulmányozása és a keleti nyelveknek tudása nélkül úgy sem lehet megérteni. Nem egy helyen viszont be kellett toldanunk új jegyzeteket is, illetve kibővíteni az eredetieket, ahol ti. szűkszavúságukkal a nem-szakemberek előtt érthetetlenek lettek volna.
A latin fordítás alapelveiről röviden beszámolnak a szerzők a hivatalos kiadás XVIII--XXIII. oldalán. A magyar fordítás alapjául a Püspöki Kar kiküldötte -- biblikus szaktudósokból és irókból álló -- bizottság Sík Sándornak a Szt. István Társulat kiadásában 1923-ban (II. kiadás 1936) megjelent verses fordítását választotta, mint amely az eddigi magyar fordítások közül az eredetihez legközelebb állott, és az új fordítás elkészítésével Sík Sándort bízta meg. A bizottság helyesnek találta hogy az új fordítás is verses legyen, mivel a zsoltárok az eredetiben is versek, s így a verses fordítás többet ad vissza az eredetinek teljességéből; alkalmasnak találta az alapul vett fordításnak szabad magyar jambusát és kevéssé tolakodó rímelését is, amely jól simul az eredetinek gondolatritmusához. A fordítás elve a lehetőséghez képest a szószerinti hűség volt; ama kevés helyen, ahol választani kellett, ott a rímet áldozza fel a szószerinti fordítás kedvéért. Ezekhez a követelményekhez a liturgikus használatban szereplő zsoltároknál -- amennyire a szószerinti hűség megengedte -- még a gregorián zsoltártónusokhoz való alkalmazkodás is hozzájárult. Az így elkészült fordítást azután a bizottság átnézte, és a fordító a bizottság kívánalmai szerint véglegesítette.
*
Ez a bevezetés röviden megadja azokat az ismereteket, melyek okvetlenül szükségesek a zsoltárok megértéséhez és értékeléséhez. Aki egyszer figyelemmel elolvassa az új magyar fordítást és annak jegyzeteit, kétségkívül rengeteget tanul és egészen más színben, fényben és pompában fogja látni az énekeket, melyeket pedig talán mindennap elimádkozott.A Zsoltároskönyv imádságos könyv, mégpedig az Egyháznak legrégibb imakönyve. Benne nemcsak az ószövetségi költő mélységes hitét, költői erejét csodálhatjuk, hanem a sugalmazó Szentlélek örökszép gondolatait is. Minden sugalmazott könyvről mondja Szent Pál: ,,Minden Istentől sugalmazott írás hasznos a tanításra, az intésre, a feddésre, az igazságban való oktatásra, hogy az Isten embere tökéletes s minden jócselekedetre kész legyen.'' (2 Tim. 3, 16-17). Ezek a szavak fokozott mértékben állnak a Zsoltároskönyvre, és reméljük, hogy az új fordításból sok kegyelmet, világosságot, vigasztalást és erőt fognak meríteni mindazok, akik kezükbe veszik.
Szörényi Andor