Uram, Istenem, naphosszat kiáltok,
éjszaka előtted siránkozom,
Jusson el hozzád imádságom,
hallja meg füled, hogy kiáltozom.
Mert fájdalommal a lelkem tele,
s éltem az alvilághoz közeleg.
Azok közé számítanak, kik szállnak már alá a sírverembe,
olyan lettem, mint az erőtlen ember.
A halottak között van vetve ágyam,[306]
mint a megölté, ki fekszik sírjában,
Kiről már nálad nincs emlékezet,
és akit gondod már elengedett.[307]
Mély sírgödörbe vetettél be,
örvénybe, sötétségbe,
Megnehezült énrajtam haragod,
minden hullámod fejemre csapott.
Elvitted messze tőlem minden barátomat,
megútáltattál velük engem,
rab lettem és kijárnom nem szabad.
Szemem elsorvad inségem miatt,
nap-nap után, Uram, hozzád kiáltok;
tehozzád tárom karomat.
Vajjon a holtakért cselekszel-é csodákat?
avagy dicsérni téged fölkelnek-é az árnyak?
Vajjon beszélik-e a sírban jóságodat,
avagy az alvilágban hűséges voltodat?[308]
Látják-e a homályban csodatetteidet?
e feledés földjén kegyelmedet?[309]
Ám én, Uram, hozzád kiáltozom,
imám eléd száll kora hajnalon.
Miért veted el, Uram, lelkemet?
arcod előlem mért elrejtezett?
Gyermekkoromtól nyomorult holteleven vagyok,
borzalmaid hordoztam s lankadok.
Haragod elborított engemet,
borzalmaid megsemmisítenek.
Szüntelenül mint víz körülömölnek,
egyszerre mind elözönölnek.
Elvittél messze tőlem rokont, barátokat,
bizalmasom csak a homály maradt.
306. vetve ágyam, a héber szó tulajdonképpen a lovagló alá terített szőnyegfélét jelent (Ezek. 27, 20) de az a ház, amelyben a leprás Azariás király lakott (Kir. IV. 15, 5), szintén ezzel a szóval lehet kapcsolatos.
307. akit már elengedett gondod, szó szerint: ,,a kezedről leszakadtak, leváltak''; a halottakat érti rajta, minthogy azok sorsa már változhatatlan, s így felesleges, hogy Isten gondjába vegye őket.
308. Vö. 6. zsolt. 6; 29, 10; 113 B. 17; Iz. 38 18, sk.
309. a feledés földjén: ahol az ember már mit sem tudhat a földi dolgokról; vö. Jób 19, 21; 21, 21.