Istenem, szabadíts meg,
mert torkomig nőtt a vízáradat.
Elsüllyedtem a mély iszapban,
nincs hol megvessem lábamat.
Vizek mélyére hulltam,
a hullám átcsapott fejem felett.
Elfáradtam kiáltani,
és torkom elrekedt.
Elbágyadt a szemem,
míg várom Istenem.
Hajam szálánál számosabbak,
kik ok nélkül gyülölnek.
Erősebbek mint csontjaim,
kik jogtalan gyötörnek:
hogy adjam vissza, amit el sem vettem?[194]
Balgaságomat, Isten, te tudod,
én vétkeim előtted nem titok[195]
Szégyen ne érje értem azokat, kik bíznak benned,
Uram, Ura a seregeknek.
Pirulás rájok ne szálljon miattam,
Izrael Istene, akik téged keresnek.
Mert én a szégyent érted hordom,
érted borítja pír az arcom.
Testvéreimnél idegenné lettem,
anyám fiának ismeretlen.
Mert buzgóság emészt el házadért,
s a tégedet gyalázók gyalázkodása ért.
Bőjttel aláztam meg a lelkem,
de abban is csak gyalázatra leltem.
Szőr-zsákkal öveztem ruha gyanánt magam,[196]
azért is csak megszólnak gúnyosan.
A kapuban ülők rajtam mulatnak,
bor mellett rólam gúnynótát faragnak.
De, Uram, hozzád imádkozom én,
Isten, kegyelmed idején.
Hallgass meg engem nagy jóságodért,
hűséges segítségedért.
El ne süllyedjek: vonj ki a mocsárból,
gyűlölőimtől ments meg,
s mélységeiből a vizeknek.
Össze ne csapjon az árvíz felettem,
el ne nyeljen a mélység,
s a verem szája el ne temethessen.
Hallgass meg, én Uram, mert jóságod kegyelmes;
irgalmad telijében légy rám figyelmes.
Ne rejtsd el arcodat szolgád elől,
hamar hallgass meg: szorongás gyötör.
Jöjj közel és oldozd fel lelkemet,
elleneimtől szabadíts meg engemet.
Pironságom te ismered és szégyenem, gyalázatom,
előtted van minden szorongatóm.
A gyalázat megtörte szívemet s betegre váltam,
szánakozót kerestem, s nem akadt,
vigasztalókat, s nem találtam.
És élelmemül epét adtak,[197]
szomjúságomban ecettel itattak.
Fogótőrré változzék asztaluk,[198]
társaiknak legyen csapóhurok.
Homályosodjon el szemük: ne lássanak,
ágyékaik mindég megroskadozzanak.[199]
Keserűséged öntsd ki rájuk,
haragod tüze csapjon le reájuk.
Lakóhelyükből váljék sivatag,
ne legyen, aki lakja sátrukat,
Mert üldözik azt, akit te vertél meg,
még jobban gyötrik, kit te sebeztél meg.[200]
Vétekre vétket hadd halmozzanak,
s ne legyenek előtted igazak.[201]
Az élők könyvéből törüld ki őket,
az igazakkal bé ne írjad őket.
Ám én szegény és nyomorult vagyok,
védjen meg, Isten, segítő karod.
Isten nevét dícséri majd dalom,
hálával őt fennen magasztalom.
Az Isten ezt bikánál szivesebben veszi,
üszőnél, melynek nőnek már szarva, körmei.
Lássátok, megalázottak, és örvendezzetek,
akik Istent kerestek, éledjen szívetek!
Mert hallja az Úr a szegényeket,
és rabjait nem veti meg.
Az ég és föld dícsérje őt,
a tenger és a benne nyüzsögők.
Mert Siont Isten megsegíti
s Judának városait megépíti,
hogy lakjanak s bírjanak újra ott.
Szolgái maradéka fogja bírni, mint örökét;
s azok fognak lakozni benne, kik szeretik az ő nevét.
194. ,,hogy adjam vissza, amit el sem vettem?'': ez, úgy látszik, közmondásszerű szólásmód volt az ártatlanság hangoztatására.
195. A zsoltáros tehát nem tagadja, hogy vannak bűnei, de az ellenség által emelt vádakat visszautasítja. Nyilvánvaló, hogy Krisztusról ilyesmit mondani nem lehet. Akik mégis a közvetlen messiási értelmezéshez ragaszkodnak, a ,,balgaság''- ot és a ,,vétkeim''-et többnyire ama vétkekre értik, amelyeket Krisztus, noha ártatlan volt, magára vett.
196. szőrzsák: gyászruha (vö. 29. Zsolt. 12; 34, 13).
197. epét: a héber szöveg keserű és mérges lével telt növényről beszél.
198. A zsoltáros -- Jób és Jeremiás módjára -- azokat a büntetéseket kívánja ellenségeire, amelyeket a gonoszok megérdemelnek Isten igazságos ítélete szerint és az egyenlő mértékkel történő visszatorlás elve alapján, amely az Ószövetségben érvényben volt (vö. 27. v.). -- asztaluk: keleti fogalmak szerinti ,,asztalról'' van szó, amely nem egyéb, mint földre terített szőnyeg és amelybe a láb könnyen beakadhat.
199. ágyékaik.. megroskadozzanak: testük erőtlenné váljék.
200. A zsoltáros megvallja, hogy Isten csapásokat mért reá, de nem bűnei miatt, mint ellenfelei mondogatják.
201. Engedd, hogy makacsságukban bűnt bűnre halmozzanak, mint egykor a fáraó (vö. Móz. II. 2, 7 stb.).