Téged illet az ének, ó Isten, Sionon,
imák meghallgatója, néked adassék a fogadalom.
Minden test tehozzád siet,
terhével bűneinek.
Ránk nehezednek vétkeink;
te megbocsátod azokat nekünk.
Boldog, kit kiválasztasz s fölemelsz:
lakója lehet csarnokodnak.
Hadd teljünk el házad javaival,
és szentségével templomodnak.
Meghallgatsz, mert igaz vagy s csodajeleket cselekszel velünk,
mi szabadító Istenünk.
Reménye minden földhatárnak[170]
s a messze óceánnak.
Erőd épített szilárd hegyeket,
magad erővel övezed.
Lecsendesíted tenger moraját,
habok zúgását, nemzetek zaját.
A föld határain lakók remegnek színe előtt jelednek;
szélső Keletet, Nyugatot örömmel itatod.
Meglátogattad és megöntözted a földet,
sok áldással elhalmozád.
Isten patakja bővizű:[171]
keltettél nekik gabonát;
mert igy rendezted el:
Barázdáit megöntözgetted,
egyengetted göröngyeit,
Záporesőkkel puhítottad,
s megáldottad terményeit.
Az évet áldásoddal koszorúztad,
nyomaid kövérségtől kicsordúlnak,[172]
Csorognak a sivatag legelői,
a halmok is örömet öltenek,
A legelők nyájakba öltözködnek,
gabonával takaróznak a völgyek,
ujjongnak és dalolnak mindenek.
170. reménye minden földhatárnak: vegyük észre itt és a 9. v.-ben az univerzálizmust, az egyetemesség gondolatát.
171. Isten patakja, azaz az eső, amely az égi tartályokból ered.
172. nyomaid: úgy állítja elénk Istent, mint aki királyi kocsiján bejárja a földet és úgy osztogatja jótéteményeit.