Lassan lehajlik pajzstartó kezem,
Nem támadok és nem védekezem.
A tarka-barka vásár véget ért,
Nem nyújtózom már földi dolgokért.
Nem fürkészem és nem hívogatom
A sorsomat sem. Jöjjön, fogadom.
Emberkéz után sem nyújtok kezet,
Minden lépésem hozzájuk vezet.
És rajtuk, bennük ahhoz, ami Más,
Minden ember jelkép és látomás.
Nem is én megyek, csak úgy visz a van,
S én alázattal vitetem magam,
Merre rakétám útja rendelé,
Az űrön túli tengerek felé.
A felhők odafenn bújócskát játszanak.
Ezüst nyílásokon át-átkacsint a nap.
Fiatal öregek, lelkem barátai,
Nem próbálnánk mi is felhősdit játszani?
Felhőt, esőtadót, jókor és eleget,
Ősznek jó szántatót, májusnak meleget.
Máskor paplant terít a fáradt nap előtt
S képekkel hinti be a mennyei mezőt.
Hiszen csak egy szeszély, köd, pára, semmiség,
Lehével fújja el az álomittas ég,
De felszítt már a föld esőt és sugarat:
A felhő elfoszolt, a játék megmaradt.
Aranymisémig kisfiú koromtól
Bűneimet meggyóntam számtalanszor,
Papok térdére, angyalok fülébe,
Az Isten irgalmának tengerébe.
Látszik-e vajon emberi valómon,
Hogy ötven éve mindugyanazt gyónom?
Polcaimon a könyvek százai,
Ó ifjú olvasások lázai!
Sok költőm, szentem, mesterem,
Titeket iszlak most is szűntelen.
Meglátszik-e viseltes arcomon,
Hogy én is a családhoz tartozom?
Mint gyümölcsfákra májusi eső
Zúgtak le rám a dallamkereső
Élni akaró gondolatcsírák,
S én nekiültem, mint szorgos diák,
Írtam, daloltam a tőlem telőt.
Egy pohár vizet ért-e más előtt?
Egy volt minden második szó a számban:
A szeretetet oly nagyon kívántam,
Mint édesanyja emlejét a kisded.
Mindent vágytam szeretni, mint az Isten.
Akartam mindent szeretetből tenni, -
Amit tettem, több volt-e, mint a semmi?
De minek ez a sok mihaszna kérdés?
A tett a fontos, nem a szürke értés.
Zárlatig úgyis elkészül a mérleg.
Csak egy a fontos: égjek s el ne égjek.
Mint a pusztai vadrózsabokor.
A nap is legszebb naplementekor.
Isteni áldásul Sáros szült Pannoniának.
Áldott Pannoniánk Róma egének adott.
Római celládból áldás vagy Urbi et Orbi.
Annyiak áldását áldjon a bőkezű ég.
Földön túlról üzen az űr.
A földön zúg a földi zűr.
Túlon túlról beszél a hit.
Az ember hordja átkait.
Zsong a tudomány méhkasa.
Embernek ember farkasa.
Kikből a kegyelem csorog,
Papok, poéták, piktorok,
Embernyi ember vagytok-e?
Embernyomokat hagytok-e?
Csak kérdezek, kérdezgetek,
De halvány hangom reszketeg.
Hisz én vagyok első személy,
A kérdés éle engem ér.
Nem mondhatom, mint kisgyerek:
,,Nem ér a nevem, emberek.''
Uram, te légy irgalmasom,
Mikor fejemre olvasom,
Mit mond nekem, s rólam neked
Az űrből hulló üzenet.
Mozart hegedűverseny,
Ojsztrah játszik Stradivariusán.
Alázd meg magad szeleburdi versem,
Némulj imára szám.
Egy pillantás az emberarc mögé
Egy dobbanás az emberszíven át...
Ember, a szépség a hazád!
Te nem lehetsz az ördögé.
Csak egy pillantás, befelé, magadra,
Ahol e percben búg a végtelen,
Még egy szívdobbanás, és megjelen
Lelked vásznán a boldog Isten arca.
Ne hozzatok nekem virágokat,
Hervadtukon majd a szívem szakad.
Szép szavakat se mondjatok nekem,
Az igazságot jobban szeretem.
Köszöntéssel ne kényeztessetek:
Az ember fia tesz, amit tehet.
De ha lelkem a papírra teszem,
A kéz, amely ír, nem az én kezem.
Mit adjatok hát, ha adni kívántok?
Egy kézszorítást meg egy Miatyánkot.
Ökörfarkkóró, boldogult barátom,
Mi lett belőled a nagy tél alatt!
Mentem, megjöttem, réted újra látom,
De téged, téged nem találtalak.
Hát elmentél te is. Mindenki elmegy!
Ki fog még emlékezni rólatok,
Kik az Isten szépei voltatok,
Ha gyertyáitok fényére se lelnek.
Ó, a közönyös kéz, amely levágott,
Nem hallotta a pokol röhejét:
Meggyilkolt egy miniatűr világot,
Az Istenségnek egy lakóhelyét.
De bennem élsz, amíg majd nemsokára
Befogad engem is egy más planéta,
Ott majd egymásra ismer és magára
Virágos kóró s fiatal poéta.
Csorgattál hitet fejemre,
(Vajha frissen őrzeném!)
Koszorúztál kegyelemmel
(Volna fogytig bár enyém!)
Hetven éves fiatalnak
Még valami kellene:
Humort, humort önts szívembe,
Meghallgatás Istene!
Nézni tanulj, vaksi lelkem,
Míg csak meg nem láthatod
Emberben az angyal-embert
És az ember-állatot.
Egy szemeddel egyet látni,
Másikkal a másikat.
Nagy az Isten vadaskertje,
A mennyország tágasabb.
Egybelátni mind a kettőt
És eggyé ölelni át:
Erre kérd, míg kérheted még
A Szentlélek humorát.
Több ez, mint távolbalátás,
Közelnél is közelebb,
Ez tanít meg mosolyogni
Szenteket és bölcseket.
Hát az öreg, aki hordoz
Harminchárom nyavalyát
S kétszer annyi gyengeséget,
Honnan vegye mosolyát?
Honnan erőt elviselni,
Kinevetni önmagát,
Megmaradni emberszinten
Éjek éjszakáin át!
Nincs itt más, mint bölcsnek lenni,
Ha csak egy hüvelyknyinek,
Semmi más, csak szentnek lenni,
Ha csak egy babszemnyinek.
Uram, egy babszemnyi lélek
küldi Hozzád sóhaját:
Csorgasd cserepes ajkára
Öregeid humorát.
Éjfél után egy óra lehet.
Ne is próbáld, aludni nem lehet.
Hőség, legyek, megannyi semmiség,
De elszívják az éjszaka tejét.
Körülvesz a csend, mint nedves palást,
Hallgathatod a langyos hallgatást.
De most, de most egy hang hasítja át
Az augusztusi süket éjszakát.
,,Oroszlán bömböl'' - mondod bosszúsan
S tudod, hogy álmod végképp odavan.
,,Oroszlán bömböl'' - mármint a vonat:
Most tűnik el az alagút alatt.
,,Oroszlán bömböl'', - most harmadszor is!
Csak rajta, felség, nyeríts még, nyeríts!
Nyerít is, már is, - persze: a vonat,
Most hagyja félre az alagutat.
De lám! Mi ez? - Negyedszer is nyerít,
Ez már ötödik, ez már tizedik,
Vagy századik? Alvók, ébredjetek,
Egy őrjöngő száguldoz köztetek!
Őrült oroszlán - vagy őrült vonat
Fertőzteti az állomásokat!
Őrült emberek szabadulnak el!
Ébredjetek, valamit tenni kell!
Kiáltanék, de úgyis hasztalan:
Mindenki alszik, ébren egymagam.
Vagy alszom én is? Álom az egész?
Jöjj, jöjj hamar, megváltó ébredés.
Jertek, jó legyek, jertek, szúnyogok,
Éreztessétek, hogy ébren vagyok!